Magyarország élen jár a nemtudásban

2017.03.21. 13:12
Idegesítenek a gazdag svájciak, rohadjanak meg – Háy János szerint ebben a mondatban nem a sztereotípia az érdekes, hanem az érzelmi töltet. Ezért írt éveken át személyes úti esszéket, amelyek most jelentek meg kötetben. Bukott arcokról, a gazdag európaiak seggében lihegő magyarokról beszélgettünk vele, meg arról, mikor kell abbahagyni az írást.

Milyen típusú utazó vagy? Le tudsz lazulni, ki tudsz kapcsolni, vagy van egy terv a fejedben, hogy mit kell mindenképp megnézni, és beosztott időrenddel járod az idegen várost?

Nem vagyok egy svájci óra, de afféle gondtalan csatangoló sem. A hetvenes-nyolcvanas években zárt országból kezdtem el utazni, amikor az ember úgy érezte, egy helyen csak egyszer tud megfordulni életében. Szigorú programmal indultunk, a célunk legtöbbször a kulturális hagyaték és a természeti látványosságok megismerése volt, és hogy lehetőség szerint kukkantsunk bele más világok, más emberek életébe. Nem érdekelt, hogy hol lakunk, mit eszünk. Lengyelországot gond nélkül végigcsináltam tej-kenyéren, parkokban és állomáson alvással.

Ma kicsit másképp utazom, nincs rajtam ez a kultúrsznob nyomás, szeretek céltalanul kószálni. Sokszor így történnek a legmeglepőbb dolgok. Szívesebben bámulom az utcai forgatagot, mint a galériák kínálatát, de azért, ha mondjuk New Yorkban vagyok, biztos, nem hagyom ki a Metropolitan múzeumot. 

Az utazásaidnak volt valaha olyan tétje, hogy esetleg ki is költözöl külföldre, vagy mindig olyan erős volt a hátországod, hogy meg tudtál maradni turistának?

A rendszerváltás előtt többször felvetődött az ötlet, mint mindenkiben, hogy elhúzni innét, de komolyan soha nem fontolgattam. Nem akartam olyan nyelvi közegbe kerülni, ami elbizonytalanít a magyar nyelvben. Író akartam lenni, ezt akkor sem, és azóta sem tehetem kockára. Alakulóban volt bennem a nyelv, nem voltak stabil pillérei, könnyen összeomolhatott volna, vagy legalábbis én azt hittem, hogy összeomolhat. A másik ok, hogy a visszaút baromi nehéz volt, bűncselekménynek számított a kiköltözés, és én nem tudtam elképzelni az életemet úgy, hogy ne tudjak bármikor szabadon hazajönni.

Később pedig családdal, gyerekekkel ez már nem került szóba. Most más a helyzet, bárki bárhol élhet, ha akar és tud. Én sem idegenkedem attól, hogy akár hónapokat is töltsek határon túl, mint voltam tavaly például egy fél évet Svájcban, de alapvetően itthon érzem magam otthon vagy csak egyszerűen: jól.

Úgy utazol, hogy azt nézed, mit tudsz ebből megírni, vagy ügyelsz rá, hogy saját magad számára is elraktározz élményeket?

Ezt nem lehet szétszálazni. Nincs privát énem és írói énem, csak egy énem van, ami folyamatosan pörgeti befelé és bent a dolgokat. Nem lehet lekapcsolni a motorokat, folyamatosan megy belül a mozi. Ha már nem, akkor ott a vége. 

Fotó: Mudra László - Origo

Tehát nincs az, hogy megéltél valamit, amit biztosan meg akarsz tartani magadnak, mert lehet, hogy egyszer pont azt az élményt akarod elővenni?

Nem tudok így szelektálni. Néha elmegyek megnézni valami teljesen értelmetlennek látszó dolgot. Ha látok egy lakodalmat, ahol Kis Grófo szól, odamegyek és megbámulom, hogy az hogy néz ki, milyenek az emberek. Fogalmam sincs, fog-e ez kelleni nekem valamire, de van bennem egy késztetés, néha szinte beteges érdeklődés a világ iránt. Nem tudom, miből lesz írás, néha csak egy apró mozzanatból, például hogy látom, amikor kiküldenek egy nénit a színházból, mert büdös. Nem tudom, a magánéletemből vagy mások életéből mi fog beázalogni abba, amit írok. Miből lesz egész estés mozi, miből csak egy képsor.

E téren nincsenek bennem gátlások, ami a papírra kerül, nekem alapvetően fikció, nem lehetek tekintettel senkire, nem disztingválhatok, hogy ezt vagy azt nem írom meg. Ami be akar jönni a szövegbe, az úgyis berúgja a szöveg kapuját. Bár hangsúlyoznom kell, nem írok magánéleti érintettségű munkákat, csak olyat, ami önkéntelenül, mert irodalmi mű, alapvetően rákérdez az életünkre. 

Engem meglepett, hogy az Ország, város, fiú, lányban helyenként milyen konzervatív hangot ütsz meg, mondjuk a bevándorlással, a multikulturalizmussal kapcsolatban. Tényleg ilyen borúsan látod Európa jövőjét?

Egyáltalán nem ütök meg konzervatív hangot, szerintem félreértetted. Abszolút pozitívnak látom a világ jövőjét: szerintem mindenütt az élet fog nyerni, és ha azt az életet a bevándorlók hozzák, akkor ők. Nem vagyok kultúravédő. Azt gondolom, akik kerítéseket húznak föl a világban, azok a megmentés helyett épp a saját kultúrájuk halálát segítik elő.

