Ki mondja meg, hogy öregek vagyunk?

2017.03.21. 13:10
Egy darabig túl fiatalok vagyunk, aztán egyszer csak átsorolódunk, és már túl öregek leszünk. Egyáltalán nem biztos, hogy a társadalom ott húzza meg az öregedés határát, ahol a pszichénk és a testünk, ezért mindenképpen érdemes kritikusan rákérdezni mindarra, amit az öregségről kulturálisan tanultunk és örököltünk. A pánikról, az előítéletekről, a stigmákról és az élhető öregkorról beszélgettünk Einspach-Tisza Katával, az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának kutatójával, aki szerint küzdeni nem az életkorunk, hanem az előítéletek ellen kell.

Miből kellene éreznünk, hogy öregszünk? Mi van, ha nem érezzük?

Ha nem érezzük, akkor nyilván nem öregszünk. Abban az értelemben, amelyikben az öregedést magát belső folyamatként is értékeljük. A társadalom ettől függetlenül még „öregnek” fog nyilvánítani. A társadalom nem tesz egyebet, mint általánosít, és nem vesz figyelembe egyéni variációkat. Az öregséget magát létező tényként kezeli, és nem komplex konstrukcióként, mint az öregedéskutatás. Úgy kezeli, mintha egy adott életkortól az emberek mind azonossá válnának, rájuk aggat sztereotípiákat, és különálló fajként kezeli őket. Ezt nevezzük ageizmusnak, azaz életkoralapú előítéletnek, ami mechanizmusában hasonlóan működik a többi rasszizmushoz.

Mikor kezdünk el öregedni? Ki mondja meg, hogy öregek vagyunk?

Többféle besorolás létezik, talán a WHO-é a leginkább ismert ezek közül, miszerint egy ember 45-től 59 évesig középkorúnak számít, 60 és 74 között öregedőnek, 75-től 90 évesig öreg, végül pedig 90 éves kor felett elmondhatja magáról, hogy aggastyán lett. Összességében az életkor ennél jóval összetettebb kérdés, én például a doktori disszertációmban hat dimenziójával dolgozom az időnek, amiből a kronológia maga mindössze egyetlenegy, kevésbé jelentős szegmens. Ehhez hozzájönnek olyan egyéb tényezők is, mint hogy a társadalom és a kultúra, amelyikben te élsz, hol húzza meg az „öregedés” határát. Vagy hogy a te saját szervezeted hol kezdi el a folyamatot. Vagy hogy a te saját pszichéd miképpen követi ezt le.

Szóval a „hány éves vagy?” kérdés önmagában nem sokat ér.

Hol vagy te annyi éves, és ki vagy te, aki ennyi éves vagy, és milyen vagy az ennyi éveddel kívül és belül, és mit kezdesz vele, és mit kezdenek veled, mennyire merev vagy rugalmas a struktúra, amelyben vagy, és mennyire van egyéni szabadságod, illetve mennyire vagy normakövető: ezek már inkább nyomravezető kérdések e téren, hogy csak néhányat említsek. 

Einspach-Tisza Kata

Forrás: Reviczky Zsolt

Miből táplálkoznak az előítéleteink az öregekkel és az öregséggel szemben?

Hú, ez nagyon ősi cucc! Sokan mondják, hogy a modernitás a hibás, hogy a megváltozott, felgyorsult és technicizált világ kivette az idősek kezéből a feladatokat, és nagymértékben csökkentette presztízsüket, mivelhogy haszontalanná váltak. De ez csak részben igaz, hiszen ismerünk feljegyzéseket premodern társadalmakról, amelyekben az idős embereket csak addig övezte a közösség elismerése, amíg valóban hasznot hoztak a közösségük számára, utána már nem, sőt különös kegyetlenséggel szabadultak meg tőlük. Ezért én ennek okát másban és sokkal mélyebben látom.

