Ilyen a menekülés illúziója a mentőcsónakból

A Menekülj okosan! című előadásban a nézők egy olyan társasjáték szereplői, amelyben az európai iszapszörny elől menekülve kell eljutniuk épségben a beszédes nevű Finisztánba. A menekülésük során felmerülő kihívások és helyzetek – nem véletlenül – kísértetiesen hasonlítanak bármely közel-keleti vagy észak-afrikai migráns viszontagságos, több ezer kilométeres útjához. Miből gondolta, hogy a társasjáték forma tökéletesen illik egy olyan bonyolult témához, mint a menekültválság?

A korábbi, hasonlóan nehéz kérdéseket feszegető előadásunk, a Szociopoly annyira jól sikerült, hogy mindenképpen tovább akartam kutatni ezt a formát. Miközben azon kezdtünk el agyalni, hogy vajon mi legyen a következő téma, éppen a menekültválság kellős közepén találtuk magunkat. És az már bő egy évvel ezelőtt világos volt, hogy a kőszínházak óvatosságból nem fognak ebben a témában jelentősen megmozdulni. Egyik színház sem független, még a „független színházak” sem azok, hiszen kénytelenek az állami támogatásokra támaszkodni, de a kőszínházak különösen nem tudnak függetlenek lenni, mivel fenntartóik az önkormányzatok, tehát az állam. Így egyértelmű volt, hogy ha a menekültkérdésben valami színházi kezdeményezés születik, akkor az csakis a független színházakban történhet meg, és ez bizony a mi terepünk. 

Fotó: Adrián Zoltán – Origo

A játék lényege, hogy a nézők folyamatosan döntéshelyzetbe kerülnek, és elsőre úgy tűnik, hogy az ő döntésüktől függően állítják őket újabb és újabb kihívások elé. Hány alternatív forgatókönyvet vagy jelenetet találtak ki összesen? 

Nagyon jó, ha ezt az illúziót sikerült felkeltenünk, ez volt ugyanis a cél, de valójában ezek az előadások egy fix, kötött jelenetsorral rendelkeznek. Bár te döntesz, hogy mondjuk, mikor használod fel az aranygyűrűt és fizeted le a határőrt, vagy hagyod hátra egy embered a továbbhaladás érdekében, de a jelenetek ettől még mindig ugyanazok lesznek. A döntésed csak az erőforrásaid mennyiségére van hatással, de nem befolyásolja a rajtad kívüli világot.

A Magyar Helsinki Bizottságot is bevonták a munkába. A szervezet munkatársa, Iván Júlia a játékvezető, és az előadás közben ő szolgál információkkal, adatokkal a valódi menekültválságról. Miért kellett bevonni egy szakmai szervezetet?

Nemcsak a Helsinki Bizottságot kerestem meg az elején, hanem az összes menekültekkel foglalkozó civil szervezetet. Ezekkel azonban ugyanaz a probléma, mint a többi civil szervezettel: kicsik, forrás- és kapacitáshiányosak. Kevés ember dolgozik náluk nevetségesen kevés pénzért. Ennek következtében – bár mindannyian nagyon szerettek volna velünk együttműködni – a Magyar Helsinki Bizottság kivételével egyszerűen nem vállalhatták be a pluszmunkát. Egy civil szervezetet pedig azért volt nagyon fontos bevonni a darabba és az előkészületekbe, mert szeretnénk a Menekülj okosan!-t iskolákban is bemutatni. 

2016. június 2-án készült az interjú Fábián Gábor színházi rendezővel

Fotó: Adrián Zoltán – Origo

A Szociopolyra annak idején felépítettünk egy érzékenyítő csomagot, amelynek fókuszában a diszkrimináció, a mélyszegénység, a rasszizmus áll, ennek mintájára vinnénk el az osztálytermekbe a Menekülj okosan!-t is. Az ugyanis nem elég, hogy egyszer bemutatsz egy adott társadalmi problémával foglalkozó előadást, és arról aztán nem beszélgetsz, nem dolgozod fel a gyerekekkel. A mindennapi közbeszéd azonnal felülírná mindazt, ami esetleg az előadás hatására lecsapódott a gyerekekben. Ezért van szükség egy komplett csomagra, amelyet a társulat a civil szervezetek szakembereivel és drámapedagógusokkal együtt dolgoz ki. A lényege az, hogy több szemszögből dolgozunk fel egy adott témát. 

