Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Kérdezzék csak meg, hogy nekik mi a jó!

2016.08.09. 09:20
A látás- vagy hallássérültek, esetleg a kerekesszékesek közelsége az utcán vagy a tömegközlekedési eszközökön a legtöbb emberből kihozza a Teréz anyát, de sok esetben a végén mi érezzük sutának és ügyetlennek magunkat, mert fogalmunk sincs, hogyan segítsünk. A jó szándékunk és az elbénázott segítőkészségünk célpontjaitól kérdeztük meg, hogy nekik mi a jó. Volt néhány abszurdba hajló tapasztalatuk.

„Egy darabig nyugodt tempóban sétáltunk, majd hirtelen megtorpant, és ennyit mondott: amikor szólok, lelépünk, és futunk. Először azt hittem viccel, de nem. Most! – mondta, majd lelépett az útra, és rohanni kezdett. Én, mint győzedelmi zászló lobogtam mögötte" – idézte fel egy fiatal vak lány a kalandját a Petőfi híd budai hídfőjénél. Nem ment tovább a villamos, a pótlóbusz pedig az út túloldaláról indult. A mellette álló fiatal férfi kedvesen felajánlotta, hogy átkíséri Nikit és a vakvezető kutyáját a buszmegállóba. Csakhogy úgy gondolta, nem az aluljárón keresztül fogják megközelíteni, hanem a (számára legalábbis) megszokott módon most is átfut a négysávos úton. Ezúttal Nikivel és a vakvezető kutyájával együtt. 

„Balról, jobbról autók fékeztek, és pár pillanat után a híd másik oldalán találtuk magunkat. Ezek után annyit kérdezett, hogy segíthet-e még valamiben, amire én nyomatékosan megkértem, hogy ne, és ha lehet, a jövőben sem" – folytatja Niki, aki azt is hozzáteszi, hogy szerencsére ellenpéldával is bőven találkozik a mindennapokban. Előfordult már olyan, hogy munkások figyelmeztették őt, ha építési terület mellett haladt el, vagy járókelők állították meg a zebra előtt azzal, hogy pirosra váltott a lámpa. 

Niki a vakvezető kutyájával

Forrás: Origo

A Nikivel történt abszurd eset szemléletes példája annak, hogy mennyire más fejjel kell gondolkodnunk, ha sérült embernek nyújtunk segítséget. Azok a mozdulatok, amelyek az ép embereknek reflexből jönnek, egyáltalán nem evidensek egy látás-, hallássérült vagy kerekesszékes embernek. 

Apropó, karon ragadás, tuszkolás, lökdösés. A társas érintkezésnek ezek a szélsőséges formái mindennapi jelenetekben köszönnek vissza az utcán, amikor egy látó suta kísérletet tesz arra, hogy vezetni próbáljon egy nem látót. Persze azért tuszkol és lökdös, mert fogalma sincs, hogy nyúljon hozzá nem látó embertársához, de azért érzi, hogy hozzá kell nyúlnia. Ebből aztán általában a klasszikus átkarolás vagy karon ragadás lesz, amivel óhatatlanul is csak esetlenül vonszolja maga után a másikat. 

Gangl Tamás, a Siketvakok Országos Egyesületének elnöke szerint természetes, hogy a járókelők többsége kezdetben ügyetlen a segítségnyújtásnál, illetve ösztönösen úgy nyúl egy vak emberhez, mintha a barátját karolná át, hiszen ezt szokta meg. „Egy vak vagy látássérült ember számára viszont az a leghasznosabb, ha megfoghatja a könyökünket. Így a karunk lengéséből pontosan érzi a tempónkat. Lépcső előtt nem árt szóban is figyelmeztetni, de egy siketvak embernek például a süllyedés és emelkedés is érzékelhető a vezető könyökmozgásából" – magyarázza Tamás, aki maga is erősen hallás- és látássérült. 

És akkor ott vannak még a trükkös helyzetek, például valamiért beszűkül az út és nem tudunk tovább egymás mellett haladni. Ilyenkor Tamás szerint a legjobb nem magunk elé tolni a látássérült embert, hanem előremenni, és karunkat hátra tartva továbbra is könyökfogással vezetni. Nem árt mindezzel a technikai tudással tisztában lenni, de azért

minden emberi érintkezésnek az alapja a kommunikáció, ami az ilyen szituációkban hatványozottabban fontossá válik. 

