Mit bánunk az életünk végén?
Az emberek többsége igyekszik úgy élni az életét, hogy visszatekintve elégedett lehessen vele. Mégis, ha jobban belegondolunk, az évek alatt folyamatosan gyűlnek azok a dolgok, amelyeket bánunk: rossz döntések, mások megbántása, lemondás barátságokról, elszalasztott tervek.
Bronnie Ware nővér sokáig ápolt végstádiumban lévő idős embereket Ausztráliában. Utolsó heteikben sokat beszélgetett velük arról, hogy mit csináltak volna másképpen az életükben. E beszélgetések után arra jött rá, hogy nagyjából öt dolgot bánnak meg az emberek leggyakrabban:
1. azt, hogy bárcsak olyan életet éltek volna, amilyet ők szerettek volna, és nem amilyet mások elvártak tőlük,
2. hogy bárcsak ne dolgoztak volna annyit,
3. bárcsak jobban ki tudták volna fejezni az érzelmeiket,
4. bárcsak szorosabban tartották volna a kapcsolatot a barátaikkal,
5. és hogy bárcsak engedték volna maguknak, hogy boldogok legyenek.
Sok bárcsak. Kíváncsiak voltunk, hogy ezek a megállapítások a magyar idős emberekre is érvényesek-e, ezért ellátogattunk egy budapesti idősek otthonába. A zuglói Olajág Idősek Otthonában három, nyolcvan év felett járó nővel beszélgettünk. Ők leginkább a család és a munka miatt fokozatosan leépült baráti kapcsolataikat bánják, és a túl sok munkát, kevés szabadidőt is emlegették. Ugyanakkor mindannyiuk életébe beleszólt a történelem, így leginkább a diktatúrák életükre is kiható igazságtalanságait fájlalják.
Nyolcévesen tetszhalottként
A legborzasztóbb dolgokat talán a 81 éves zsidó Verának kellett átélnie. Nyolcéves volt 1944-ben, amikor bekerült a Wesselényi utcai gettóba, ahonnan hónapok múlva a hullaszállító kocsiban tudták csak kimenekíteni.
Elmagyarázták, hogy halottnak kell tettetnem magamat, és valódi hullákat fektettek rám. Az őrök csak a legfelsőket nézték meg, aztán továbbengedték a kocsit, így menekültem meg a deportálástól.
Mégis, a zsidóüldözés időszaka alatt átélt traumák ellenére is azt bánja életében a legjobban, hogy édesanyja csak a halála előtt, 93 évesen árulta el neki: mostohaapja igazából a valódi apja volt.
A mesébe illő történethez hozzátartozik, hogy édesanyja és udvarlója tizennégy éves koruktól szerelmesek voltak egymásba, ám a fiú jómódú szülei nem engedték meg, hogy fiuk egy szegény szabó lányát vegye feleségül. A férfi megfogadta, hogy akkor inkább meg sem házasodik, Vera édesanyja pedig végül férjhez ment egy mészároshoz. De továbbra is találkozott egykori udvarlójával, és az eltitkolt kapcsolatból született meg végül Vera. Közben a mészárost 1942-ben elvitték Oroszországba munkaszolgálatra, ahonnan soha nem tért haza. A holokausztot túlélt édesanya és egykori udvarlója már negyven év körül jártak, mire a háború után végre összeházasodhattak, és a férfi nevére vette Verát. Az édesanya azonban annyira szégyellte tettét, hogy csak közvetlenül a halála előtt mondta el Verának az igazságot arról, hogy ki a valódi apja, ekkor pedig a férfi már halott volt.
Nevelőapámként szerettem őt, nem tudom, hogy vajon máshogy szerettem volna-e, ha korábban tudom az igazat.
A család, akit az 56-os forradalom szakított szét
Máshogyan, de szintén kalandos élete volt a szintén Vera nevű 88 éves nőnek. Első férjének 1956-ban el kellett hagynia az országot. Svédországba emigrált, ahová később fiait is kivitte.
A kisebbik fiamat szabályosan a bőröndök alá rejtette a kocsi hátuljában a magyar határon, Svédországba pedig hamis útlevéllel tudta csak bevinni.
Vera viszont itthon maradt, később el is váltak a férjével, és új élettársa lett. Bár a kommunizmus alaposan beleszólt az életébe azt mondja, hogy mégsem bán olyan sok dolgot az életében:
Van két csodálatos orvos fiam, akik kint élnek Stockholmban, ők és az unokáim mindenért kárpótolnak.
A leépülést a legrosszabb végignézni
A 83 éves Marika tanárnőként dolgozott, és a mai napig nagyon aktív szellemi életet él. Szeret történelmi regényeket olvasni, és igyekszik nem foglalkozni a fájdalmaival.
Azt mondja, a legszomorúbb azt végignézni, ahogy leépülnek körülötte az emberek, talán ez a legrosszabb számára az időskorban:
Az itteni barátaim túlságosan leragadtak a jelenlegi problémáiknál, de bizonyos dolgokon nem lehet változtatni. Itt fáj, ott fáj, ez az öregkor. Nekem is egy órát tart felkelni, ami egy normális embernek negyed óra, de nem lehet folyton ezen keseregni.
Visszatekintve az életére leginkább azt sajnálja, hogy a fia külföldön él, és ritkán látja őt, illetve hogy a család körüli sok teendő miatt fiatalkorában több jó baráti kapcsolata is megszakadt.
A Kádár-korhoz mindhárom nőnek alapvetően szép emlékei kötődnek. Visszatekintve az életükre a legtöbb dolgot ugyanúgy csinálnák, és az ausztrál idős emberektől eltérően ők inkább azt sajnálják egy kicsit, hogy a történelem ennyire beleszólt sorsuk irányításába.
(Címlapi kép: Polyák Attila)