Fölhasítva szájától fing-lyukáig

2016.08.05. 09:35
Babits Mihály Dante-fordítása mostantól múzeumba való. Nádasdy Ádám új szövege végre lehetőséget ad arra, hogy leszámoljunk a buta tekintélyelvűséggel, hogy csak azért nézzünk könnyes szemmel egy több száz éves alkotásra, mert a magyartanáraink ezt próbálták belénk verni. Dante nevén nevez mindent, amiért pirulhatnak a prűdek. Végre mindenki maga döntheti el, tud-e még valamit nyújtani a ma emberének. Ha nem, akkor csámcsogjanak rajta tovább az irodalmárok, legalább végre van egy jó fordításuk hozzá. Ha igen, akkor még az is lehet, hogy van olyan jó, mint A gyűrűk ura. 

Minél beljebb merészkedtünk anno az egyetemen az eredeti szöveg sűrű, vad vadonjába, annál inkább az volt az érzésem, hogy az Isteni színjáték lefordíthatatlan. Versbe szedve mindenképpen. Egyszerre áldás és átok a magyar nyelven, hogy az időmértékestől az ütemhangsúlyosig mindenféle versformába bele tud bújni. Az ötöd- vagy hatodfeles jambusokból varrt tercinákat (a háromsoros, rímelő versszakokat) meg mintha egyenesen a magyar nyelvre szabták volna. Babits legalábbis kiváló szabónak bizonyult.

Nádasdy Ádám: Engem jobban izgat annak tolmácsolása, hogy Dante mit írt, mint hogy hogyan írta

Fotó: Bielik István - Origo

A magyar irodalmi hagyomány mindig azt sugallta (vagy talán diktálta), ha nagyon muszáj, költőink inkább a szöveghűséget áldozzák föl a forma oltárán, mintsem fordítva. Még a legjobban sikerült nagy klasszikusok (Devecseri Iliásza, Odüsszeiája vagy Lakatos István Aeneise) is sokszor kimódoltnak hangzanak a mai fülnek. Az antik drámákról vagy Shakespeare darabjairól nem is beszélve. (Nem mellesleg, Nádasdy utóbbiak újrafordításában is nagyot alkotott.)

Rippl-Rónai Babits-portréja

Forrás: Origo

Szóval bátor tett volt a költő-fordítótól, hogy szembement a tradícióval. Ahogy előszavában írja, vállalkozásának célja, „hogy hűen tolmácsoljam a Színjáték mondanivalóját, gazdagságát, sokféleségét, a fantasztikumtól a száraz tudományos vitákig." Nem hagyta, hogy elcsábítsák a Dante fluid tercináit és csilingelő rímeit fuvolázó szirének.

Nádasdy Dante-fordítása tulajdonképpen Babits fordításának kritikájaként is értelmezhető.

Babitsé ma jószerével olvashatatlan. Zengő-bongó, rímkényszeres magyarítását rég kikezdte az idő, kvázi lejárt a szavatossága. (Tegye föl a kezét, aki Babits Színjátékát elejétől a végéig elolvasta és meg is értette! Talán nem tévedek olyan nagyot, ha azt gondolom, a Pokol bejáratáig is csak kevesen jutottak).

Forrás: Origo

Babits veretes soraiból, ha többet nem is, de kettőt azért még az Y-generáció is megörökölt. Többen tudják idézni az első sort, mint amennyien nem. Noha a túlvilági útikönyv első sora („Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam") valójában Arany Jánosé, a pokol kapujának rongyosra idézett felirata pedig („Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel") Angyal János (1878) tollából való. Amúgy ez az egyetlen olyan sor, amit Nádasdy változtatás nélkül tovább éltet saját szövegében. Ezen kívül maximum egy-egy szókapcsolatot emel át Babitstól, mint például a Pokol első énekének ötödik sorában a vad vadont (selva selvaggia), ami tényleg telitalálat.

Múzeumi vitrintöltelék

Babits okosan és stílusérzékenyen építette be saját szövegébe Aranyt és Angyalt, de ez nem változtat azon, hogy szövege legtöbbször szecessziós, túlburjánzó, mint például a Pokol 5. énekében a Paolo és Francesca-sztori átültetése. Ahogy Mátyus Norbert okos tanulmányában olvassuk: „inkább a baudelaire-i »spleen« visszatükröződését nyújtja, mintsem Dante szavait."

Babits:

Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg,
társamat vágyra bujtá testemért, mely
oly csúf halált halt - rágondolni félek.
Szerelem, szeretettnek szörnyű métely,
szivemet is nyilával úgy találta,
hogy látod, itt se hágy keserve még el.
Szerelem vitt kettőnket egy halálba,
ki vérünk ontá, azt Kaina várja."
A gyászos pár ily szavakat kiálta.

