Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Tényleg önző, narcisztikus nemzedéket nevelünk?

2016.10.20. 08:07
A mai három-öt éves gyerekek előbb tanulnak meg számítógépes játékokat játszani, mint biciklizni, előbb használnak okostelefont, mint hogy be tudnák kötni a cipőfűzőjüket. Ilyen mértékű kulturális váltást, mondják a szakemberek, utoljára az írásbeliség kialakulásakor élt át az emberiség. Csakhogy míg az előbbi több száz éven át zajlott, a digitális forradalom néhány évtized alatt alakította át az életünket. Sosem volt még ekkora szakadék szülők és gyerekek között. Ha nem szedjük össze magunkat, könnyen elveszíthetjük a kapcsolatot legféltettebb kincseinkkel.

Az X generációhoz tartozom. Azok közé, akik valamikor 1965 és 1979 között születtek. Akik már a tévémacin nőttek fel, de akik még egyetemista korukban is fülkés telefont hajkurásztak, ha fel akarták hívni a szüleiket. Akik Erika írógépen pötyögték le a szemináriumi dolgozataikat, de a diplomamunkájukat már kölcsön Commodore-on írták. Akik – legalábbis a világnak ezen a táján – az úttörők tizenkét pontján nevelkedtek, aztán hirtelen a szabad piac farkastörvényei között találták magukat.

Az idősebb X-ek még az egyetemen is írógépet használtak

Forrás: AFP

Digitális migránsok kontra bennszülöttek

Az X-ekről azt mondják, céltalanul és pesszimistán tengődnek az életben, unalmasnak tartják a munkájukat, és nem is törik magukat a szakmai sikerekért. Feleslegesnek érzik magukat, és ha van egy kis pénzük, felesleges holmikra költik, amelyekben aztán nem lelik örömüket. Ez az első generáció, amely már tömegesen csonka családban nevelkedett, és ők voltak az első kulcsos gyerekek.

Az 1980 után született Y-ok együtt nőttek fel a digitális forradalommal. Számukra az élet elképzelhetetlen számítógép és mobiltelefon nélkül, de szocializációjuk még alapvetően offline zajlott. A beszélgetés face to face akciót jelentett, nem klaviatúrán elpötyögött félmondatokat. Ők a szabadság, a rendszerváltás körüli optimizmus gyermekei. Szüleik egész más szellemben nevelték őket, mint az előző generációkat: azt éreztették velük, hogy egyenrangú partnerek, akiknek joguk van kifejezni saját gondolataikat és érzelmeiket.

Az Y-ok, vagyis a mai harmincasok éppen ezért szabadon és öntudatosan nyilvánítanak véleményt a munkahelyükön is, nem tisztelik sem a kort, sem a magasabb beosztást, csak a személyiséget és a kompetenciát. Fontosnak tartják, hogy értelmes munkát végezzenek, és hogy munkájukért elismerést kapjanak. Ha e kettőből valamelyik hiányzik, inkább odébbállnak, nem gondolják, hogy a munkahely megtartása, az anyagi biztonság a legfőbb érték.

A mai harmincasok, az Y generáció szabadon és öntudatosan nyilvánít véleményt

Forrás: AFP/Mint Images

Az igazi digitális bennszülöttek a Z generáció tagjai, akik 1995 után születtek. Ők azok, akik előbb tudják kezelni a legújabb mobilos applikációt, mint a cipőfűzőjüket. Nemcsak a rádió, a televízió, a nyomtatott sajtó, de már az e-mail is elavultnak számít a körükben. Médiahasználatuk egyértelműen az okostelefonhoz kötődik, amely számukra nemcsak egy eszköz, hanem a testük kiterjesztése. A harmadik kezük vagy inkább a hatodik érzékszervük.

Jelszavuk YOLO – you only live once, vagyis csak egyszer élünk –, és ezt az egy életüket eszük ágában sincs feláldozni a munka oltárán. A pénzkeresetnek már annyi jelentősége sincs számunkra, mint az Y-oknak. (Egy amerikai felmérés szerint az Y-generáció 43, a Z-generáció 28 százalékát motiválja a pénz a munkavégzésben.) Nem hajlandók a magánéletük rovására szakmai erőfeszítéseket tenni, a szabadidő számukra szentség.

Az első igazi digitális bennszülöttek a mai tinédzserek

Forrás: AFP/Catherine Delahaye

Nem csapatjátékosok, és egyáltalán nem kötődnek a munkaadójukhoz. Lojálisabbak a tornacipőjük márkájához, mint a cégükhöz. Ha keményen dolgoznak, azért teszik, mert érdekesnek és fontosnak tartják az adott projektet és egyetértenek a céljaival. De a hétvégéjüket még ezért sem áldozzák be szívesen.

