Lásson át a saját kupleráján!
Ahogy csúszunk bele az őszbe, egyre kevésbé látszik megúszhatónak az őszi nagytakarítás. És vele együtt a lomtalanítás is. A szabad ég alatt töltött nyári napok után most megint a lakásunk válik az estéink fő színterévé, ehhez pedig nem árt, ha nekünk is jut egy kis hely a tárgyaink mellett.
Különösen a hozzám hasonló, számlakivonatokat, mosott ruhákat egymásra halmozó embereknek nagy kihívás valamiféle logikát vinni a dolgok tárolásába. Hiába a sok fogadalom rendrakás után, eltelik egy hét és megint hegyekben állnak a szórólapok (miért is nem dobtam ki azonnal!?) meg a vasalásra váró ruhák az ágyon.
Kedves emlék, valamire még úgyis jó lesz, egy csomó pénzbe került, hátha belefogyok még egyszer, ma már nincs erőm, majd holnap elpakolom a ruhákat
– talán ezek a leggyakoribb indokaink a felesleges kacatok gyűjtögetésére. Amelyek aztán lassan, de alattomosan szorítanak ki bennünket a lakásból, míg végül már levegőt sem kapunk a káosztól. Ilyenkor jön az, hogy már nagyon késésben vagyok valahonnan, de a legnagyobb rohanásban pont azt az egy fontos feljegyzést nem találom a tengernyi fecni között, amelyre a címet írtam. És persze tehetetlenségemben még jobban összetúrok mindent.
Valószínűleg nem vagyok egyedül ezzel a problémával, különben nem vezetné évek óta a világ bestseller listáit Marie Kondo Rend a lelke mindennek című könyve. A 2010-ben megjelent rendrakó kalauzt tucatnyi nyelvre lefordították és két millió példányszámban adták el világszerte. A japán szerző pedig egész birodalmat épített a rendszerezés köré, sőt Tokióban tanácsadó irodát is nyitott a rendre vágyakozó kuncsaftoknak.
Könyvét persze lehet egy mániákus rendszerető túlbuzgó okfejtéseként is olvasni, hiszen utoljára az anyánk próbálta ilyen részletességgel megtanítani a zoknihajtogatást óvodás korunkban. De a végtelenül leegyszerűsített praktikus részek mellett hasznos kapaszkodókat is találhatnak benne azok, akik valaha szembesültek már rendszertelenségük következményeivel. Például bemutatja, hogyan lehet logikusan és könnyen visszakereshetően rendszerezni a fontos iratainkat. Vagy segít eldönteni évek óta tartogatott tárgyainkról, hogy valóban helyük van-e a lakásban vagy már csak a port fogják.
Ezt a gyertyatartót pont képtelen vagyok kidobni!
Ne hibáztassuk magunkat, mert a tárgyainktól való megválás nem is olyan egyszerű folyamat a viselkedéstudománnyal foglalkozó szakemberek szerint. Tudatalattinkat nagyon is racionális érvek vezetik, amikor képtelenek vagyunk kidobni egy funkciótlanná vált bútordarabot. Ott van rögtön az a tényező, hogy
mennyit fizettünk valamiért.
Ha körbenézek a saját lakásomban, rögtön megpillantok a sarokban egy egészen csinos, de évek óta nem használt IKEA-lámpát. Igazából már akkor sem volt szükségem rá, amikor megvettem, csak hát nem tudtam ott hagyni az üzletben. Persze nem is találtam neki megfelelő helyet a lakásban, így most az erkélyajtó mellett árválkodik. Valahányszor ki akarok jutni az erkélyre, arréb kell raknom.
Marie Kondo
Forrás: AFP/2016 Getty Images/Ben GabbeÖnmagában legfeljebb hangulatvilágításként funkcionál néhanapján, a csillárral közösen viszont már kisüti a szememet. Nyugodt szívvel elviselném a hiányát, ráadásul az erkélyre is egyszerűbb lenne kijutni. De ha belegondolok, mennyit fizettem érte! Szerencsére Marie Kondo is tisztában van ezzel az emberi gyöngeséggel és a hasonló eseteknél eladásra vagy ajándékozásra buzdít. Egy barátunknak okozott öröm vagy a használt tárgyak piacáról részben visszatérülő anyagi befektetés máris enyhíti a veszteségérzetünket.
Téged meg miért tartsalak meg?
A japán életmódguru mindössze egyetlen gondolati csavarral ösztönöz a szortírozásra. Szerinte a válogatásnál nem azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy miért ne dobjunk ki valamit, hanem azt, hogy milyen nyomós indokunk van megtartani egy tárgyat?
Én például nagyon szeretem a banánturmixot, és amíg minden reggelemet banánnal kezdem, addig nem kérdés, hogy a turmixgépemnek helye van a konyhapultomon. Ugyanezt már nem mondhatom el arról a tíz tálcáról, amelyek a mosogató mellett sorakoznak, és hiába próbálom őket élükre állítva a lehető legkisebb helyre bezsúfolni, időről időre kártyavárként dőlnek össze. Tudom én, hogy mindössze két tálcára lenne szükségem, de hát az egyiket a nagymamámtól kaptam, a másik kedves emlék egy baráti esküvőről, a harmadikat pedig egy külföldi bolhapiacon szereztem be. Akkor most melyik kettő maradjon?
