Tényleg annyira elfoglalt, mint hiszi?
Persze tudjuk, hogy mindenkit rángat felülről a főnöke, sürgetik a határidők, otthon meg a gyerekek vagy éppen a szaladó háztartás. Ezekre a külső tényezőkre meglehetősen kevés befolyásunk van, arra viszont igen, hogy
mi hogyan éljük meg, és mennyit engedünk be a folyton pulzáló külvilágból.
A viselkedéspszichológusok állítják: mint sok minden esetében, a dolgok itt is a fejünkben dőlnek el, és a tudatállapotunk aztán kihat a viselkedésünkre. Egy viszonylag egyszerű gondolati csavarral megszabadulhatunk a folyamatos túlterheltség érzésétől, de ehhez előbb meg kell értenünk, hogy
miért érezzük magunkat annyira elfoglaltnak?
Mert az nem kétséges, hogy a 21. századi fejlett társadalmak egyik legalattomosabb betegségével állunk szemben. Kutatások sora bizonyítja, hogy egyre több ember küzd a túlterheltséggel, panaszkodik a sok munkára, az örökös rohanásra és arra, hogy kevés szabadidőt tud a családjával tölteni.
A valóság ezzel szemben az, hogy nincsen számottevően több dolgunk, mint szüleinknek, nagyszüleinknek volt. Az elmúlt évtizedekben sem Észak-Amerikában, sem pedig Európában nem emelkedett a munkával töltött órák száma, sőt a szociológusok szerint a mai szülők több időt tudnak gyerekeikkel tölteni, mint az egy-két generációval korábban élők.
Jonathan Gershuny, a nagy-britanniai Oxford egyetem szociológusa szerint a változás egyedül a nemek közötti munkamegosztásban érhető tetten. Az elmúlt ötven évben a fejlett társadalmak túlnyomó többségében egyre kevesebb fizetetlen munkát végeznek a nők, az igazságosabb otthoni munkamegosztás révén a férfiak viszont valamivel többet. A teljes munkahelyi és háztartásbeli teendők száma azonban nem nőtt, csak máshogy oszlik el a nemek között. Sőt a háztartások magasabb szintű gépesítése az utóbbi évtizedekben már jelentős terheket vesz le a családok válláról. Ha csak Magyarországot nézzük: nagyanyáinknak még nem volt automata mosógépe, mosogatógépről pedig még az édesanyánk sem álmodozhatott.
De hiába érvelnek statisztikákkal a közgazdászok meg a szociológusok, ha a mindennapokban
mégiscsak túlterheltnek érezzük magunkat.
A probléma ott kezdődik, hogy az okostelefonunkkal és a laptopunkkal észrevétlenül hazajönnek velünk a munkahelyi teendőink. Úgy is mondhatnánk, hogy amit a mosogatógépünk a konyhában hozzáad a szabadidőnkhöz, azt a céges laptopunk elveszi tőlünk a nappaliban. De még csak megrögzött munka mániásnak sem kell ehhez lenni, a jelenség sajnos akkor is univerzális, ha szigorúan tartjuk a munkaidő végét, és azzal a szilárd elhatározással lépünk ki ötkor az irodából, hogy legközelebb holnap kilenckor nézünk rá a leveleinkre. Mert az agyunk akkor is kattog tovább az értekezleten feldobott ötleteken, stratégiákon vagy a másnap reggel előttünk tornyosuló határidős feladatokon.
Az utóbbi fél évszázadban felértékelődött a tudásalapú munkák jelentősége. Soha korábban ennyi ember nem dolgozott irodákban, az internettel pedig még nehezebbé vált a munka- és a szabadidő szétválasztása. Csak hogy értsük miről van szó pontosan: egy földműves nem tud korábban szántani, mint ahogy a gabona beérik és a gyári soron dolgozó munkás sem tud többet termelni annál, mint amennyi nyersanyagot elé raknak. Egy számítógéppel dolgozó embert viszont az önuralmán kívül semmi nem gátol abban, hogy otthon is dolgozzon még egy kicsit, vagy legalább rápillantson lefekvés előtt a leveleire, és gyorsan megválaszolja a legsürgősebbeket. És hopp, már oda is a nagy becsben tartott szabadidő, aminek lassan minden percét aranyban mérjük.