A legmeghatározóbb szerintem az ember egzisztenciális szorongása, azaz halálfélelme. Ez különösen nyugati kultúrkörben igaz, ahol nemigen állnak rendelkezésre rítusok az elengedésre, a gyászra. A halált nem tekintjük az élet természetes részének, hanem kórházi magányba űzött tabuként kezeljük, miközben magához a halálhoz való hozzáállásunk rendkívül ambivalens, és mindenképp feszültségforrás. A halál a nagy ismeretlen, amiről semmit sem tudunk, a vallásunk is ijesztő képet fest a nagy elszámolásról, ami rettegést kelt az emberekben. Beteg ember látványa, elmúló ember látványa beidézi ezt a szorongást, erre a legkézenfekvőbb emberi reakció a tagadás, a hárítás, a távolságtartás: leszünk Mi, a Fiatalok, és lesznek Ők, az Öregek. Ha már megtörtént a felosztás, akkor beindul az előítélet-gyártás is, ami tulajdonképpen egy támadó-védekező mechanizmus. Ez tehát az alapja, ami az egészet mozgatja, erre aztán rárakódnak az adott társdalmak aktuális problémái. Így lesz az életkor szégyenné, stigmává, kirekesztéssé és öngyűlöletté.

Miközben egyre több az öreg, vagyis egyre több embert rekesztünk ki.

Ez óriási probléma, tekintve az életkor kitolódását, ami soha nem látott demográfiai változásokat idéz elő, és a társdalom felkészületlen a jelenség kezelésére. Hozzá kell tennem, hogy már az sem igaz, hogy a keleti társadalmak humánusabban kezelnék a kérdést, a képbe bejátszik a globalizáció hatása is, és tovább bonyolítva azt, végül is azt eredményezi, hogy az ageizmus mára pánkulturális jelenség.

Mi a jó az öregedésben?

Nagyon kerülném a további dichotomizálást, éppen elég az, amivel a társadalom reduktív ítéletalkotása miatt már eleve dolgunk van.

Én azt szeretem mondani, hogy az öregedés nem jó és nem rossz. Ahogy a fiatalság sem. Az öregedés egyszerűen csak VAN. A születés pillanatától fogva. És ha így tekintjük, akkor nincsenek öregek és fiatalok. Csak MI vagyunk, különböző idődimenziókban. Vagyis hogy az öregedés olyan, amilyen: a legtermészetesebb folyamat. Nem kell siettetni, nem kell rejtegetni: meg kell élni, ahogyan az életünk minden egyes pillanatát érdemes. Ha nagyon didaktikusan meg kellene fogalmaznom, akkor nyilván lehet olyat mondani, hogy az öregség is egy fejlődési szakasza az életünknek, ahol már jóval többet tudhatunk, mint az azt megelőző szakaszokban. De vigyázni kell arra, hogy a pozitív sztereotípia is sztereotípia, és úgy is szükséges értelmezni. Küzdeni nem az életkorunk ellen, hanem az előítéletek ellen szükséges.

Az emberek mennyire vannak tisztában azzal, hogy hogyan szeretnének megöregedni? Lehet ezt tervezni? Vagy az egész csak úgy megtörténik velünk?

Kutatásaim szerint az emberek nem az életkortól szoronganak, hanem az ahhoz társított fojtogató szerepelvárások miatt. Az öregségben a leginkább aggasztóak meggyőződésem szerint annak körülményei, az, hogy nem tudjuk, biztonságban leszünk-e, nem bízunk a kormányban, az egészségügyben, a rendszerben, nincs védőháló: nem tudjuk, mire számíthatunk. Mi lesz, ha magatehetetlenné válunk? Mi lesz, ha hülyék leszünk? Mi lesz, ha kiszolgáltatottá válunk? És szorongat, hogy ezeket nem látjuk biztosítva. Mi lesz, ha kirúgnak, mert már nem leszek elég jó, mi lesz, ha elhagynak, mert már nem leszek elég szép, mi lesz, ha nem lesz nyugdíjam, mégis ki az isten fog gondoskodni rólam? Ezek reális kérdések. Ez pánik. Egy jól működő társadalomnak erre vannak válaszai...

Fotó: Polyák Attila – Origo

Tehát igenis fontos lenne megtanulni erre felkészülni úgy érzelmileg, mint egzisztenciális értelemben. A segítő szakmáknak nincs erről elegendő ismeretük, ez a terület most bontakozik ki nálunk, de igazából még az alapoknál jár. A társadalomnak pedig nincsenek megnyugtató válaszai: az ország napról napra él. Ami pedig a „megtörténést” illeti:

egy darabig „túl fiatal” vagy, aztán egyszer csak átsorolódsz, és már „túl öreg” leszel. Mikor voltál túl jó? Talán sohasem, de az biztos, hogy mentálisan nehéz lekövetni ezt a folyamatot, amelyet a társadalmi elvárások generálnak: ezért van annyi krízis meg annyi vergődés. Hitem szerint, ha tudjuk, egyrészt, hogy mi történik az idővel velünk és bennünk, illetve, ha ismerjük az eljárást, amivel a társadalom operál az életkor tekintetében, akkor ez a tudás megvéd attól, hogy megőrüljünk. És ha már nem őrültünk meg, akkor tudunk józanul gondolkodni, és pánik helyett tervezni, lemondás helyett hinni.

