Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Lehet, hogy az iskola végképp elavult intézmény?

2016.12.15. 09:13
Eddig is tudtuk, hogy nem igazán mennek jól a dolgok az iskoláinkban, de a mostani PISA-felmérésből kirajzolódó mélyrepülés mégis sokkoló. Aki teheti, kimenekíti a gyerekét az állami oktatásból, és azok száma is folyamatosan nő, akik az otthoni tanítást (homeschooling) választják. Néhányan pedig egészen odáig mennek, hogy mind az iskolát, mind a hagyományos tanítást végérvényesen elavultnak tekintik. Hiszen a gyerek alapeleme a tanulás. Ha nem akar tanulni, nem vele van a baj, hanem a közeggel. De az is megeshet, hogy nem azt nevezzük tanulásnak, amit kellene.

A lányomnak volt egy barátja, akivel egész kicsi koruktól ismerték egymást. Egy óvodába jártak, és sokszor mindkét gyereket én vittem haza. A hosszúra nyújtott séták többnyire arról szóltak, hogy a két gyerek eljátszotta, ami az óvodában történt. Általában ők voltak az óvó nénik, és jól kiosztották a rosszalkodó gyerekeket, vagy csak kitárgyalták egymás között a napi konfliktusokat.

Elég volt figyelnem őket, hogy pontos képet kapjak a pedagógusok képességeiről, módszereiről és az egyes gyerekek problémáiról. A két kis óvodás pedig a drámapedagógia ösztönösen alkalmazott módszereivel kijátszotta magából a nap során felgyűlt feszültségeket. Empátiát gyakoroltak, konfliktusokat kezeltek, verbalizálták az érzelmeket, egyszóval tanultak. Olyasmit, amire minden embernek nagy szüksége van élete során.

A játék a gyerekek lételeme

Forrás: AFP/John Macdougall

A lányomnak és a barátjának szerencséje volt. Bejutottak egy kivételesnek számító iskolába, ahol a játékot nem a munka, a tanulás ellentétének tekintették. Betűket rajzolni, mondókákat, verseket tanulni, kavicsokat összeszámolni vagy egyenlően elosztani, mindez egyszerre volt játék és tanulás. „A tanító ötletadó és ötletvevő, sokféle szólamot terelgető játszótárs. Nem játszatja a gyerekeket, hanem velük játszik, ez az egyik legfontosabb szerepe” – vallja a Kincskereső iskola alapítója, Winkler Márta.

Mikor vált a játék szó pejoratív értelművé? Miért lett az ember legfontosabb tanulási mechanizmusából, életértelmezési stratégiájából lenézett gyerekdolog? Miért hisszük, hogy a tanulás, a szellemi erőfeszítés szükségszerűen szenvedéssel jár? Azért, mert erre kondicionáltak minket. A legtöbb gyerek nagy lelkesedéssel vág neki az iskolai kalandnak, de legkésőbb ötödik osztályra már ellenségének tekinti a tananyagot, a tanárokat, az egész intézményt.

Legkésőbb ötödikre már unják és utálják az iskolát

Forrás: Dreamstime

A félévesek még tudják, mi a jó és mi a rossz

A gyereknevelés évszázadokon keresztül azon az előfeltevésen alapult, hogy a gyerekek nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között. Vagyis a felnőttek dolga, hogy kialakítsák és fejlesszék a gyerekek morális érzékét, méghozzá mindenáron. Ha kell, nadrágszíjjal, kiközösítéssel, megszégyenítéssel, elvégre ez a nemes cél minden eszközt szentesít.

Az utóbbi évtizedek kutatásai azonban rendre olyan eredményeket produkálnak, amelyek meghazudtolják eleink gyerekkorral kapcsolatos nézeteit. Kiley Hamlin és Karen Wynn például, a Yale Egyetem kutatói, akik a kisgyerekkori kognitív képességeket vizsgálják, olyan kísérleteket dolgoztak ki, amelyekből kiderül, már a hat hónapos babák a jót választják, ha döntéshelyzet elé állítjuk őket.

Az egyik kísérletben a babáknak többször is eljátszottak egy jelenetet, amelyben egy kör alakú figura fel akar mászni a hegyre, de folyton visszagurul. Kisvártatva jön egy háromszög, és segít neki. Majd jön egy négyszög, az meg folyton visszalöki a mélybe. (A színeket és az alakzatokat a kísérlet során többször variálták, hogy biztos legyen, a gyerekek választását nem ezek befolyásolják.)