Nádasdy:

A szerelem, finom szívek ragálya,
őt föltüzelte szép testem iránt,
amelytől megfosztottak - szörnyű módon.
A szerelem, mely mindig kölcsönös,
úgy elfogott az ő lénye iránt,
hogy - íme, látod - most is fogva tart.
A szerelem vitt egy halálba minket,
aki megölt, arra Kaina vár.
Ilyen szavakkal szóltak ők mihozzánk.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a babitsi verzió értéktelen. Csupán azt, hogy éppenséggel formahűsége vált a tartalom megértésének legnagyobb akadályává, és teszi poémáját múzeumi vitrintöltelékké. Arról nem is beszélve, hogy Babits itt egyenesen félreérti a szöveget. Anno egész szemináriumokat szenteltünk a félrefordításoknak. Túlzás lenne azt állítani, hogy Babits Színjátéka hemzseg tőlük, de akad jó néhány, főleg a Pokol énekeiben.

Forrás: Origo

„A magyar szakirodalom számára mindmáig kétségkívül e passzus átültetése jelentette a legnagyobb problémát. Már az első recenziók felhívták a figyelmet az átköltésre, aztán Kardos Tibor is kiemelte a részletet, rámutatva, hogy a „könnyü méreg", szörnyü métely" kifejezések babitsi betoldások. A szöveghely valóban a fordítás szecessziós, dekadens stílusjegyeinek egyik iskolapéldája lehetne, s ilyen értelemben idézi Rába György is" – írja Mátyus, (aki egyébként a Nádasdy-fordítás szaklektora volt).

Azért az tényleg nagyon nem mindegy, hogy a szerelem a szeretett lénynek szörnyü métely vagy pedig arról van szó, hogy akit szeretnek, annak muszáj viszontszeretnie (Amor, ch'a nullo amato amar perdona). Ezt már abból a hasznos jegyzetapparátusból tudjuk meg, amivel Nádasdy gondosan ellátta fordítását. Segítik az olvasást Nádasdy közcímei is, melyek az eredetiben nincsenek benne, de megkönnyítik a megértést és tájékozódást a szövegben. Ilyen szellemes és áthallásos közcímek például, mint Holt költők társasága, a Pokol 4. énekében nevezi így az antik költőket.

Letisztult, szép kiadás

Forrás: Unikornis

Pátosz és szenvelgés gyakran kéz a kézben jár Babitsnál. A Pokol 15. énekének 87. sorában Dante csak ennyit mond: „mentre io vivo" (amíg élek), Babits viszont túltolja a biciklit: „amig rám borul a síri szender".

Nádasdy felér Dantéval

A szekszárdi poéta mára sokszor elviselhetetlen modorossága nemcsak a szóválasztás, a betoldás, félrefordítás, de a szavak metrikai megerőszakolása miatt is irritáló. A hosszú magánhangzókat előszeretettel megrövidíti vagy épp a rövidet hosszítja: „az igaz útat nem lelém". Ez amúgy bevett gyakorlat volt, főleg az időmértékes klasszikusok fordításánál.

Szóval Nádasdy korszakalkotó és radikális tette, hogy tétté emelte az érthetőséget. És ezzel a gesztussal mintegy felülírta Babitsot. Ahogy ő fogalmaz:

Engem jobban izgat annak tolmácsolása, hogy Dante mit írt, mint hogy hogyan írta.

Amikor kilenc évvel ezelőtt Nádasdy belefogott a gigászi vállalkozásba, még úgy gondolta, lemond a versformáról, és prózában ülteti át magyarra az eredeti szöveget. Amúgy a Commedia második teljes (Cs. Papp József 1897-1909) és majdnem egy évszázaddal későbbi, Szabadi Sándor-féle (2004) fordítása is prózában készült. Végül Nádasdy a rímtelen jambusban egyezett ki, és ezzel mindenki jól járt. Mi olvasók azért, mert mégis úgy érezzük, verset olvasunk, a fordító pedig hitelesebben és pontosabban tudta átültetni Dante mondanivalóját.

Bár Danténál a versformának eszmei jelentősége van, Nádasdy mégis jó érzékkel áldozza be a ma már édeskésnek ható rímeket. Egy pillanatra se felejtsük el, hogy ő maga is költő. Sőt olyan költő, aki – kövezzenek meg nyugodtan a lelkesedésemért – felér Dantéval. Dante a maga korában (a Commediát 1307-től 1321-ig írta) legalább annyira bátor volt, mint Nádasdy manapság. A humanizmus latinjával szemben korszakalkotó módon köznyelven írta meg művét,

amelyen még az asszonyok is megértik egymást.

Dante az élő olasz irodalmi nyelv egyik megteremtője, Nádasdy pedig képes élővé tenni Dante nyelvét magyarul.

A legsúlyosabb – nem hivatalos – vád, ami eddig a Nádasdy-szöveget érte, hogy kiherélte a költészetet Dantéból. Marhaság. Maga a dantei szöveg sem minden sorában olyan hű, de költői. Pont azért választotta az élő köznyelvet a halott latinnal szemben a firenzei költő, hogy a sokrétű valóságot minél plasztikusabban tudja megragadni.

Finglyuk és egyebek

És ha bárki mégis féltené, hogy elvérzik a költészet az új fordítás pengeélén, talán elég, ha elolvassa és összehasonlítja csupán ezt a négy sort a Pokol 2. énekéből.