Egy csomó dolgot a gyerekeinktől kell megtanulnunk

Mindez persze úgy hangzik, mint valami asztrológiai útmutató, csak épp nem bikákról és skorpiókról, hanem X-ekről meg Z-ről teszünk általános érvényű kijelentéseket. Persze, hogy nem lehet különböző embereket egy skatulyába gyömöszölni, csak mert egy időben születtek. Mégis, ha végignézek a családom különböző korú tagjain, látom rajtuk a „jeleket”.

Mi, X-ek tényleg rezignáltak és komótosak vagyunk, hosszasan rágódunk a problémákon és a döntéseken. Y-korú unokahúgom és férje öntudatosak, nem kötnek megemészthetetlen kompromisszumokat, fontos számukra a közösségépítés és a közösségben elfoglalt pozíció. Z generációs gyerekem és kortársai pedig úszó szigetekként bolyonganak a világhálón, amelyen csak virtuálisan csapódhatnak egymáshoz egy-egy pillanatra.

A nagyszülők is igyekeznek felzárkózni

Forrás: AFP/B. Boissonnet

Nem kell ezoterikus tanokban hinni ahhoz, hogy belássuk, gyerekkorunk klímája, életünk első éveinek meghatározó tapasztalatai mélyen befolyásolják személyiségünket és életünk alakulását. A generáció fogalma pontosan ezt jelenti: azoknak az embereknek a csoportját, akik azonos kulturális-politikai-gazdasági közegben gyerekeskedtek, és ez valamiféle közös életérzést alakított ki bennük.

Hérodotosz számára egy generáció még 33 évet ölelt fel. A 20. században 25 évet tekintettek egy emberöltőnek. Ma már a z és a legújabb, alfának nevezett generáció között mindössze tíz év a korkülönbség. Könnyen előfordulhat, hogy szülő és gyerek között két generációnyi szakadék tátong, a nagyszülők pedig úgy tekintenek az unokáikra, mintha egy idegen bolygóról kerültek volna ide, de legalábbis a Galaktika magazin valamelyik régi számából léptek volna elő.

A gyerekek a számukra rendkívül fontos digitális közegben otthonosabban mozognak, mint a szüleik. A trendi tudást, azt, ami igazán számít, nem tőlük és nem is a tanáraiktól szerzik meg, hanem egymástól, vagy autodidakta módon, tapasztalati úton sajátítják el. Ha ebben a helyzetben a tekintélyre apellálunk, ha „bezzeg az én időmben” kezdetű szónoklatokra ragadtatjuk magunkat, ha az internet-hozzáférést zsarolásra használjuk velük szemben, nemcsak érdektelenné, de nevetségessé is válunk a szemükben.

Sátor és érintőképernyő

Forrás: AFP/Chad Springer

Számukra a világ egy globális falu

A paradox helyzet az, hogy ezt a világot mi teremtettük a gyerekeink számára. Ők egyszerűen csak beleszülettek ebbe a sci-fibe, amelynek létrehozásán a nagyszüleik és a szüleik évtizedek óta keményen dolgoztak. Most meg csak nézünk, mint a moziban (gyerekkorunk mozijában, ahol a Vissza a jövőbe pergett a filmvásznon), kétségbeesetten gyűjtjük a tüneteket, diagnosztizálunk, és a lehető legsötétebb képet festjük a jövőről.

Az új évezredben született gyerekek számára a világ egy globális falu. Mindegy, hogy Wisconsinban, Münchenben vagy Mosonmagyaróváron él-e valaki, ugyanazért a zenéért, mozifilmért, ruhamárkáért fog rajongani és ugyanazokra a telefonokra, iPadekre és tabletekre fog vágyni. Naponta több száz képet néz meg és egyszerre mindig több dolgot csinál: chatel, zenét hallgat, nézegeti a Facebook-oldalát, filmet tölt le, képet tesz fel az Instagramra, SMS-t ír, megnézi az e-mailjeit.

Ez a generáció fél lábbal mindig a virtuális térben mozog. Lehet, hogy éppen velünk ebédel, de közben ott a telefon a kezében, és jelen nem lévőkkel (is) kommunikál, vagy a pillanatnyi élményét máris megosztja másokkal. Az új korszak gyermekei nem egyszerűen felgyorsítják az időt, hanem megsokszorozzák: egyetlen percbe annyi cselekvést, benyomást, élményt sűrítenek, amennyi húsz évvel ezelőtt fél napra is elég lett volna.

Elvész-e így a közös játék öröme?