A Menekülj okosan!-t egyelőre csak a Jurányiban játsszuk, de úgy néz ki, hogy egy sikeres pályázat után az osztálytermekbe már az Artemisszió Alapítvánnyal együtt megyünk.

Mi van az érzékenyítő csomagban?

A pakk egy ötalkalmas foglalkozást tartalmaz, tíz középiskolai osztályba mentünk el vele. Először az előítéletességről szóló Pirézek című előadást mutattuk be, amelynek során két színész rendhagyó társadalomismereti órát tartott interaktív formában. A második elem volt a Szociopoly előadása, ezt követte egy TASZ-os filmes óra, amely a diszkriminációról szólt, majd pedig az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány önkénteseivel lehetett találkozni, végül az ötödik, lezáró órán egy drámapedagógus beszélt a diákokkal. A gyerekeket egy alkotófolyamatba vontuk be: különféle eszközökkel kísérletezhettek annak érdekében, hogy az órák alatt kialakult véleményüket a legérzékeletesebben tudják kommunikálni. Volt, aki rapszöveget írt, volt, aki forgatókönyvet. Igazából ez már a program sikerességének a mérése is volt egyben, a közös alkotás és gondolkodás ugyanis szépen megmutatja, hogy mennyire bevonhatók a fiatalok, mennyire tartják fontosnak, hogy az adott témáról a saját korosztályuknak beszéljenek.

A Menekülj okosan! előadására azonban leginkább csak azok mennek el, akik már egyébként is nyitottak a témára, és vélhetően különösebb érzékenyítésre sincs szükségük. Nincs olyan aggályuk, hogy így tulajdonképpen mellélőnek, és nem érik el a kívánt hatást?

A Jurányi a színházpalettának valóban a perifériája, kevesen tudnak róla, és ezért egy fajta szűrőként működik. Az tehát igaz, hogy már alapból csak az fog eljönni megnézni az előadásunkat, akit a független színházak érdekelnek. Aláírom azt is, hogy itt nem az előbb említett klasszikus érzékenyítés működik. A Jurányiban maximum annyit tudunk elérni, hogy az előadásunk alatt olyan emberek is találkozhatnak egymással, akik esetleg úgy érzik, hogy a környezetükben egyedül vannak a véleményükkel, vagy akik elhozzák a menekültellenes nézeteket valló ismerőseiket. Ha viszont a terveink szerint sikerül eljutnunk az iskolákba, akkor ilyen szűrő már nem lesz. A legelitebb iskolákban is vannak kőrasszista osztályok vagy gyerekek, és vannak liberálisabb, befogadóbb közegek. Tapasztalatból mondom, nem attól függ, hogy egy adott osztály mennyire liberális, hogy az iskolája a rangsorban hol helyezkedik el. Egy iskola, egy osztály nem homogén közeg. 

Fotó: Adrián Zoltán – Origo

Ugyanakkor az a szép ebben a serdülő, fiatal felnőtt korosztályban, hogy a diákok még képesek kritikusan szemlélni a véleményüket, átformálni azt, és esetleg képesek jobb belátásra térni, azt mondani, hogy bocs, rosszul gondoltam. Ezzel ellentétben viszont a felnőttek véleményei gyakran hosszú évek alatt betokosodott vélemények, amelyeket már nem lehet felülírni. Azt már csak zárójelben mondom, hogy a diákok sokkal okosabban játsszák ezeket a társasjátékokat, mint a felnőtt közönség a Jurányiban. Utóbbiak egyszerűen rosszabb eredményeket érnek el, és nehezebben is értik meg a szabályokat. 

Azt látom, hogy a nézők általában ódzkodnak az interaktív színháztól. Hasonlóak a tapasztalatai?

Amikor megnyertük a Kaposvári Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé fődíját a Szociopolyval, egy számomra fontos kritikus azt mondta: ő azzal ült le, hogy kizárt, hogy belőle játékost csináljunk. Ehhez képest a saját bevallása szerint már az előadás egyharmadánál játékossá vált. Elsodorja ugyanis az embereket a társasjáték. Valóban, mindenki gyűlöli az interaktív színházat, a néző megfigyelni akar a sötétben, és nem szeretné, hogy baszogassák őt, ezért nálunk is először mindenki lehetőleg a hátsó sorokba ül a nézőtéren, de a második döntéshelyzet után már nem győzi előre húzni a székét. Ezért is remek ez a forma.

