Mégis miért erőltetjük a közös ágyban alvást?

2017.03.21. 08:15
A közös ágy, az elalvás előtti beszélgetések fontos szerepet játszhatnak a kapcsolat intimitásában, de ettől még a szakemberek szerint nem kell mindenáron ragaszkodni az együttalváshoz. Milyen előnyei vannak a közös alvásnak, és mikor érdemesebb inkább külön ágyba bújni a nyugodt álom érdekében?

Gyerekkoromban nem tudtam megérteni, hogy a nagyszüleim miért alszanak külön ágyban. Nagyapám annyira hangosan horkolt, hogy még a másik szobában is hallottam. Azt még értettem volna, ha nagyanyám ezért bont ágyat, de ők egy légtérben maradtak, csak a szoba két sarkába húzták szét az ágyakat. Éjszakákat virrasztottunk át álmatlanul, és közben egyik szobából a másikba próbáltuk átkiabálni a papa horkolását. Egyszer meg is kérdeztem tőle, mi értelme ennek a szenvedéssorozatnak, miért nem költözik át egy másik szobába.

Nem vagyunk már olyan szorosan, mint régen, de azért kell a közelsége”

– válaszolta.

A közelség szót akkor még nem értettem, annyit viszont nyolcévesen megfogadtam magamnak, hogy nekem soha nem lesz horkoló fiúm, és életünk végéig egy ágyban alszunk majd.

A fejben megírt romantikus lányregényre persze azóta már párszor rácáfolt a valóság. A saját hálószobámban, de a barátaim, ismerőseim körében is. Tulajdonképpen elég csak a saját ágyam közelmúltját sorra vennem.

Voltak  olyan éjszakáim, amikor tehetetlennek éreztem magam a mellettem fekvő horkolása miatt, és néhány átfészkelődött óra után inkább áthurcolkodtam a kanapéra. Máskor én ébredtem üres ágyban, a szomszéd szobában pislákoló partnerem meg arról panaszkodott, hogy egész éjjel rugdostam. És persze voltak, vannak teljesen átlagos hétköznapok is, elalvás előtti beszélgetéssel és közös ébredéssel.

De azért adódik a kérdés, miért ragaszkodunk ennyire a közös ágyhoz, ha sokszor még saját magunk számára is mélyrepülés az éjszaka a bizonytalanba?

Hiszen az alvás végeredményben ugyanolyan magányos tevékenység, mint az étel megrágása. Ráadásul kiszámíthatatlan, hogy éppen milyen éjszakánk lesz. Mégis, a legtöbb pár közös ágyon osztozik éjszaka. Az egyik lehet moszatszerű mély vegetálásban, míg a mellette fekvő éppen élete főszerepét alakítja egy horrorfilmben, és az éjszaka közepén sikítva ébred. Hiába magánügy az alvás, ha az alvásunk minősége nagyon is kihat a mellettünk fekvő éjszakájára is.

A témáról nemrég az Atlantic is megkérdezett egy amerikai párterapeutát. Lee Crespi tapasztalata szerint a párok nagy része még akkor is ragaszkodik a közös alváshoz, ha valamelyikük számára kényelmetlenségekkel jár. 

Általános nézet, hogy a különalvás csak fokozza a távolságot. Pedig együtt és külön ággyal is működhet jól egy kapcsolat, a lényeg, hogy az ébren töltött időszakban milyen élmények érik a párt.

Lee Crespi szerint viszont ennek ellenére a barátok, ismerősök is hajlamosak megbélyegezni a külön ágyban alvó párokat.

„Automatikusan a szexualitás hiányát kapcsolják a különalváshoz”

Pedig ha eltekintünk a szokás hatalmától, akkor a közös ágy mellett tulajdonképpen éppen annyi érv szólhat, mint ellene. Semmi értelme például ragaszkodni hozzá, ha tartósan megkeseríti valamelyik fél éjszakáját a másik horkolása, fogcsikorgatása, mocorgása.

Forrás: PhotoAlto/Téo Lannié / Altopress/Téo Lannié

Mégis, a saját ismerősi körömben végzett gyors közvélemény-kutatás is igazolta az amerikai párterapeuta tapasztalatait. Egy-egy éjszaka lehet kivétel, de a megkérdezett párok nagy része nehezen tudná elképzelni tartósan a külön ágyat. Többségük az elalvás előtti sustorgást hiányolná a legjobban, a nők egy része pedig saját bevallása szerint el sem tudna aludni összebújás nélkül. Sőt van, ahol egész rituálé épül az elalvás köré. Judit például fontosnak tartja, hogy mindennap egy időben feküdjenek le a párjával.

Szerintem a közös időnk egyik legfontosabb része az elalvás előtti fél óra. Lekapcsoljuk a villanyt, ágyba bújunk, és átbeszéljük a napot. Pletykálunk a barátokról, nevetünk a kollégáink legújabb húzásain, és tervezgetjük a másnapi teendőket.

