A munkában és a magánéletben nincs egyensúly
A munka-magánélet egyensúly fogalmat (work-life balance) az 1970-es évek végén használták először, Angliában. A téma azóta sem vesztette jelentőségét, – a Google szerint – csak angolul további 83 900 000 cikk, szöveg, oldal foglalkozik az egyensúly megtalálásának problémakörével.
Hadd ne én legyek a 84 milliomodik. Hadd foglalkozzak inkább az elengedésének a kérdésével.
Különösen a pályakezdőkön, fiatal munkavállalókon látni, hogy úgy ragaszkodnak ehhez az egész munka-magánélet egyensúly kérdéshez, mintha a rejtvény megoldása kizárólag abban bújna meg, hogy ő 17:00-kor eldobja a tollat. Mert ő figyel rá, hogy ne tudja semmilyen cég kisemmizni, mert neki fontos a testmozgás, a barátok, az utazás, az olvasás, a kocsma, az akármi. Márpedig a munkának napi 8 órát kell tartania, mert akkor lesz itt egyensúly. Már a Beatrice is megmondta.
A Beatrice tévedett. Vagy nem úgy gondolta. És a kutya nem mondta, hogy attól boldogabbak leszünk, ha ugyanannyit dolgozunk, mint amennyit nem. Nem attól leszel te egyensúlyban, hogy stopperrel méregeted, hol mennyi időt töltesz. És ha többet dolgozol, akkor utána sírsz, hogy még túlórát se fizetnek (de, nyilván fizet mindenki, csak vicceltem...), és nem volt időd este főzni, mert folyton dolgozol. Nem attól leszel egyensúlyban, hogy ugyanannyit dolgozol, mint az ergonomikus széken ülő szomszédod az irodában.
A mérleghintázó gyerekekkel sem nagyon szokás üvöltözni a játszótéren, hogy csak a 15 kilósak hintázhatnak a 15 kilósakkal. A libikókán sem azért ülünk, hogy nagy nehezen megtaláljuk azt a pontot, ahol egyensúlyban vagyunk a játszótársunkkal. Hanem azért, mert élvezzük. A munka-magánélet nem egy kétkarú mérleg. Ne egyensúlyt keressünk rajta, hanem élvezzük, hogy billeg. Nem baj, ha valaki munkamániás. Az sem baj, ha valaki naplopó. Amíg neki ez jó, miért ne tehetné? Amíg neked jólesik, ha éjjel-nappal dolgozol, tedd. Nem leszel tőle hátrébb. És előrébb se leszel, ha ötkor eldobod a billentyűzetet, mert téged aztán nem fog kisemmizni senki.
Ahogy az alvásigényed sem ugyanannyi, mint a férjedé/feleségedé, úgy a munkaigényed sem ugyanannyi. Ráadásul változhat is. Gyanítom, nem mondok rémisztő meglepetést, hogy nemcsak neked nincs kedved 37 fokban, szikrázó napsütésben az irodában ülni. És azzal sem, ha azt mondom, normális, hogy november végén úgy tudsz belefeledkezni egy szépen strukturált Excel-táblába, mint nyáron a homokvárépítésbe. De akkor miért várod, hogy egyforma legyél a melletted ülővel, ha nem vagy egyforma még saját magaddal sem? Miért tagadod, hogy neked jólesik, ha sokat dolgozol? Jólesik, ha többet dolgozol, mint a melletted ülő, mert úgy bele tudsz merülni a munkádba, hogy fel sem tűnik, hogy nálad ég az utolsó zöld lámpa az íróasztalon. Fel sem tűnik, hogy munkaórában mérve egy héten épp kettőnyit húztál le.
Ettől még lehetsz jól. Ettől még lehetsz jól magaddal, a munkáddal, a szabadidőddel. Sőt még a családoddal is. Lehetsz egyensúlyban is. És az is lehet, hogy te soha nem leszel az a feleség, aki inkább elrohan a piacra, mint hogy befejezze a munkáját, amibe belekezdett. Soha nem leszel az a férj, aki késő éjjelig sorozatokat néz a feleségével összebújva a kanapén. Mert te hajnalban szeretsz dolgozni, mikor csend van és béke. És szívesebben hallgatod a billentyűk kopogását, mint a reklámokat a tévében. Nem leszel ettől kevesebb. Mint ahogy nem leszel több sem tőle, ha olyan átkozottul tudatos vagy, hogy téged még ostorral sem lehet rávenni egy fél óra túlórára, mert te bizony figyelsz magadra, és a nagykönyvben megírt munka-magánélet egyensúlyodra.
Félreértés ne essék. Nem mondtam, hogy ne menj piacra. Hogy ne nézz sorozatokat. Hogy ne menj haza időben a munkahelyedről. De csak azért ne tedd, hogy hajszolj valamit, amit a Google szeret, de neked speciel semmi szükséged rá.
Élvezd inkább azt a játszóteret. Billegj kedvedre azon a libikókán. De azért figyelj a szemben ülőre is. Le ne essen.
(Címlapi kép: AFP)