Úgy tudom, hogy eredetileg Szathmári Sándor Kazohinia című regényének feldolgozása lett volna a Menekülj okosan!

Januárban volt egy teljes hónapnyi felesleges munkánk, tévutat jártunk be. A Kazohiniát próbáltuk adaptálni a menekülttémára, de nem sikerült. Amikor már húszoldalnyi szöveg elkészült, akkor jöttünk csak rá, hogy ez mégsem működik. Sokáig hittünk benne, de annyira zsákutcába kerültünk, hogy én még tüdőgyulladást is kaptam tőle.

Mitől nem működött?

A Kazohinia a hinek és a behinek világát mutatja meg, de – kellemetlen így utólag beismerni – sajnos sehogy sem szól a menekültkérdésről. Ez az egyik oka. A másik, hogy én úgy képzeltem, esetünkben a néző, tehát a menekült célja az lenne, hogy az őrült behinek közé beilleszkedjen. Kiderült azonban, hogy a behinek világa annyira őrült, hogy oda a kutya nem akarna integrálódni, és így aztán elég nehéz lenne a játékosokat is motiválni. Az ugyanis nem elég motiváció, hogy nincs hova hazamenned, valahova akarnod is kell eljutni. Szathmári regényében egyébként a behinek kultúrája valójában a mi európai kultúránk. Mi vagyunk ennyire őrültek és elfogadhatatlanok.

Mit jelent, hogy ezt a társasjátékos formát kutatná a jövőben?

Hogy még több ilyen előadást csinálnék. Mert ez másfajta bevonódást tesz lehetővé, mint akár a színházi nevelés, akár a klasszikus színházi néző-előadó viszony. A színházi társasjáték az interaktív színházaknak is egy másféle foka. Ebben sok lehetőség van, lehetne akár kifejezetten csak gyerekeknek csinálni társasjátékos előadást. Nagyon kevés, szinte elenyésző számú darab készül felső tagozatos iskolásoknak, miközben ők pontosan ebben a szerepjátékvilágban élnek, ez a társasjáték-életkor. Nekik akár tudományos témáról is lehetne ilyen formában előadásokat színre vinni, és az is nyilvánvaló, hogy a fantasyk, a kalandjátékok szinte kiáltanak azért, hogy színházi társasjáték szintjén feldolgozzuk őket. Aztán van egy olyan érzésem, hogy komoly művészeti alkotásokhoz is passzolhat ez a forma. Például egy királydrámát nem olyan nehéz elképzelni úgy, hogy egy sakkpartiként tálaljuk, és a nézők irányítják a sakkpartit. Az összeütközések, kiütések mentén lennének a párbeszédek, miközben ez mégiscsak egy igazi játszma lenne.

Egy színésznek mennyire jelent kihívást ez a forma? Hiszen itt nincsenek nagyívű szerepek, nincs jellemfejlődés.

Maga a társasjáték forma szinte szükségszerűen hozza magával az erős vonalakkal megrajzolt karaktereket. Karikatúraszerűek a figurák, nem olyanok, mint mondjuk egy Ibsen-drámában. Ez valakinek vagy jól áll, vagy nem. Az én kollégáim általában megbirkóznak ezzel, és általában én küzdök meg a legrosszabbul a feladattal, mivel nemcsak színész vagyok ilyenkor, hanem az író és maga a rendező is, azaz engem nem néz senki kívülről, nem instruál senki. Csak a sokadik előadásra érek el arra a szintre, amikor a karaktereimet már élesen és jól meg lehet különböztetni egymástól, amikor már a szóhasználatuk, a hangvételük és a testtartásuk is eltér.