A szabadidő visszaszerzéséért folytatott küzdelem odáig fajult, hogy Franciaországban például ettől az évtől külön törvényben rögzítették: az alkalmazottak munkaidőn túl nem kötelesek olvasni céges leveleiket.
De szabályozás ide vagy oda, a legtöbb ember mégis kísértést érez arra, hogy legalább az okostelefonján szabadidejében is ránézzen a leveleire. Sokan enyhe nyomást éreznek a főnökük részéről, hogy így tegyenek, mások félnek, hogy lemaradnak valamilyen fontos munkahelyi történésről és olyanok is akadnak, akik a kollégáik munkáját nem szeretnék hátráltatni azzal, hogy nem válaszolnak azonnal a leveleikre. Így vagy úgy, de az eredmény állandó készenlét, megemelkedett stresszszint és fáradtság érzés. A statisztikák szerint egy átlagos irodai dolgozó 122 e-mailt olvas és ír naponta. Ennyi információt szinte fizikai képtelenség feldolgozni egyetlen munkanap alatt.
és persze közben csak gyűlnek, gyűlnek a listánkon az elintézendő egyéb feladatok
Az ördögi kört több szakember is észrevette már. Egy multinacionális cégek alkalmazottaival foglalkozó brit pszichológus, Tony Crabbe egész útmutatót írt a témához. How to Thrive in a World of Too Much (Hogyan boldoguljunk a túl sok világában) című könyvében leszögezi, a modern alkalmazottak többsége sokkal több információt kap, mint amennyit fel tud dolgozni. Ugyanakkor külső kényszert éreznek arra, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, ezért gyakran hazaviszik a munkát. Emiatt borul a szabadidő és sokan elúsznak az otthoni teendőikkel is.
A dekoncentrált agy pedig sorozatosan rossz döntéseket hoz: jelentéktelen részletekkel szöszmötölünk órákat, határidős feladatainkat az utolsó napra hagyjuk, rosszul szervezzük a teendőinket. Közben pedig fél szemünk mindig az órán csügg és állandóan az idő szorításában érezzük magunkat. És itt a kör bezárul.
A folyamatos elfoglaltság érzés ironikus következménye az, hogy szétszórtak leszünk, elcsúszunk a teendőinkkel és végül így válunk igazán elfoglalttá.
Az időből való kicsúszás miatti félelmünk tehát végeredményben rosszabb teljesítményhez vezet.
A közgazdász Sendhil Mullainathan és a viselkedéstudományt kutató Eldar Shafir kognitív gátnak nevezi ezt a jelenséget. Mindentől félünk és ez csapdába ejti az agyunkat, megbénítja a döntéseinket. Aggódunk, hogy ha nem teljesítünk elég jól, elvesztjük a munkánkat, nem lesz pénzünk, ezért sokszor erőn felül kapkodunk összevissza a teendőink között. Ha nem végeztünk, hazavisszük a munkát, de akkor meg azon szorongunk, hogy miért nincsen semmi szabadidőnk. És ha végre akadna egy-két valóban szabad óránk, azt a lehető legproduktívabban akarjuk eltölteni.
Maria Popova a népszerű brit Brain Pickings nevű oldal vezetője így szemléltette ezt a jelenséget a BBC rádiós műsorában:
A legártalmasabb tendencia, hogy a produktivitás kezdi uralni az életünket. Én például nagyon szeretek fotózni. Régen csak úgy mászkáltam a kamerámmal, és ha megtetszett valami, akkor lefotóztam. De mióta van Facebook és Instagram, nagy késztetést érzek, hogy azonnal megosszam a képeimet. Kényszerré vált a saját hobbim, mert fotózás közben folyton arra gondolok, mit szólnak majd az ismerőseim a képemhez.