Forrás: AFP/Catherine Delahaye

A digitalizáció az azonnaliságra épül. Míg régen napokat, heteket vártunk egy-egy válaszra, ha levelet írtunk valakinek, ma idegesek leszünk, ha nem érkezik perceken, órákon belül visszajelzés. Ugyanígy nem hagyunk időt az élmények feldolgozására, megemésztésére sem, rögtön posztoljuk, kirakatba rakjuk, amit pillanatnyilag fontosnak érzünk. Ennek a korszaknak nem a fókuszált, elmélyült figyelem és a türelem a fő erénye.

Most akkor én- vagy mi-generáció?

A szociológusok, pszichológusok és PR-osok azonban a legszembeötlőbb változásnak a nárcizmus térhódítását érzik. A jelenséget a San Diegó-i egyetem kutatója, Jean Twenge diagnosztizálta, könyvet is írt belőle Generation Me, Én generáció címmel. Tízezer diák narcisztikus személyiségjegyeit vizsgálta meg, és azt találta, hogy míg 1985-ben minden hetedik vizsgált személy önértékelése volt eltúlzott, 2006-ban már minden negyedik fiatal narcisztikus vonásokat mutatott.

Persze a nárcizmus erősödésének a Facebook (annyit érsz, ahány lájkot szerzel) nem annyira az oka, mint inkább a tünete. Twenge elsősorban azt a szülői mentalitást teszi felelőssé, amely a dicséretben látja az egyetlen hatékony nevelési eszközt, és amely a gyerek önbecsülésének kialakítását tartja a legfőbb célnak. A megoldás természetesen nem az autoriter neveléshez való visszatérés, hanem az egyensúly megteremtése.

A szelfizők tényleg csak önmagukra figyelnek?

Forrás: AFP/Zhang Weitao

Ha folyton a gyerek képességeit dicsérjük (okos vagy, tehetséges vagy, ügyes vagy), azzal olyan magas, irreális elvárásokat támasztunk vele szemben, amelyeknek nem tud megfelelni. A szülői elvárások pedig beépülnek a személyiségébe, belső elvárásokká válnak, és kikövezik az utat a boldogtalanság és a depresszió felé: azt sulykolták belém, hogy okos, ügyes, tehetséges vagyok, mégsem tudom megvalósítani a célokat, amelyekre hivatott vagyok.

A pszichológusok tanácsa úgy szól, ne a gyerek képességeit, hanem a teljesítményét dicsérjük. Ha rajzol egy képet, ne azt mondjuk, hú, de tehetséges vagy, biztos festőművész lesz belőled, hanem azt értékeljük, milyen alaposan kidolgozta, milyen sok időt szánt rá, milyen jó ötleteket valósított meg. A siker kulcsa, mondják, nem az önbecsülésben, hanem a kitartásban rejlik.

Azt a sötét képet egyébként, amelyet Jean Twenge vázolt fel a digitális nemzedékről, sokan megkérdőjelezik. Jeffrey Jensen Arnett, a massachusetts-i Clark egyetem pszichológusa több más kutatásra hivatkozva egyenesen azt állítja, hogy a mai fiatalok nemhogy önzőbbek, hanem jóval nyitottabbak, elfogadóbbak a szüleiknél. Érzékenyek a társadalmi különbségekre és a környezetvédelem problémáira, és nagyobb számban végeznek jótékonysági munkát, mint a korábbi generációk. 

Egymás mellett, de nem együtt

Forrás: AFP/Jacabel

Az egymásnak ellentmondó kutatási eredmények is jelzik, hogy ma még beláthatatlan, milyen következményei lesznek a digitalizációnak hosszú távon. Egy biztos, bármilyenek is a gyerekeink, annak legfőképpen mi vagyunk az okai. Nem az internet, nem a Facebook teszi őket magányossá, szorongóvá és narcisztikussá, hanem az, ha rosszul működő, biztonságot és odafigyelést nem nyújtó családokban nőnek fel.

Az a gyerek, aki magára hagyatva bolyong az internet világában, akinek elvonási tünete van, ha otthon felejti a mobilját, mert attól retteg, hogy lemarad valamiről, aki letargiába zuhan, ha nem lájkolják elegen a profilképét, aki számára az ismertség az egyetlen értékmérő, olyan, mintha nem kapott volna meg egy fontos védőoltást.

Nincs az az ötéves, aki ne részesítene előnyben egy felhőtlen családi hancúrozást, egy mama-papa ölébe kucorodós esti mesélést a magányos kütyüzéssel szemben. Ha őszintén élvezzük a gyerekünk társaságát, ha nem csak letudjuk a napi játék- és mesepenzumot, hanem magunk is feloldódunk és feltöltődünk az együttlétben, olyan védőszérumot csöpögtetünk a gyerekbe, amitől mindig tudni fogja, hol a határ és az egyensúly off- és online világ között.

(Címlapi kép: AFP/Marion Barat)