De azért olyan férfival is beszéltem, akinek rendszerint éppen az alvás kérdésén buknak meg a párkapcsolatai. A harmincas évei elején járó Máté még pszichológushoz is elkezdett járni, hogy rájöjjön, miért nem képes együtt aludni senkivel.

Szeretem és tisztelem a nőket, de képtelen vagyok úgy elaludni, hogy valaki rám fonódik, és mocorog mellettem. Persze ezt egyetlen nő sem érti meg, és ha szóba hozom, rögtön a fejemhez vágja, hogy nem is szeretem őt.”

A béke kedvéért Máté nemegyszer próbálta már legyőzni magát, aminek mindig álmatlan éjszaka volt az eredménye. De hiába igazolja rengeteg alváskutatás, hogy az emberek sokkal mélyebben és nyugodtabban alszanak egyedül, Máté partnereit ez a tudat nem vigasztalja. Ahogy a legtöbb ember, valószínűleg ők is az intimitás hiányaként élik meg a különalvást.

De honnan ered ez a makacs társadalmi szokás, amelynek a hatására évszázadok óta közös ágyba rendezkednek be a párok? Roger Ekrich amerikai történész egy egész könyvet szentelt az alvás történetének. At Day's Close: Night in Times Past (A nap zárása: éjszaka a régi időkben) című könyvének legfontosabb megállapítása, hogy az emberek mindig is féltek az éjszakától. Rettegtek vélt vagy valós ellenségeiktől, a betörőktől, boszorkányoktól, kísértetektől, akik legvédtelenebb állapotukban rájuk törhetnek. Egy másik ember közelsége viszont képes volt oldani a sötétségtől való szorongásukat. Ezért aludt sokszor a szolga egy térben gazdájával, vagy tett meg mindent a kisgyerek, hogy anyja mellé bújhasson.

Ekrich szerint már az ipari forradalom előtt összekapcsolódott az éjszaka fogalma a sebezhetőséggel és a félelemmel. A történész erre vezeti vissza az elalvás előtti beszélgetés szokását is. A legtöbb ember nem tud azonnal elaludni, a sötétben való sustorgás viszont fontos szorongáscsökkentő funkcióval bír, és átsegíti az embereket az elalvásba.

Toulouse-Lautrec modelljei is egy ágyban aludtak

Forrás: The Picture Desk/The Picture Desk Ltd/Alfredo Dagli Orti

A lelki tényezőknél persze sokkal prózaibb okai is voltak a közös ágynak. Például drága volt a bútor. Így a kevésbé módos családok még az 1800-as években is egy ágyban aludtak. Akár öten-hatan is. Ha egyáltalán volt ágy, és nem szalmára kényszerültek. A ház melegítése miatt pedig sokszor még az állatok is egy légtérben aludtak a családdal.

A módosabb párok viszont éppen hogy külön szobában és ágyban aludtak ebben az időszakban.

Ekrich kutatásai szerint elsősorban egymás kényelme érdekében, de a betegségek megelőzése szempontjából is fontosnak tartották a külön ágyat. Ennek ellenére a huszadik századra a társadalom szélesebb rétegeinél a közös ágy győzedelmeskedett minden más szempont felett. A korábbi korszakokhoz képest sokkal kisebb alapterületű, 21. századi modern lakásokban pedig már helyspóroló funkciója is van a közös franciaágynak.

Forrás: Thinkstock

Ekrich megfigyelései szerint eltérő történelmi korszakokban legtöbbször a hálótársuk vált az emberek legjobb barátjává. És nemcsak párokra volt ez igaz, hanem testvérekre és egy légtérben alvó barátokra vagy háromszáz éve gazdára és inasára, arisztokrata úrhölgyre és szeretőjére is.

A sötétség kiegyenlítette a szociális különbségeket, képes volt elmosni a nemi és társadalmi státuszbeli akadályokat is két ember között– írja könyvében.

A történelem során a közös ágy az érzelmi összekapcsolódás fontos szimbólumává vált, és tényleg nehéz lenne vitába szállni  jótékony hatásaival: az elalvás előtti beszélgetés stresszoldó szerepével vagy egy másik test melegének megnyugtató hatásával.

De visszatérve a New York-i párterapeuta, Lee Crespi diganózisához: az együttalvás minden vélt vagy valós pozitívuma ellenére sem kell végletekig ragaszkodni ehhez a szokáshoz. Főleg akkor, ha álmatlan, nyugtalan éjszakákkal fizet érte valaki. Működhet jól egy párkapcsolat külön ággyal is, és ideje leszámolnunk azzal a nézettel, hogy ez a kapcsolat halálához vezet:

„Az emberek valójában egyedül tudnak a legmélyebben és legnyugodtabban aludni”

 – mondja Crespi, aki szerint éppen ezért kár messzemenő következtetéseket levonni abból, ha egy nyugtalanul alvó ember ragaszkodik éjjeli magányához.

(Címlapi kép: PhotoAlto/Milena Boniek)