Teljesítménykényszer, szorító idő, vágyott, de aztán valamiért mindig meghiúsuló szabadidő. Mit lehet kezdeni mindezekkel és ami a legfontosabb, hogyan lehet megszabadulni a folyamatos elfoglaltság érzéstől?
Tony Crabbe válasza egyszerű, de a megvalósítása nagy önfegyelmet kíván. Szerinte nem tehetünk mást, mint hogy a leglényegesebb dolgokat kiszűrjük magunknak az információáradatból, a többit pedig nemes egyszerűséggel elengedjük.
És azzal a téveszmével sem árt leszámolnunk, hogy elfoglaltnak lenni szexi. Nem feltétlenül attól leszünk fontosak és nélkülözhetetlenek, ha éjjel-nappal dolgozunk és rohanunk. Az Oxford Egyetem szociológusa, Jonathan Gershuny arra figyelmeztet, hogy az elfoglaltság körül szőtt modern mítosz csupán társadalmi kreálmány:
A 19. században a bőséges szabadidő volt a jómód és a társadalmi felsőbbrendűség szimbóluma. Most pedig az elfoglaltsága mutatja meg valakinek a társadalmi státuszát. Gondoljunk csak a jól menő üzletemberekre, akiknek folyton mobil lóg a fülükön.
A BBC témával foglalkozó műsorában Dan Airely viselkedéskutató egy, a modern szemléletünkre jellemző történetet is elmesélt. Egy lakatos ismerőse pályája elején még nem volt teljesen ura a szaktudásának. Nem tudott minden zárat kinyitni, és gyakran beletörte a kulcsot is. Sokszor órákat szenvedett egy munkával, az emberek mégis bőséges borravalóval jutalmazták. Néhány évvel később viszont már rutinos szakemberként öt-tíz perc alatt megoldotta a problémákat. Kinyitotta a beragadt ajtókat, gyorsan megjavította a zárakat.
Azt gondolhatnánk, hogy az emberek örültek, amiért gyorsan hozzájuthattak a kocsiba zárt kulcshoz vagy bejuthattak a lakásukba. Ehelyett azonban sokallni kezdték a lakatos díjszabását, és a borravalók is elmaradtak. Gyanakodni kezdtek, amiért olyan gyorsan végzett a munkájával, ahelyett, hogy hosszan szenvedett volna a megoldáson. Nem vették figyelembe az évek alatt felgyűlt tapasztalatot, aminek birtokában a lakatos már gyorsan és hatékonyan tudott dolgozni.
Nem nevetséges ellentmondás, hogy ennek a rutinos szakembernek most újra órákig szerelést kellene színlelnie azért, hogy az emberek újra elégedettek legyenek a munkájával?
Nem árt tehát egy kicsit kitekinteni a mókuskerekünkből, és észrevenni az irrealitás elképzelésekhez való vonzódásunkat. Nem biztos, hogy annak árán lehetünk csak hatékonyak, ha éjfélkor is válaszolunk a leveleinkre vagy ha a produktivitás jegyében egyetlen órát sem engedünk magunknak láblógatással tölteni. Pláne, hogy a folyamatos készenlét magasabb stresszszinttel, fáradtsággal, másnap pedig munkahelyi dekoncentráltsággal jár együtt. Az amerikai hadsereggel végzett 2012-es kutatás eredményei szerint kevésbé voltak stresszesek azok az emberek, akik munkaidőn túl nem nézték a levelezésüket. Sőt másnap sokkal hatékonyabban teljesítettek a munkahelyükön, mint állandóan elérhető kollégáik.
A munka- és a szabadidő szétválasztásának tehát van értelme, ne akarjuk összekeverni. Még akkor sem, ha ennek az az ára, hogy nem mi leszünk az év dolgozói. Cserébe megszabadulunk az örökös elfoglaltság kínzó érzésétől.
(Címlapi kép: AFP)