Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Még jó, hogy ránk erőltették a tisztaságmániájukat

2017.02.25. 09:33
Budapestet ma sem csak az olcsó legénybúcsúk, a Sziget és egy fura nyelvet beszélő nép otthonaként ismerik, hanem a fürdők városaként is. Ha valaki, mi aztán igazán sokat köszönhetünk az imperialista rómaiaknak, hogy gyengéden ráerőltették a világra tisztaságmániájukat.

Mit is adtak nekünk a rómaiak?

Például a népfürdőket, ahogy ez már a Brian élete agyonidézett jelenetében is elhangzott. Az olyan apróságok mellett, persze, mint az úthálózat, a csatornázás, a gyógyászat, a oktatás, a közbiztonság, a béke és természetesen a legfontosabb tétel: a bor. Mi, magyarok pedig különösen hálásak lehetünk a világra gyengéden ráerőltetett római tisztaságmániáért, hiszen elég sokat profitáltunk belőle az országimázs terén: Budapestet ma sem csak az olcsó legénybúcsúk, a Sziget és egy fura nyelvet beszélő nép otthonaként ismerik, hanem a fürdők városaként is.

 

Forrás: ONLY FRANCE/AMANTINI-ANA/ ONLYWORLD.NET/Amantini-Ana

Konditerem és pletykaközpont

Persze, mint nagyjából semmit, a fürdőzést sem a rómaiak találták fel. Kréta szigetén például a Kr. e. 16. századból is találtak erre szolgáló építményeket, az antik görög városokban pedig már egész komoly fürdőkultúra volt olyan helyekkel, amelyek egyben atlétikai centrumokként is működtek.

A görög szokásokat vették át, tökéletesítették és terjesztették el birodalomszerte a rómaiak, akiknél az egyik legnépszerűbb kikapcsolódássá vált a fürdőzés. Persze ehhez kellettek a vízvezetékek, az elképesztően fejlett csatornázás, valamint az is, hogy a belépők megfizethetőek legyenek. Az ókori fürdők ugyanis tényleg népfürdők voltak, az elit tagjait sokszor épp az különböztette meg, hogy megengedhették maguknak a státuszszimbólummal felérő saját fürdőt is.

A legtöbb átlagrómainak így belefért a büdzséjébe a mindennapi fürdőzés, amelynek megvolt a maga bevett koreográfiája – a hideg, langyos és forró vízű medencék gondosan komponált sorrendjével. Gazdag, szegény, öreg, fiatal: a közfürdőben tényleg minden generáció és társadalmi osztály találkozhatott. Ezt meg is örökítette egy Hadrianus császárról szóló anekdota, amelyben az uralkodó egyszer a fürdőben kapott nagyvonalúsági rohamot, és rabszolgát ajándékozott egy szegény, veterán katonának, mikor látta, hogy nincs senkije, aki dörzsölné a hátát.

A méret a lényeg

A fürdőkbe messze nem csak tisztálkodni és felfrissülni jártak a rómaiak, hiszen egyben ókori konditeremként, klubként és hírügynökségként is üzemeltek. Egyfelől görög mintára itt is nagy szerepet kapott az atlétika: fürdés előtt lehetett egy jót súlyzózni vagy valami egyebet sportolni. Még ennél is fontosabb, hogy a fürdők egyben a társasági élet legfőbb központjai voltak, ahol bárki pillanatok alatt begyűjthette a legfrissebb pletykákat, és bárki kedvére konspirálhatott a gőzfürdőben.

Caracalla thermái 300 évig várták a fürdőzőket

Forrás: Manuel Cohen/© Manuel Cohen/Manuel Cohen

A fürdők a császárkorban kezdtek igazán népszerűvé válni, a Kr. u. 5. századra már 900 volt belőlük csak Rómában. A méret persze már ekkor is számított, az uralkodók egymásra licitáltak, hogy kinek a fürdője nagyobb és díszesebb. Caracalla thermáiban például csaknem ezehatszázan tudtak fürödni egyszerre. Diocletianus nem tudta megállni, még ennél is monumentálisabb fürdőt építtetett Róma központjában. Egyes leírások szerint háromezren is befértek egyszerre.

Fanyalgó filozófusok

Természetesen nem mindenki rajongott a zsibongó fürdőkért, akadtak olyanok is az ókori Rómában, akiket zavart az elmélyült gondolkodásban a tömeg állandó zajongása.

„Lám zaj, zsivaj, lárma kellős közepébe jutottam: pontosan a fürdő fölött lakom. S most idézz fel képzeletedben mindenféle-fajta hangot, ami csak elkeserítheti a füledet: mikor edzést tartanak az izomemberek, ólomsúlyzókkal hadonásznak, ha erőt fejtenek ki, vagy erőkifejtést mímelnek, hallom a nyögést; valahányszor kieresztik visszatartott lélegzetüket, sípoló, kínkeserves fújtatást hallok; ha akad afféle lomha, aki beéri az olcsó kenekedéssel, hallom a paskolást, mikor a vállára csapnak – aszerint változik az ütés hangszíne, hogy lapos vagy homorú részekre ér.