Niki például így gondolkodik a jó és rossz segítségnyújtás közötti különbségről: „Szerintem elsősorban emberek vagyunk, és csak aztán látássérültek vagy egészségesek. Így a rossz segítség mibenléte épp ugyanabból ered, mint mindenki másnak: bárdolatlanságból, udvariatlanságból, nem kérdezésből. Amikor szó nélkül, magyarázatot mellőzve rángatnak jobbra-balra, az sértő, az nem segítség. Minden a kommunikáción múlik. Segíthetek? Ez a kulcskérdés. A többi már tényleg mellékes, mert ha valakit a jó szándék vezérel, akkor csak jól tud segíteni, és megfelelő kommunikációval az esetleges hibák is kiküszöbölhetők." 

Tehát testileg ép, segítő szándékú emberként még véletlenül se sértődjünk meg, ha instrukciókat kapunk egy látássérülttől ahhoz, hogy hogyan vezessük. Ez nem kritika vagy hálátlanság a részéről, csupán fogódzó nekünk a jó segítség nyújtáshoz. De akár elébe is mehetünk mindennek, és mi magunk is kérhetünk tőle visszaigazolást arról, hogy jól vezetjük-e. Például egy olyan egyszerű kérdéssel, hogy nem megyünk-e túl gyorsan. 

Az éremnek persze mindig van egy másik oldala is. Tamásnak például sok segítő szándékú ember panaszkodott már, hogy milyen mogorván utasította el a felajánlott segítségét egy-egy látássérült: „Ahogy mindenki, a látássérült vagy vak emberek is nagyon különböző személyiségek. Előfordulhat, hogy valaki megalázónak éli meg a kiszolgáltatottságát és ezért reagál ingerülten a felajánlásra. De az egyesületben találkoztam sajnos már olyan esettel is, hogy vezetés közben kizsebeltek egy vak embert, ezért vált bizalmatlanná a járókelőkkel szemben." 

Tamás egyébként a jóhiszemű látássérültek közé tartozik, aki minden felajánlott segítségért hálás az utcán.

Sokszor inkább az a baj, hogy ha eltévedek, hiába tapogatózom a fehér botommal, az emberek csak elrohannak mellettem, esélyem sincsen megszólítani őket

– meséli. Ő érez némi javuló tendenciát a járókelők sérült emberek iránti figyelmességében, de egy mellette elvonuló tömegből átlagosan még mindig csak egy-két ember kérdezi meg, hogy átsegítheti-e az úton, vagy tud-e neki segíteni a villamosról való leszállásnál. Olyan helyzetbe is sokszor került már, hogy vezetője csak egy darabon tudta elkísérni, majd azzal eresztette szélnek, hogy neki most rohannia kell. „Ilyenkor nem árt pontos koordinátákat adni egy látássérült embernek arról, hogy hol van, különben még jobban elveszíti a viszonyítási pontját." 

Bár elsőre nem gondolnánk, de máshogy kell segíteni egy vakvezető kutyával és egy fehér bottal közlekedő látássérültnek. Niki például szinte mindenhová Lili kutyájával megy, aki magabiztosan mozog a betanított útvonalakon. Előfordulhat, hogy Lili is eltéved, de segíteni ilyenkor is a gazdájának és nem a vakvezető kutyának kell. 

„Legtöbbször Lili révén akarnak nekem segíteni, ami alapvetően nem jó. A vakvezető kutyához nem jó hozzáérni vezetés közben, hiszen kizökkentik a koncentrációból" – magyarázza Niki.
És bármennyire aranyos is egy vakvezető kutya, nem árt észben tartanunk, hogy ők látássérült gazdájuk szemei az utcán. Ezért inkább álljunk ellen a kísértésnek, ne simogassuk, ne szólongassuk, mert ezekkel is megzavarhatjuk a kutya koncentrációját. 

Beszéljek hangosabban?

Bár hallássérültként egy fokkal talán könnyebb közlekedni, mint látássérültként, azért egy erősen halláskárosult vagy siket ember is sok kellemetlen helyzetbe keveredhet. 