Mint éji fagytól kókadt kis virág,
ha fehér fénnyel vonja be a Nap,
kinyílik újra s föltartja fejét,
úgy mozdult bennem a fáradt erő
s szívembe újra tettvágy költözött. (Nádasdy)

Mint kis virág, mely fagyos éjszakában
hajlott és zárt, s mihelyt naptól fehér lett,
nyílva szárán emelkedik magában:
a fáradt virtus bennem úgy feléledt. (Babits)

Milyen finom és plasztikus, letisztult és sodró lendületű, zeneileg gazdag Nádasdy szövege. Babitsé ezzel szemben nehézkes, darabos, képzavaros („nyílva szárán...") és kakofon.

A széttépett Mohamed William Blake illusztrációján

Forrás: wikipédia

A vulgáris beszéd is fontos alkotóeleme ennek a kevert dantei nyelvnek, amelyben a firenzei költő a szart vagy a fingot sem eufemizálja. Rendes polgári nevén nevez mindent, amiért pirulhatnak a prűdek. Nádasdy zseniálisan, szellemesen és eredeti nyerseségében adja vissza az ilyen alpári tercinákat, mint amikor a Pokol 28. énekében az iszlám vallás alapítóját, a széttépett Mohamedet festi le:

A hordó, ha dongája kiesik,
kettéreped: egy embert láttam így,
fölhasítva szájától fing-lyukáig.
A lába közt lógtak a belei,
látszott a szív, a máj s a rusnya zsák,
mely szart csinál abból, amit zabálunk.

Ugyanez Babitsnál legfeljebb megmosolyogtató, arról nem is beszélve, hogy szó nincs semmiféle sérvről:

Láttál-e dongát hordóból kivéve?
úgy itt álltól az alsó szelelőig
hasított egyet végig szörnyü sérve.
Lába közt lógtak belei a földig;
mája kilátszott, s a zacskó, a ronda
melyben az étel sárrá zöcskölődik.

Az Isteni színjáték eredeti címe csak ennyi volt: Commedia. Boccaccio ragasztotta hozzá az isteni jelzőt, később már senki sem kérdőjelezte meg létjogosultságát. A komédiát persze Dante nem a vígjáték szinonimájaként értette. Műfaji meghatározása annyit jelent, hogy „az eleje keserű, a vége viszont boldog".

Van olyan jó, mint  A gyűrűk ura

Műfaji meghatározása mindig is gondot okozott az irodalmároknak. Sehova sem illik a polcon, nem vethető össze antik mintáival, az Aeneisszel, a keresztény és iszlám vizionárius irodalommal vagy a Dante által dolce stil nuovónak elkeresztelt allegorikus költészettel. Dante maga is tisztában volt azzal, hogy előzmények nélküli, megismételhetetlen művet hozott létre, amelyben kora legmélyebb filozófiai és teológiai igazságait akarta közvetíteni. Nem véletlen, hogy a Paradicsom 25. énekének legelején szent költeményként (poema sacro) nevezi meg művét, mintha egyenesen a Szentírás folytatásának szánná.

Dante az Isteni színjátékot a Szentírás folytatásának szánta

Forrás: wikipédia

Ha megtörténne, hogy szent költeményem
- melyen az ég s a föld is dolgozott,
s engem soványra tikkasztott sok évig -
meghatná azokat, akik kicsuknak
az akolból, hol bárányként pihentem
(s most ott gyűlölnek ártó farkasok) (Nádasdy)

Ezért is nehéz eldönteni, hogyan olvassuk. Irodalomként vagy vallásos-morális-filozófiai szent könyvként? Benedetto Croce „teológiai regényként", Fülep Lajos „skolasztikus tektonikával épült misztikus lírai költeményként" definiálja. Borges szerint az tartja össze, hogy elbeszélő mű. Talán Lukács György jutott a legközelebb, hogy megragadja a lényegét: „az Isteni színjáték az epopeia és a regény közötti történetfilozófiai átmenet. Átélhetővé teszi, elvilágiasítja a transzcendenciát, s általa közvetlenül megragadhatóvá válik az élet transzcendens értelme."

Nagy szavak. Az biztos, hogy

Nádasdy fordítása arra inspirál, hogy regényként olvassuk az Isteni színjátékot.

Bizonyos értelemben tehát a fordítással megválaszolta a kérdést. Hogy a mi életünk transzcendens értelmébe segít-e betekinteni, hogy megértünk-e bármit is abból, amit itt és most életnek nevezünk, arra nem mernék megesküdni. De arra igen, hogy van olyan jó, mint A gyűrűk ura. Ez most fricska és önirónia. És mégsem az. Babitsot temetem, Nádasdyt éltetem. Éljen a szöveg, a szó, a mondat, amiben jó létezni. Jobb, mint az életben. Szóval, ha másképp nem megy, olvassuk fantasyként. Garantáltan működni fog.

(Címlapi kép: Dante és Vergilius a Pokolban, William-Adolphe Bouguereau festménye 1850-ből)