Marie Kondo módszere az ilyen nehéz dilemmákban is segít. Egy szamuráj szívósságával igyekszik rávenni, hogy minden érzelmet csupaszítsunk le a tárgyainkról. Szerinte egyedül a funkciója igazolja egy tárgy létjogosultságát a lakásban. Tehát esetemben nyilván annak a két tálcának kell maradnia, amelyeket rendszeresen beviszek filmnézéshez a nappaliba. És jobban belegondolva a nagyanyámtól és a bolhapiactól függetlenül tényleg mindig ugyanazt a kettőt kapom elő.
Na, de ki tudja, mire lesz még jó ez?
Ha túljutottunk a tárgyainkkhoz fűzödő emlékeken, akkor még mindig ott van
„az egyszer még jó lesz ez valamire”
típusú érvelés. Az irracionális döntéseink következményeivel pedig mindig nehéz szembenézni. Már a próbafülkében feszült egy kicsit az a ruha, de annyira szép volt, hogy nem lehetett otthagyni! Meg hát hamarosan úgyis jól fog állni rajtam, csak még egy kicsit fogyni kell hozzá. Ismerős érzés?
A hasonló fellángolásokból megvett darabok sajnos általában egy életre a szekrény sötétjében végzik. Évek telnek el, próbálgatjuk a tükör előtt, de egyre kevésbé sikerül összehúzni a cipzárját magunkon. Mégis, a remény hal meg utoljára, és végül megtartjuk.
Egészen más lapra tartoznak viszont a hordható ruhák. Kissé ellentmond Marie Kondo mindentől szabaduljunk meg elméletének, hogy egy dolgozó embernek igenis jól jön, ha lapul még egy farmer és legalább egy hétre való póló a szekrényben. Bár erre is láttunk már ellenpéldát. A minimalista életmód fanatikus követői közül sokan azt állítják, hogy három hónapra bőven elég 33 ruhadarab. A megszállott minimalisták tanácsai minden Ázsiát végig barangoló hátizsákos turistának jól jöhetnek, de azért valljuk be, a mindennapokban nem feltétlenül ilyen életre akarunk berendezkedni. Még akkor sem, ha cserébe akár bált is tarthatnánk a ruháktól, tárgyaktól lecsupaszított lakásunkban.
Számomra egyébként Marie Kondo könyvekkel kapcsolatos álláspontja volt a legkíméletlenebb. Mert rendben, dobjuk ki a fülbevalót vagy a nem használt ruháinkat. Na, de minden könyvet is, amit egyszer elolvastunk?
„Miért gondoljuk, hogy újra fogunk olvasni valamit,amit egyszer már olvastunk?"
– teszi fel a kérdést.
Szerinte csupán a kiszámíthatatlan jövőtől való félelem miatt zsúfoljuk tele egyszer már olvasott könyvekkel a polcot. Kapaszkodót, tanácsot remélünk tőlük, pedig ez a tudás már az olvasáskor beépült a tudatalattinkba. A hiperracionális japán életmódguru számára tehát a könyvespolcunkkal leginkább a barátainknak akarunk imponálni, amúgy pedig csak a helyet foglalják és a port fogják az elolvasott könyvek. Ezzel azért vitatkoznék, én például szeretek újraolvasni könyvrészleteket és ha éppen rám tör a vágy, akkor sokkal kényelmesebb leemelni a polcomról egy könyvet, mint gyorsan elszaladni a könyvesboltba.
Viszont akármennyire kiszámíthatatlannak gondolom is a jövőt, nagy valószínűséggel nem lesz már többé szükségem a negyedikes matematika-tankönyvemre. Mégis helye van a polcon. (Persze, még születhet egy gyerekem, akivel tanulni kell. Akkor majd lesz saját matematika-tankönyve, majd abból tanulunk. Vagy egy autóbalesetben kómába eshetek, és újra kell tanulnom számolni. Akkor majd vesz egy új könyvet a családom.)
Még ha néhol túlzásnak tűnik is Marie Kondo radikális megközelítése, az alapgondolattal nehéz vitatkozni. Túl sok felesleges tárggyal zsúfoljuk tele az életterünket, a beszűkült lakás pedig egy idő után frusztrálóvá válik. Akció, kihagyhatatlan vásár ide vagy oda, a tárgyak végül eluralkodnak rajtunk. Megvenni pedig sokkal egyszerűbb volt, mint később lemondani róluk. Népszerű tanulmányukban Daniel Kahneman, Jack Knetsch és Richard Thaler közgazdászok egy kávésbögrével szemléltették ezt az effektust. A kísérletben megkérdezett emberek valós értékénél sokkal többre becsülték saját bögréjüket. Pusztán azért, mert a birtokukban volt. Nem jó túl sokszor átélni a lemondás fájdalmát, ezért talán érdemesebb még vásárlás előtt felidézni Marie Kondo tanácsait.
Ha az őszi nagytakarítással együtt valaki rászánja magát a japán módszer kipróbálására, akkor néhány dolgot érdemes észben tartania. Bármennyire radikális tisztulást akarunk is a lakásban, nem erőltethetjük rá a módszert szkeptikus családtagjainkra is. Ugyanígy, a tányértörés elkerülése érdekében nem tanácsos a velünk együtt élő emberek tudta nélkül kidobálni a dolgaikat.
Első körben bőven elég, ha a magunk házatáján söprögetünk, a szembeötlő változás Kondo szerint előbb-utóbb úgyis a család többi tagját is szortírozásra készteti. A módszert már kipróbálók pedig állítják: egyedül, zenehallgatás nélkül kell végigcsinálni a szortírozást, különben könnyen hatalmába keríthet a nosztalgia.
(Címlapi kép: AFP)