A Budapesten élő Zsó születésétől fogva siket. Az okostelefonok megjelenésével most már jobb helyzetben van, de korábban sokszor volt bajban, ha eltévedt valahol és kérdezősködnie kellett.
„Hiába kezdem azzal valakinek, hogy siket vagyok, és kérem artikuláltan beszéljen, az emberek ezt sokszor félreértik. Sokan például elkezdenek láthatóan ordítva beszélni, ami nem segít nekem a szájról olvasásban. Vagy éppen segítő szándékkal annyira lelassítják a beszédüket, hogy azért nem tudom leolvasni a szavakat" – mondja Zsó, aki ennek ellenére néha önmagán is jókat tud nevetni egy-egy helyzetben. 

„A villamoson ugye hiába mondják nekem, hogy álljak arrébb, addig nem hallom, amíg meg nem böknek. Ilyenkor aztán úgy néznek rám, mintha bunkó lennék. De a legjobb az, amikor tőlem kérnek útbaigazítást a turisták. Volt már olyan, hogy rosszul olvastam le valakinek a szájáról az utcanevet és csak később jutott eszembe, hogy homlokegyenest más irányba küldtem szegényt" – idézi fel a legabszurdabb utcai helyzeteket, amelyekbe a siketségéből kifolyólag keveredett. 

Zsóka

Forrás: Origo

Gangl Tamás, a Siketvakok Országos Egyesületének elnöke hallókészülékkel közlekedik, de a magas utcai alapzaj mellett így is nagy segítség neki, ha szájról olvashat. Saját tapasztalatai alapján azt tanácsolja, hogy ha egy siket vagy nagyothalló embert akarunk útbaigazítani, akkor teljes arcunkkal forduljunk felé, hogy jól láthassa a szánk mozgását. Elég, ha átlagos tempóban, tehát nem hadarva, viszont határozottan ejtjük ki a szavakat. Kiabálni, a megszokottnál hangosabban beszélni nincs értelme, viszont Tamás szerint segítség a siketeknek, ha bonyolultabb mondatok helyett egyszerű vezényszavakat használunk. Például, hogy „a villamos nem jár" vagy „pótlóbusz a túloldalon".  A szóbeli információkat pedig egyértelmű kézmozdulatokkal, rámutatással is kiegészíthetjük. 

Kerekesszékkel a városban 

A Budapesten élő Marietta sok negatív tapasztalat után többnyire már csak kocsival közlekedik a városban. Egyrészt a buszok, villamosok nagy része még mindig nem akadálymentes, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy egyedül közlekedjen a munkahelye és az otthona között, másrészt többször kapott olyan szakszerűtlen segítséget, amivel kis híján még sérülést is okoztak neki.
„Egyszer úgy toltak le a villamosról, hogy közben kiborultam a székből" – meséli Marietta, aki Nikihez hasonlóan fontosnak tartja, hogy segítségnyújtás előtt megkérdezzék, szüksége van-e a segítségre, és ha igen, hogyan mozgassák a kerekesszéket. 

 

Marietta

Forrás: Origo

De például jobban szereti maga betenni az autóba a kerekesszéket is: „Bármennyire jó szándékkal segít is valaki, van egy saját magam számára kialakított, működőképes rendszere a szék behelyezésének és kivételének. Hiába teszik be a kerekesszéket helyettem, ha nem úgy helyezik el, hogy megérkezéskor könnyen ki is tudjam emelni magam mellől. Különben, ugye, ismét várnom kell valakire, aki megáll és kiveszi helyettem." 

Elsőre talán körülményesnek tűnik, pedig tényleg csak pár dologra kell odafigyelni a segítségnyújtásnál. Ettől függetlenül egyesekben felvetődhet, hogy jobb az ilyen helyzetektől távol maradni, nehogy akaratlanul is kárt okozzanak egy sérült embernek. Pedig a segítőkészséget a testi fogyatékkal élők zöme értékeli, és még csak speciális szaktudás sem kell hozzá. Elég egy kis türelem, figyelem és érthető, világos kommunikáció, és máris tettünk valami jót a világgal.