Ezenfelül a társasjáték forma az interakció miatt egy olyan színészi tudást igényel, amit nem tanítanak sehol. Adottság is kell hozzá, és tapasztalatot is kell szerezni benne. Bár most, a Menekülj okosan! esetében nem voltunk színészként interaktív helyzetben, a nézővel tehát nem kellett beszélgetni, a Szociopolyban viszont nagyon is. Az interakció során színészként szerepben és jelenetben kell maradnod, miközben egy civillel állsz szemben, aki azon a jogon, hogy ő civil, mondhat bármit. Neked türelmesnek kell lenned, időt kell hagynod, hogy gondolkodjon a néző, de közben nyomasztani is kell őt,  hogy reagáljon valamit. Egy nagyon furcsa billegés ez, amelyben a nézőnek biztonságban is kell éreznie magát, de motiválni is kell őt arra, hogy cselekedjen. Én pedig nem röhöghetem el közben magam, és végig képviselnem kell egy figurának az attitűdjét, viselkedését úgy, hogy az interakciótól kezdve semmi sincs előre megírva. Ez a nagyon nehéz benne. 

Fotó: Adrián Zoltán – Origo

Apró társulata, a Mentőcsónak Egység a Szputnyik szárnyai alatt fejlődött. Hogy jött az ötlet, hogy a Szputnyikon belül egy másik irányt, a színházi nevelés irányát is képviseljék?

Pass Andreával 2014 szeptemberében hoztuk létre a társulatunkat, a Mentőcsónak Egységet. Akkor még létezett a Szputnyik Hajózási Társaság, amelynek én alapító tagja voltam. A Szputnyik vezetője, Bodó Viktor éppen a Vígszínházban rendezte a Revizort, és úgy volt, hogy én is játszom a darabban. Csakhogy kezdtem elmaradozni az olvasópróbákról, és mikor Viktor megkérdezte, hogy hol vagyok, én azt válaszoltam, hogy a szputnyikos előadásokat játszom osztálytermekben. Már több, ilyen jellegű aktivitásom is volt a társulatban, de ekkor jött el az a pont, amikor Viktor megkérdezte, hogy nem akarom-e inkább csak ezt csinálni az Andival együtt, akinek hasonló törekvései voltak. Így jött létre a Szputnyikon belül egy kis egységecske, amely két olyan emberből állt, akik ifjúsági színházzal, osztályteremszínházzal foglalkoztak, és elhivatott módon ezt akarták a jövőben is csinálni. A nevünket Bass Laci találta ki, ő lökte be egyszer, hogy „Na, mi a legkisebb egység egy hajózási társaságon belül? Hát a mentőcsónak”. Nagyon furcsán vette ki magát később, hogy a Szputnyik idővel megszűnt, a Mentőcsónak viszont a víz felszínén maradt.

Hogyhogy nem süllyedtek el a Szputnyikkal együtt?

A Szputnyik elsősorban financiális okok miatt szűnt meg, nekünk viszont beadott pályázataink voltak, elkezdett projektjeink, és éppen akkor nyertünk meg a Norvég Civil Alapnál egy pályázatot, amelyet végig kellett csinálnunk. Viktor alapvetően örült, hogy azért mégsem kellett teljesen lehúzni a rolót, kiszaggatni a kábeleket a falból. A Szputnyik Nonprofit kft. tevékenysége tehát nem szűnt meg, csak profilt váltott. Nem művészszínház a jövőben, hanem a Mentőcsónak Egységként egy társadalmilag elkötelezett, fiatalokkal foglalkozó színház.

A Szputnyik részben a külföldi fellépésekből tartotta fenn magát, a Mentőcsónak tervez külföldi előadásokat?

Éppen most beszélgettem erről a külföldi kapcsolatokért felelős munkatárssal, és igen, ha ezt az előadást továbbfejlesztjük, és mi magunk is elégedettebbek leszünk vele, akkor ezt ki lehet vinni, mivel olyan témát érint, amely a külföldi közbeszédben is nagyon fontos. A Szociopolyval éppen az volt a gond, hogy hiába volt a kezünkben egy érdekes forma, a témája annak a darabnak nehezen átvihető. Az nagyon a magyar rendszerről szólt. Őszintén remélem viszont, hogy a Menekülj okosan! ki fog jutni külföldre, és később külföldi partnerekkel együtt fogunk esetleg újabb játékokat fejleszteni.

A Menekülj okosan! soron következő előadásai a Magyar Helsinki Bizottság pénteki rendezvényén, valamint a Jurányi Inkubátorházban láthatók.

(Címlapi kép: Adrián Zoltán)