Miután a gyerekek jó néhányszor végignézték az „előadást”, odavitték nekik a segítőkész és a rosszindulatú figurát, és választhattak közülük. A hat hónaposok 99 százaléka a kedves figura után nyúlt. Amikor ugyanezt fél év múlva megismételték, az eredmény jelentősen megváltozott. A kicsik 20 százaléka ekkor már a negatív figurát választotta.

Mi történt velük ez alatt a hat hónap alatt? A gyerekek 20 százaléka olyan tapasztalatokat szerzett, amelyekből azt a következtetést vonták le, hogy nem feltétlenül az a legfőbb jó, ha segítünk a másikon. Morális érzékük hat hónaposan még tévedhetetlen volt, egyévesen viszont már sérült. Pusztán attól, amit a környezetükben lévő emberektől tanultak.

A helyzet, finoman szólva, faramuci. Nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy intelmekkel, parancsokkal és büntetésekkel akarunk megtanítani valamit a gyerekeknek, amit ők tökéletesen tudnak, egészen addig, amíg össze nem zavarjuk őket a viselkedésünkkel. Vagyis a hiteltelenségünkkel. És ez nemcsak a jó és rossz megkülönböztetésére igaz, hanem nagyjából minden ismeretre, amit a gyerekek fejébe akarunk tölteni.

Soha nem járt iskolába

André Stern emlegeti ezt a kísérletet nemrég megjelent Játssz… című könyvében. Sternnek ez a második, magyarul is megjelenő könyve. Az előzőben (…és sosem jártam iskolába) kivételes gyerekkorát meséli el. Őt ugyanis a szülei nem járatták iskolába, de nem is tanították a szó akadémikus értelmében. Ingergazdag környezetet és elfogadó légkört teremtettek számára, és hagyták, hogy mindig azzal foglalkozzon, amit érdekesnek talált. Hiszen „az agy úgy és abban fejlődik, amiben lelkesedéssel használjuk”.

André Stern sosem járt iskolába, és a gyerekeit is iskola nélkül neveli

Forrás: gyermekkorokologiaja.com

Stern több nyelven olvas és beszél, művészi szinten gitározik, zenét szerez, kitanulta a hangszerkészítés mesterségét, könyveket ír, előadásokat tart, és ma már két gyereket nevel, akik számára ugyanolyan háborítatlan gyerekkort szeretne biztosítani, mint amilyen az övé volt. Egy 21. századi Rousseau, azzal az óriási előnnyel a felvilágosult gondolkodóval szemben, hogy hatalmas pszichológiai és tudományos ismeretrendszer áll a rendelkezésére nézetei (vagy inkább tapasztalatai) igazolásához.

Mostani könyvének alapkérdése is rousseau-i: miért nem hagyjuk, hogy a gyerek a maga természetes módján fejlődjön? Miért avatkozunk bele erőszakosan a folyamatba, anélkül, hogy megvizsgálnánk, hová vezetne a maga háborítatlan módján?  Miért nem nézzük meg, mi történne, ha hagynánk a gyerekeket játszani, nem csak ideig-óráig, hanem addig, amíg csak kedvük tartja?

A gyerek eredendően szociális lény. Kíváncsi a többi emberre, együtt akar velük működni, meg akarja érteni őket, ahogy a világ minden dolgát meg akarja érteni. A megértés legfőbb eszköze pedig a játék.

Amit örömmel tanulunk meg, az megmarad

Miért feltételezzük automatikusan, hogy a gyerekkel van a baj, ha nem szeret tanulni? Hiszen élete első éveiben iszonyatos energiákkal vetette bele magát a tanulásba. Két-három év alatt annyi készséget és információt sajátított el, amennyit egy felnőtt sosem tudna ugyanennyi idő alatt megszerezni. A kisgyerekek fáradhatatlanok a világ, az élet felfedezésében. Ha unják az iskolát, nem bennük van a hiba, hanem az iskolában. Talán éppen az hiányzik belőle, ami a legjobban izgatja a gyerekeket: az élet.

Nem sokat változott az iskola az elmúlt száz évben

Forrás: MTI/Balázs Attila

Felnőttként irigykedve nézünk azokra az emberekre, akik számára a munka egyúttal játék és szenvedély. Úgy véljük, ez a szerencsések kiváltsága, természetes, hogy nem adatik meg mindenkinek. André Stern azonban azt állítja, mindannyian élhetnénk így, ha gyerekkorunkban nem vették volna el tőlünk a játék örömét, és nem hitették volna el velünk, hogy igazi teljesítményeket csak szenvedés árán lehet elérni.

Holott a kognitív pszichológiai kutatások azt igazolják, hogy sokkal hatékonyabb, ha örömből teszünk erőfeszítéseket, mint ha kényszerből. Ha a tanulásban az érzelmi központunk is aktiválva van, a tanultakat egy életre megjegyezzük. Ha a tanulást egyedül a büntetéstől (rossz jegytől) való félelem vagy a megfelelési kényszer motiválja, az eredmény csak átmeneti.