Létezik ideális hozzáállás az öregedéshez?

Egyetlen ideál nincs, ahogyan egyetlen igazság sem létezhet. Minden embernek más az idea. Egy dologban azonban hiszek: a szabad gondolkodás erejében. Nyilvánvaló, hogy társadalmi szintű struktruális változásokra van szükség az időskori életminőség javítása érdekében, úgy az egészségügyben, mint a munkaerőpiacon és a politika szegmenseiben, stb., ami tulajdonképpen a bármikori életminőségre is kihat, hiszen ha megoldjuk az életvég kérdéseit, kevesebb szorongással és teherrel járnak a korábbi szakaszok is. Viszont nem lehet mindent kívülről várni, van dolga az egyénnek is.

Ez nálunk lényegében annyit tesz, hogy bizonyos értelemben szembe kell menni a szocializációval, és kritikusan rákérdezni mindarra, amit az öregségről kulturálisan tanultunk és örököltünk: miért ne tehetném meg ezt ebben a korban, miért ne válthatnék, miért ne tanulhatnék, miért ne lehetnék szerelmes, miért ne tehetném azt, amihez kedvem van, abban az egyetlenegy szerencsétlen és agyonszabályozott életemben, amim van?!

Az öregektől a nyugati társadalmak nem sokat várnak. Mit várhatnak ők maguktól? Hogyan találhatnak értelmet az idős korban?

A „nyugati” társadalmak közt óriási különbségek vannak, ezért így már nem gyűjtőnevesíthető a fogalom. Oké, hogy az úgynevezett euro-amerikai kultúrkör részei vagyunk, azonban az Egyesült Államokban mást jelent öregnek lenni, és más lehetőségek is állnak rendelkezésre. Vagy, hogy közelebbit mondjunk, Németországban. Magyarországon azonban, ha az átlagos kisnyugdíjast nézzük, akkor már a napi gyógyszerek előteremtése is kérdés, és kevésbé az, hogy miként növelhető az életminőség utazással, vagy tágítható a világ a beszűküléssel szemben. Itt az öregekkel ki van baszva rendesen, hogy finoman fogalmazzak.

Forrás: Dreamstime

A fő probléma az, hogy nincsenek értelmes társadalmi szerepek, ezen kellene sürgősen változtatni. Ismeretet kéne szerezni az ország vezetésének például arról, hogy mit érnek az öregei. Vagy hogy mire képesek. Számolni kellene az intergenerációs kontaktussal, amely minden irányba rendkívül hasznosítható lehetne. Ez egyébként az előítélet-csökkentésnek egy módja is, csak ebben az izolációban, amelyben az életkor és egyéb mutatók mentén élünk, ez igen kevéssé lehetséges. Tudnék most persze egyéni tanácsokat adni, hogy miként erősíthető az ember a saját életében, hogyan kapaszkodjon közösségbe, tevékenységekbe, a saját mentális és fizikai kondíciójának, autonómiájának növelésébe, azonban erre itt most nincs tér, ezért fogalmazom inkább rendszerszinten meg a választ.

Rengeteg reklám épít a félelmeinkre az öregedéstől. Melyik üzenetet tartod a legkárosabbnak?

A legdurvább a járókeret-műfogsor-fájó derék-szenilitás dimenzió, mert ez a meglévő sztereotip képeket és szorongásokat erősíti, és a szükségszerűen patológiás idősödést állítja be normatívnak, ami tulajdonképpen kísérletileg bizonyíthatóan nemcsak a társadalom előítéleteit növeli, és csökkenti az idősödő emberek életesélyeit, hanem az idős emberek is, belsővé téve ezen képeket, kimutathatóan egyre kiszolgáltatottabbá válnak. Illetve növeli a relatív depriváció érzését is, hiszen kevesen engedhetik meg maguknak eme luxusnak minősülő cikkeket kisnyudíjból. A szakadékot növelik, de a kalácssütő nagymama közhelyes képe sem segít ezen a problémán, mert bezárja az embereket életkoralapon egy igen szűk mozgástérbe, ahonnan egyre nehezebbé válik kilépni, miközben egyáltalán nem boldogít, így nyomorítjuk tovább az össztársadalmat.

