Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Ez nem gyerek, csak egy korai vetélés

2016.11.01. 08:47
Rengeteg a halál Singer Magdolna könyvében. Magzatok, néhány napos, hetes kisbabák elvesztését sirathatjuk szinte minden oldalon, mégis, miközben a huszonhat vallomást olvasom, egyszer csak belém hasít: nem a halál a legmegrázóbb ezekben a történetekben, hanem az, ahogyan élünk. Ahogyan egymással bánunk. Férj és feleség, orvos és páciens, szülő és gyerek. Az Asszonyok álmában síró babák kíméletlen látlelet a társadalomról, amelyet mi formáltunk ilyenné, és csak mi tehetünk élhetőbbé. Hogyan? A könyv elbeszélői mintha valamennyien ezt sugallnák: úgy, hogy „fürgén, vidáman elindulsz végre a saját életed felé".

Szinte nincs olyan tézise Freudnak, amit az elmúlt száz évben meg ne cáfoltak volna, munkásságának jelentősége mégis vitathatatlan. Közismertté tette a tudattalan fogalmát, és rájött arra, ami ma már triviálisnak tűnik, mégsem alkalmazzuk kellő hatékonysággal: amiről nem akarunk, nem merünk, nem tudunk beszélni, arról igenis beszélni kell. Singer Magdolna könyve, az Asszonyok álmában síró babák az elhallgatás felszámolásának kézikönyve.

A titok betegít meg, nem a trauma

Ma már tudjuk, hogy pszichózishoz, komoly lelki sérüléshez nem a trauma átélése vezet, hanem az, ha nem beszélhetünk róla. Ha az átélt szörnyűség tabuvá, titokká válik, amit nemcsak mások, hanem önmagunk elől is rejtegetni akarunk. Bármi történt is velünk, ha szembe merünk nézni vele, ha meg tudjuk osztani másokkal, ha fel tudjuk dolgozni, előbb-utóbb enyhül a nyomában járó szégyenérzet, bűntudat, fájdalom. De ha elfojtjuk, ha bagatellizáljuk, nem szabadulunk tőle: újabb és újabb önsorsrontó helyzetekbe sodor vagy megbetegít.

Elveszíteni valakit, akire hónapokig vártunk

Forrás: MTI/Soós Lajos

Huszonhat ember, többségük nő, beszél ebben a könyvben az életéről. Vannak köztük idősebbek és fiatalok, magasan képzettek és kevésbé iskolázottak, egyedülállók és nagycsaládosok, huszonhat teljesen különböző sors, és mégis, jó néhány közös szál szövi át meg át a történeteiket. Sokszor szinte szóról szóra ugyanazt mondják, pedig csak egyetlen közös pont van az életükben: valamennyien elveszítették egy vagy több gyermeküket.

Ilyen – szinte minden történetben visszatérő – vezérmotívum a szégyen, a kiszolgáltatottság, a düh, hogy mások döntenek helyettük, az elhagyatottság, a megfelelési kényszer, az érzelmek elfojtása, végül az önelfogadás és a vágy, bárcsak korábban is képesek lettek volna kiállni önmagukért. A magzatukat, újszülötteket elveszítő nők traumatizálásában ugyanis nagyon nagy szerepet játszanak a körülmények, pontosabban azok az emberek, akikre ebben a nehéz helyzetben támaszkodniuk kellene: az orvosok, az ápolók, a férj, a szülők, a családtagok, a barátok.

A kórházakban „nem számít az ember, a lélek, a szeretet, elvégzendő munka van, unott rutinfeladat. A kórház egy gyár, az orvosok, szülésznők a gyári munkások. Igen szorgalmasak, ezt meg kell hagyni, serényen dolgoznak a munka tárgyával, jelen esetben a kézről kézre taszított, bámész kismamákkal, és a világra rángatott csecsemőkkel.”

Néha csak az utolsó pillanatban derül ki, hogy baj van

Forrás: Thinkstock

„Mit akar ezen nézni?” – mordult rá az orvos és a szülésznő az asszonyra, aki látni szerette volna halott kisbabáját. „Ugyan már, ne érzelgősködjön, ez nem gyerek, csak egy korai vetélés…” – tett helyre a nővér egy másik asszonyt, aki arra a gondolatra vetemedett, hogy eltemeti a magzatát. „Látni akartam a gyerekemet, de nem engedték. Zokogtam, az orvos meg kiabált velem. […] miért bőgök, hiszen az ilyen gyereknek nincs joga élni.”

Empátiát is kellene tanítani az orvosoknak

Alig akad egy-kettő a vetélését, szülését elmesélő nők között, aki jó szívvel emlékezne vissza az orvosára vagy a kórházi ápolószemélyzetre. A szülészetek nincsenek felkészülve a halálra. Az orvosok és az ápolók nincsenek felkészítve a gyereküket elveszítő anyák (és apák) fájdalmának kezelésére. Ami zsigerből jön, az a bagatellizálás: ha úgy teszünk, mintha nem is egy emberi lény halt volna meg, akkor nem kell semmit sem kezdenünk az érzelmekkel.

Singer Magdolna könyve tíz évvel ezelőtt, 2006-ban jelent meg először, több történet még az előző rendszer díszletei között zajlott. A szerző az előszóban azzal vigasztal minket, hogy a koraszülöttosztályok többségében ma már magától értetődő, hogy a szülők elbúcsúzhatnak halott gyermeküktől. Remélem, tényleg így van. De azért a mai anyák szülésről szóló beszámolóit olvasgatva nem vagyok túl optimista. Az attitűd megváltozásához nem volt elég az elmúlt huszonöt év.