Ha pedig ehhez jön egy labdázó, és elkezdi számolni a leütött labdákat, végem van. Adj hozzá még egy fenegyereket, egy rajtakapott tolvajt, no meg azt, aki a fürdőben a saját hangját élvezi. S mekkora lármát üt a hatalmas vízcsobbanás, mikor beugranak a medencébe! Ezenkívül, akiknek egyebük nincs is, de legalább a hangjuk természetes!” – panaszkodott Seneca az Erkölcsi levelekben, Marcus Aurelius császár pedig még tovább megy, és egyenesen az általános életundor fő metaforájaként hozza fel a fürdőt az Elmélkedésekben: „Amilyennek a fürdést látod: olaj, izzadtság, piszok, nyúlós víz, csupa-csupa undor, olyan az élet minden része, olyan minden jelenség.”

A fürdés az oka mindennek

A fürdők a sztoikus filozófusok sirámai ellenére is egyre népszerűbbek lettek, és nemcsak a fővárosban, hanem a birodalom egész területén. A hódítók magukkal vitték a fürdőkultúrát a provinciákba, meghonosítva azt Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, valamint a mai Nagy-Britannia, Franciaország, Ausztria és Magyarország területén is. Ezek a hagyományok aztán a birodalom hanyatlása után is több helyen tovább éltek, ezért a kora középkorban még nem voltak olyan katasztrofális higiéniai állapotok, ahogy az a köztudatban él, még ha nem is lehet összemérni mindezt a fejlett római tisztálkodási szokásokkal. Nagy Károly például hatalmas gonndal terveztette meg aacheni fürdőjét, ahol még a római légió honosította meg a fürdőkultúrát évszázadokkal korábban. De még a 13. századi Párizsban is 32 közfürdő volt, amelyek hatalmas fogalmat bonyolítottak, bár kétségtelenül kevésbé kifinomultak voltak, mint ókori elődeik.

Aztán jött a nagy pestisjárvány és a szifilisz, ami egy csapásra betett a fürdőházaknak. A késői középkor tudományos álláspontja szerint ugyanis a víz terjesztette az ilyen betegségeket, mégpedig úgy, hogy a bőr meleg vízben kitágult pórusain keresztül szivárogtatta be a kórt a testbe. Az elmélet alapján a kitágult pórusokon keresztül aztán a levegőben terjedő fertőzések is bejutottak a szervezetbe. Így jutottak arra az abszurdnak tűnő következtetésre, hogy a víz a betegségek legfőbb okozója, tehát kerülni kell. A hanyatlásban persze az is szerepet játszott, hogy addigra a római csatornahálózatok nagy része is tönkrement.

A 15. századtól kezdve tehát rohamosan leáldozott a közfürdők sorsa is, és egészen az ipari forradalom felpörgéséig elképesztő mocsokban éltek az európai emberek, függetlenül a vagyoni és társadalmi helyzetüktől. I. Erzsébet angol királynőt például azzal dicsőítették, hogy havonta megfürdik, akár szüksége van rá, akár nincs. A francia udvarban elterjedtek a parfümök, hogy ezzel nyomják el a kellemetlen szagokat.

Török szuvenír

Egész más volt a helyzet a Közel-Keleten, ahol az Ottomán Birodalom bizánci közvetítéssel vitte és fejlesztette tovább a római fürdőkultúrát. A fő projekt az volt, hogy mindezt összeegyeztessék az iszlám tanaival, így a tisztálkodásnak kifinomult rítusai és építészeti hagyománya alakult ki. Ennek a magasan fejlett fürdőkultúrának is szép példáit találhatjuk Budapesten a 150 éves török hódoltság szuvenírjeként. Vannak ilyen aprócska előnyei annak, ha egy ország történelme nagy részét a legkülönfélébb imperialista birodalmak igájában tölti.

Forrás: Anadolu Agency/2017 Anadolu Agency/Arif Hudaverdi Yaman

A török hódoltság másfél évszázada igazi virágkort jelentett a budai fürdők terén, egy angol utazó így lelkesedett útleírásában: „Fürdők is akadnak szép számmal, több alkalommal meg is fürödtem bennük. Legszebbnek Veli bej fürdőjét találtam, amely szép külsejét nagy részben Szolimának köszönheti. Mind a négy sarkán kupola, közepén pedig egy lenyűgöző szép ötödik, melyet tizenkét magas oszlop tart. (...) A városon kívül, a Konstantinápolyba vezető út kapuja előtt láttam egy kutat, melynek vize forró, a fenekén mégis halak úszkáltak. Az ember az hihette volna, hogy ezeket főtt állapotban lehet csak kihalászni.”

A törökök kiűzésével aztán a fürdőkultúránk is hanyatlásnak indult, és csak a 19. század második fele, majd a 20. század eleje hozta meg az újabb fellendülést. Ebben az időszakban sorra újították fel és modernizálták a gyógyfürdőket. Budapest 1930-ban megkapta a „fürdőváros” címet, és a fővárosi fürdők már ekkor évi többmilliós forgalmat bonyolítottak. Hogy a római thermákhoz hasonlóan ezek sem csak az egészségápolás, hanem egyben a társasági élet fő helyszínei is voltak, arról ebben a cikkünkben olvashat részletesen.

(Címlapi kép: AFP)