Hát persze, hogy magyar vagyok
Az állampolgár című film főszerepét alakító Dr. Cake-Baly Marcelo még jóval a rendszerváltás előtt, 1976-ban érkezett Magyarországra. Jelenleg villamosvezetőként dolgozik a BKV-nál. És igen, a doktori cím nem véletlen a neve előtt, már Magyarországon végezte el a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet, okleveles közgazdász. Hogy miért dolgozik közgazdasági diplomával a zsebében forgalomirányítóként arról később még szó lesz, de ehhez nem árt megismerni egy kicsit Marcelo múltját.
Tizennyolc évesen, egy ösztöndíjjal érkezett Magyarországra, az afrikai gyerekkora távolról sem volt gondtalannak mondható. Négyéves volt, amikor 1962-ben kitört a függetlenségi háború Bissau-Guineában, és a 12 évig tartó harcokban kettészakadt az ország. 14 éves korukban a fiúk beálltak az önkéntes hadseregbe, így tett Marcelo is. 1973 hozott fordulatot az életébe, amikor bekerült egy szenegáli bentlakásos iskolába. Ott nevelték ki azokat a diákokat, akik aztán Európába kerültek ösztöndíjjal.
Az egykori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen ismerkedett meg későbbi feleségével, első gyereke édesanyjával, miattuk maradt végül Magyarországon.
A rendszerváltás előtti Magyarországról Marcelónak csupa szép emléke van. Nem emlékszik rasszista beszólásokra, mindenki szeretettel fogadta: „Kollégista voltam, nagyszerű barátaim lettek. A barátnőim is hazavittek bemutatni, a családok szeretettel fogadtak. Akkoriban Magyarország a többi szocialista országhoz képest egy mini nyugat volt, nagy élet volt, mindannyian nagyon jól éreztük magunkat, akik külföldiként itt tanultunk."
Annak ellenére, hogy az afrikai állapotokhoz képest paradicsomnak tűnt a 70-es 80-as évek Magyarországa, a főszereplőhöz hasonlóan Marcelónak sem volt könnyű átverekednie magát a bevándorlási hivatal bürokratikus útvesztőin.
Már javában dolgozott, amikor négy évvel a kérvényezés után végre megkapta a magyar állampolgárságot. „Volt munkavállalási engedélyem, tartózkodási engedélyem, letelepedési engedélyem, diplomám – nonszensz volt az egész helyzet. A bürokrácia bugyrai – nekem Az állampolgár című film erről is szól."
Színészi előképzettség híján kezdetben félt elvállalni a filmszerepet, a vállán érezte az esetleges bukás súlyát. Végül azzal győzte meg magát, hogy annyi a párhuzam a filmbeli főszereplő és a saját élete között, hogy tulajdonképpen csak magát kell alakítania.
Közgazdászból villamosvezető
Marcelo nem is annyira a személyes kapcsolatokban, hanem inkább a magyar munkaerőpiacon tapasztalta meg a negatív diszkriminációt. (Igaz, beszélgetésünk során afölött nagyvonalúan elsiklott, hogy egyszer hatan rátámadtak az utcán és megverték a bőrszíne miatt. De ezt a kérdést hiába firtatom, csak annyit válaszol, hogy ilyen előfordul, bajkeverők mindenhol vannak, lényegtelen.)
1985-ben a közgazdasági diplomájával egy nagy banknál helyezkedett el Budapesten: „Szerettek a kollégák, de a jogi osztály folyton kifogásolta, hogy külföldi nem dolgozhat magyar pénzzel. A főnököm elnézést kért, kirúgott, aztán elhelyezett egy ingatlankezelő cégnél a gazdasági igazgató mellett."
A rendszerváltás környékén aztán minden megváltozott és a fokozódó versenyhelyzetben Marcelo egyre nagyobb bizalmatlanságot tapasztalt maga körül: „Mindenhova küldözgettem az önéletrajzomat, végül már fénykép nélkül. Sok helyről rögtön behívtak állásinterjúra, de a személyes találkozáskor láttam az arcukon az elképedést a bőrszínem miatt.
Volt olyan interjúszituáció, amikor még ki is nevettek azért, mert fekete vagyok. Az egész nagyon furcsa volt. Mintha kevesebbet ért volna a diplomám amiatt, hogy egy fekete kezében volt."
A sok sikertelen próbálkozástól egy ponton annyira elkeseredett, hogy családját hátrahagyva visszament szülőhazájába szerencsét próbálni. „Azt reméltem, hogy otthon majd el tudok helyezkedni a szakmámban, de már senki nem ismert, a vezetői állásokat kiosztották a haveroknak, hasonló volt a helyzet, mint Magyarországon."
De azok sem jártak jobban, akik akkoriban munkát kaptak Bissau-Guineában, Marcelo testvére például fél éven át nem kapott fizetést és a mai napig előfordul, hogy otthon maradt családtagjai több hónapos csúszásokkal kapnak csak pénzt.
Végül feladta a próbálkozást és a brüsszeli szabadegyetemre iratkozott be, hogy honosíttassa magyar diplomáját. „Reggel nyolcra elmentem egyetemre, déltől pedig feketén dolgoztam egy étteremben estig, ez ment három évig, a családom nélkül, aztán visszajöttem Magyarországra."
Közben felnevelt két gyereket és lassan beletörődött abba, hogy így alakult az élete. Már nem próbálkozott más munkákkal, megbékélt vele, hogy valószínűleg villamossofőrként megy nyugdíjba. Szereti a munkahelyét és a kollégáit, akik a filmforgatás óta lelkesen viszik neki a róla megjelent cikkeket.
Az Európában fokozódó menekültellenesség mostanában az ő mindennapjaira is rányomja a bélyegét:
Én régóta élek itt, magyar állampolgár vagyok, a gyerekeim magyarul beszélnek, magyar iskolába jártak. Mégis, ha most kimegyünk az utcára sokan csak a migránst látják bennünk. Sokszor mondogatom nekik, hogy menjenek egy kicsit beljebb Európába, ahol talán egy fokkal befogadóbb és toleránsabb a társadalom a bevándorlókkal. De ők egyelőre azt mondják, hogy magyarnak születtek és itt maradnak."
Gyerekei születése óta Marcelo életcéljává vált, hogy diplomát adjon a kezükbe. Ő maga már többé kevésbé megtanult együtt élni a negatív diszkriminációval, azt mondja, ez van, el kellett fogadnia. „Én már nem tervezek semmit, az a lényeg, hogy a gyerekeimnek valami diploma legyen a kezében. Ez többé-kevésbé megtörtént, most már mindent a véletlenre bízok. Ez a film is véletlenül jött."
Kiváncsi lettem volna, hogy ennyi vegyes tapasztalat után papíroktól függetlenül, a szíve mélyén milyen nemzetiségűnek tartja magát. De Marcelo valószínűleg a feltevésemet sem értette, mert gondolkodás nélkül rávágta:
Hát persze, hogy magyar vagyok.
(Címlapi kép: Herman Ildi / Mozinet)