Az orvosin nem csak a betegség, az ember kezelésére is fel kellene készíteni a diákokat

Forrás: AFP/Anne-Christine Poujoulat

Igaz, ma már tanítanak orvosi kommunikációt a SOTE-n és a többi orvosi egyetemen, bár ha jól tudom, csak az első évben. Ez valószínűleg nem teszi túl hatékonnyá a dolgot, elvégre a gólyák még fényévekre vannak hivatásuk gyakorlásától. Mire odajutnak, hogy közölniük kell egy rossz hírt a páciensükkel, legfeljebb annyi fog derengeni nekik, hogy volt valami nevetségesen könnyű vizsgájuk a második szemeszter végén.

Ez pont olyan életellenes gyakorlat, mint a magyarországi tanárképzés, amelynek során a leendő pedagógusok az utolsó tanév utolsó félévében kerülnek először szemtől szembe eleven diákokkal. Nálunk minden a teoretikus tudás megszerzéséről szól. Pedig jó orvos és jó tanár csak az lehet, aki a szakmai ismereteken túl empátiával és érzelmi intelligenciával fordul azokhoz, akiknek segíteni kíván. Ennek megszerzéséhez pedig – ha nem hozzuk otthonról – sok időre és rengeteg érzékenyítő gyakorlatra van szükség.

Ha az orvos, a szülésznő, az ápoló átérzi és elfogadja, hogy az életképtelen magzatát megszülni kénytelen kismama hónapok óta együtt élt a babájával, nevet adott neki, beszélt hozzá, elképzelte a közös életüket, most pedig át kell élnie a szeretett és vágyott lény haldoklását, miközben a saját fizikai fájdalmaival is meg kell küzdenie, talán megkímélik őt – és saját magukat – attól a cinizmustól, ami az ehhez hasonló mondatokból fröcsög: „Mit hisztizik anyuka, akkor bezzeg jó volt, amikor csinálta?”

Az inkubátor véd, de el is választ

Forrás: AFP/Frederick Florin

Van, ami megbocsáthatatlan

Van még egy feltűnően gyakran visszatérő motívum a különböző történetekben, mégpedig a megbocsátás. Ahhoz, hogy a gyermekeiket gyászoló nők tovább tudjanak lépni, hogy fájdalmukból újjászületve, személyiségüket gazdagabbnak érezve kerüljenek ki, meg kell bocsátaniuk – elsősorban önmaguknak. A bűntudat, úgy látszik, megkerülhetetlen. Mindenáron magyarázatot akarunk kapni a szörnyűségre, és ha máshol nem találjuk, hát magunkban keressük.

Nem tudom, a bűntudat tényleg Ádám és Éva almaevős botlása óta kísér-e minket vagy egyszerűen a szüleink örökítik ránk teljesíthetetlen elvárásaikkal vagy szeretetlenségükkel. Ez utóbbira, talán nem véletlen, sok példát találunk a könyvben. Az egyik legelviselhetetlenebb történet azé az asszonyé, aki harminc év után sem képes elválni érzéketlen, erőszakos férjétől, akitől soha nem számíthatott támogatásra a legnehezebb helyzetekben sem.

Ezt az asszony a szülei egész gyerekkorában durván bántalmazták. Az anyja lapátot vágott az Achilles-inába, amiért véletlenül összetört egy lekvárosüveget. Kétszer kellett megműteni, hogy lábra tudjon állni. És akkor ez az asszony egyszer csak azt mondja: „A szüleimmel megbékéltem már. Örülök, hogy sikerült szeretettel törődnöm velük idős éveikben, és hálás vagyok minden napért, hogy élnek.”

Egyszerre letaglózó és felemelő olvasmány

Forrás: Origo

Nem vagyok egy bosszúszomjas fúria, de minden porcikám tiltakozott e szavak ellen. Ugyanilyen indulatot éreztem akkor is, amikor annak az asszonynak az abortuszáról olvastam, aki már négy éve élt együtt egy férfival, amikor teherbe esett. Eszébe sem jutott, hogy a férfi nem akarja majd a közös gyereküket. Pedig nem akarta. Annyira nem, hogy rázárta a lakás ajtaját, és csak három nap múlva jött vissza érte, hogy elráncigálja az abortuszra.

És akkor ez a nő néhány évvel később azt mondja: „Valaha volt kedvesemnek megbocsátottam, jó viszonyban vagyunk…”. Nem tudom, lehet, hogy ez a férfi Canossát járt nála, és megváltoztatta az életét. Ha így van, megilleti a bocsánat. De a tette akkor is megbocsáthatatlan. Ahogy az előző asszony szüleinek kegyetlensége és azoknak az orvosoknak a hatalomfitogtatása is, akik úgy gondolták, joguk van dönteni más emberek életéről a fejük fölött.

Ami nem öl meg, az megerősít, mondta Nietzsche, Freud mellett a tudattalan másik nagy szakértője. Ennek a könyvnek a hősei valamennyien megerősödve kerültek ki a halállal való – akár többszöri – találkozásból. Ők azok, akik megtörték a csendet, akik meg merték osztani velünk „a legméltatlanabbul kezelt gyászt” (Singer Magdolna kifejezése), a meg sem született, vagy épp csak megszületett gyermekek elvesztésének tapasztalatát. Reméljük, mások is erőt merítenek a bátorságukból, hogy szembe tudjanak nézni eltemetett fájdalmaikkal. És hogy „fürgén és vidáman elinduljanak végre a saját életük felé”.

(Címlapi kép: dpa Picture-Alliance/AFP/David Ebener)