Az emberek az iskolában tanultak 80 százalékát pár év alatt elfelejtik. „A jó tanuló a vizsga után három héttel felejti el az anyagot, a rossz tanuló három órával a vizsga előtt.” Mi értelme is van akkor annak a rengeteg időnek, amit az iskolapadban töltünk?

André Stern a saját bőrén tapasztalta meg, hogy a gyerekeknek nincs szükségük arra, hogy tanítsák őket. Arra van szükségük, hogy minél több időt töltsenek őket szerető és elfogadó emberek társaságában, akik optimális környezetet teremtenek számukra a tanuláshoz. Ez az, amit a híresen jól működő finn iskolarendszer felismert és a gyakorlatban is alkalmazni tud.

Nem azért tanulunk, hogy megértsünk valamit, hanem hogy ne kapjunk rossz jegyet

Forrás: Cultura Creative/© Cultura, all rights reserved./Phil Boorman

A tanár nem ismerethordozó és -számonkérő tekintély, hanem mediátor: igyekszik a világ sokszínűségéből minél több szeletet bemutatni, és segít, hogy a gyerek hozzájusson azokhoz az információkhoz, amelyekre szüksége van. Tanár és diák együtt vesz részt egy nagyon izgalmas játékban, amelynek célja a kiismerhetetlen élet felfedezése.

Nem az életre készül, hanem él

Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium mottója így szól: „A gyerek nem az életre készül, hanem él.” Ugyanígy a játék sem az élet imitálása, hanem az élet megélése, gyakorlása. Vagy, ahogy Stern fogalmaz: a játék intellektuális emésztőrendszer. A gyerek minden élményt úgy dolgoz fel, úgy tesz magáévá, hogy eljátssza.

A játék mindig a jelenről szól. Teljes lényemmel részt veszek benne, élvezem minden pillanatát, és azonnal gazdagodom tőle. Ezzel szemben az iskolai tanulás mindig a jövőre irányul. Ez ugyan most unalmas és fárasztó – mondjuk a gyereknek –, de majd egyszer, a távoli, beláthatatlan jövőben hasznod lesz belőle. Az iskola tehát elsősorban unatkozni tanít. Elhiteti velünk, hogy az unalom az élet elengedhetetlen velejárója.

Márpedig az unalom a kreativitás szöges ellentéte. Az unalom azt jelenti, hogy nem vagyok érintett abban, ami velem történik. Nincsenek kérdéseim, ezért aztán nem is kell különféle megoldásokon törni a fejemet. Miközben azt hangoztatjuk, hogy a 21. századi munkaerőpiacon a kreativitás a legfontosabb kritérium, az iskola még mindig nem tud mit kezdeni a kreatív gyerekekkel.

Teljes feloldódás, tökéletes koncentráció

Forrás: Thinkstock

Azok ugyanis folyton kérdeznek. Folyton újabb és újabb megoldásokon törik a fejüket, és nagyon rosszul viselik, ha untatják őket. Ráadásul nem félnek attól, hogy hibáznak. A hibát nem kudarcként éli meg, hanem izgalmas útként, amelyből újabb és újabb utak ágaznak el. Az iskola azonban az állandó rohanásban képtelen a sokféleség kezelésére.

André Stern nem járt iskolába. Soha nem siettették. Nem mondták, hogy nyolcévesen tudnia kell a szorzótáblát, tízévesen meg az európai országok fővárosait. Nem kellett abbahagynia a játékot, hogy leckét írjon. Nem ébresztette reggel a vekker, hogy el ne késsen az iskolából. Nem kellett mesterségesen létrehozott kortárscsoportban megtalálnia a helyét. Egész gyerekkorában játszott. Vagyis egész gyerekkorában tanult. Valószínűleg műveltebb, mint sok magasan iskolázott ember. És egészen biztosan jóval kiegyensúlyozottabb, mint a többség.

Ha egyetlen szóba kellene sűrítenem, mi André Stern üzenete, azt mondanám: a bizalom. Pontosabban a bizalom hiánya. Nem bízunk a gyerekeinkben, vagyis nem bízunk az emberben magában. Nem hisszük, hogy eredendően a jóra törekszik, hogy tele van kíváncsisággal és tudásvággyal és együttműködésre törekvéssel. Pedig ha csak annyi bizalmunk volna, mint egy mustármag, sokkal boldogabb, nyitottabb, életigenlőbb embereket nevelhetnénk.

(Címlapi kép: AFP)