Mit gondolsz arról, hogy az időseket csak néniként, bácsiként emlegetjük?

Én már igen sokszor megfogalmaztam, hogy ez valójában a verbalitásban és a nyelvben tettenérhető, életkori előítélet-alapú minősítés megnyilvánulása. Az időseket megfosztja felnőtt emberi lény szerepüktől, és tulajdonképpen visszababásítja őket. Ez az egyik alapvető pszichológiai igénytől fosztja meg őket, a kompetenciától. Továbbá a nemiségtől is: a néni már nem nő, a bácsi nem férfi. Én a magam részéről sohasem használom e fogalmakat, és a gyerekeim sem. Kivételt képez az iskola rendszerében szabályosan használt nénizés-bácsizás, ami ott egy másfajta konszenzus ereménye, és nem életkort jelöl. Egyébiránt sértőnek minősítem. De itt ennél súlyosabb vétségekről is beszámolhatok, engem mélységésen elkeserít a mai magyar média mainstream csatornáin futó, gátlástalan ageizmus és szexizmus együttes megjelenése, amely például legitim módon ábrázolja idősödő színésznők tokáját, háját, ráncát. Ameddig ez elfogadott, és senkinek szeme se rebben, hogy ez emberek tömegeinek önbecsülésébe gázoló, etikailag komolyan kifogásolható és izléstelen szokásrend, addig nem várható minőségi előrelépés. A nyelv leképezi a társadalmi valóságot...

Forrás: Image Source/Sg Hirst

A nőknél sokszor már 30 éves kornál meghúzzák az öregedés határát, míg a férfiaknál sokszor a 60 is fiatalnak számít. Mire vezethető vissza ez a különbségtétel?

A jelenség a patriarchális társadalom szexista szerepelvárásaira vezethető vissza. Eszerint egy nő legfontosabb értéke a szépség és a fiatalság. Valamint az anyaság. Ha ezen attribútumok, amelyeket alapvetően az életkornak tulajdonítottak, kiürülnek, a nő társadalmi értelemben „értéktelenné” válik. Hogy miként stigmatizálja a társadalom a normából kilógó nőket, azaz, akik elutasítják az aktuális női szépségideálnak való megfelelést vagy a gyerekvállalást, vagy akik karriert futnak be, vagy egyedülálló státuszúak, stb., arról köteteket tudnék írni. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy a normában ragadó nőket meg lesajnálja vagy megveti, tehát igen nehéz jó forgatókönyvet felmutatni ma egy nőnek Magyarországon, de ez egy interjúnál jóval komplexebb kérdés... Ami a férfiakat illeti, az ő értéküket a társadalom a ranghoz, a státushoz, a vagyonhoz köti, ezen tőkék pedig sok esetben az életkor növekedésével kerülnek elő, így a férfiak később „öregszenek” kulturális értelemben. Ezt nevezzük az öregedés kettős mércéjének.

Lehet-e valahogyan korrigálni? Mit veszít a társadalom azzal, hogy így beszorítja a nőket?

A társadalmi igazságtalanságok összeadódnak és metszik egymást, a nőket a szexizmus az ageizmussal együtt járva sújtja, de még mielőtt egyoldalúsággal vádolnának, hozzátenném gyorsan, hogy ez a férfiaknak sem jó. Kénytelenek belehalni. A nők meg marginalizálódnak, illetve köznyelven szólva „megkeserednek”. Ez elég komoly üzenet kellene, hogy legyen arra, hogy valamit nem jól csinálunk, és hogy a probléma nem egyetlen rétegben van, azaz az életkoralapú megkülönböztetésben, hanem egyéb területeken is megjelenik, például a nemek közti egyenlőtlenségben.

A korrekció tehát nem szorítható egyetlen területre, leegyszerűsítve: a kulcs az egyenjogúságban rejlik. Több téren is. Ez közös érdek. Nőként pedig egy biztos tippem van: szakértővé kell válni, olyan tudást kell szerezni, amelyet nem kezdhet ki, sem az idő, sem a szépség vélt múlása. Azaz, ami immunis a sztereotípiákra. Vagy ha valakinek nem ez az útja, akkor meg arra figyeljen, hogy ne kerüljön függő viszonyba, így védett maradhat az idővel és a társadalommal szemben.

Einspach-Tisza Kata az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának állami ösztöndíjas kutatója. Szakterülete az idő, az életkor, az öregedés, az előítéletek és azok csökkentése.

(Címlapi kép: Reviczky Zsolt)