Természetesen én az európai kultúrában mozgok otthonosan, de Európa kultúrája az évezredek során számtalanszor változott. Lehet vonzódni a Neander-völgyi világhoz, én például vonzódom, de mit lehet tenni, sajnos a cromagnoniak sok ezer éve eltiporták.

Szerinted hogyan változott a magyar emberek viszonya a tőlünk távoli kultúrákhoz a rendszerváltás óta?

Magyarország annak ellenére, hogy hirtelen nyitott országgá vált, gondolkodásában sokkal zártabb lett, mint a hetvenes-nyolcvanas években volt. A tévécsatornákon minden bejön a hernyók életétől Pápua Új-Guineáig, és bárhová utazhatsz, meg vehetsz telket a Holdon, mégis úgy látom, hogy még az önmagukat nyitott gondolkodásúnak tartó emberek is rendkívül keveset tudnak a világról, és nagyon erősen Magyarországban, Európában vagy az euroatlanti viszonyrendszerben gondolkodnak. A sutyerákokat meg szóba sem érdemes hozni. Ez katasztrofális. Az európai ember pöffeszkedik a jólétben, nem zavarja, hogy kik és milyen bérért állították elő számára az olcsó árut. Nem tudni a világról biztonságos, nem szól bele az életünkbe valami ósdi morális imperatívusz. Magyarország meg tényleg élen jár a nemtudásban. 

Fotó: Mudra László - Origo

Ennek mi lehet az oka?

Nem tudom. A mértékadó értelmiség belebonyolódott a saját érdekharcába, és úgy tűnik, ez ki is elégíti a világ iránti érdeklődését. Ha van plusz figyelem, az a jómódú országok felé fordul. Még a szomszéd népekkel sem igazán figyelünk egymásra, riválisok vagyunk, mindenki lógó nyelvvel lohol a gazdag országok feneke után. Ez zár minket önmagunkba.

Mintha egy-egy esszében magadat is úgy írnád meg, mint egy, a világ baljós állapotát melankolikusan, rezignáltan figyelő alakot. Ez mennyiben szerep, és mennyiben látod magad így a valóságban is?

Az irodalmi műben megjelenő én teremtett én, akkor is, ha felvállaltan önazonos, éntípusú a narráció – valamifajta mimikri mindig működik, máskülönben nem lehetne megszólalni. Melankolikus is vagyok meg nem is, az embernek sokféle hangulata van, ahogy nézi a világot.

Ez a könyv végigkíséri az én kiszolgáltatottá válását. Van egy történés a szövegek mögött: míg az elején erőteljesen megfogalmazódik a gyerekkori vágyakkal teli kíváncsiság, a végén már egy, a világnak kiszolgáltatott embert látunk, amilyenek valamennyire mindannyian vagyunk.

Külföldi utazásokra koncentrálsz, de a szövegeidben a vidék-Budapest reláció is nagyon fontos. Többször írtál róla, hogy faluról származol, arról, milyen érzés először megérkezni egy nagyvárosba. Nem gondoltál rá, hogy ezt a viszonyt is beemeld ebbe a könyvbe?

Volt ilyen szándék bennem, sőt az első változatban a törzsanyag elé és mögé is került egy itthon játszódó esszé, amelyeket azért vettem ki végül, mert azt gondoltam, ezzel visszaragasztom az anyagot a hazai szemléleti horizontba. Rögtön egy olyan közéleti relációt kapott volna a könyv, amit én nem akartam, hogy kapjon. Attól féltem, hogy bezárom az írások nyitott és gondolkodásra késztető szándékát egyfajta hazai korlátozott közéleti gondolkodási térbe. Márpedig épp ennek a térnek a szűkösségéről szól a könyv, ezért vetettem el ezt a változatot. 

Fotó: Mudra László - Origo

Úgy tűnt, mintha a leírásokban nem akarnál kitérni a nemzeti sztereotípiák elől, inkább rájuk játszanál, például a precíz németek vagy a gazdag svájciak esetében. Úgy tapasztaltad, hogy van alapja ezeknek a sztereotípiáknak? Mi nyerhető ezekből irodalmilag?

Például egy játék, mindig lehet viccelni velük. A sztereotípiák mögött nyilván van egy megfigyelési igazság, de ha közelebb mész az egyes emberhez, az egész azonnal szétroppan. Van egy gondolkodásmódbeli felvetés a könyvben. Úgy tudunk csak gondolkodni a világról, hogy szisztematizáljuk a dolgokat, nem mehetünk csak az egyedi felé, tipizálnunk kell. Ugyanakkor ha véglegesen belesüllyedsz a tipizálásba, akár egy irodalmi műnél is, az egy rossz szappanopera lesz.

Engem ez a játék érdekelt: hogy lépek át az egyediből a tipikusba, a tipikusból az egyedibe? Nemzetkarakterológiával ezt el lehetett játszani. Mikor a tipikusságra mész, a világot biztonságossá teszed a magad számára, hisz rendet raktál, megszűnik a káosz. De rögtön be is zápul az agyad, nincs hová lépni. Szét kell törni a kategóriákat, mert az visz előbbre, és a szövegekben szerintem meg van ajánlva ez a lehetőség. Ugyanakkor ha leírok egy sztereotípiát mondjuk a gazdag svájciakról, mögé kerül egy érzelmi viszonyulás, hogy ők épp aktuálisan engem bosszantanak. És innéttől már nem a tipizálás lesz érdekes, hanem az érzelmi attitűd, ami a mondat mögött van.

Arra a pozícióra is hozol példát, hogy te valahol jártál fiatalon, aztán visszaviszed ugyanoda a gyerekeidet évtizedekkel később. Ilyenkor ez inkább pozitív élmény, vagy csalódás, mert nem tudod átadni nekik azt az élményt, amit te kaptál attól a helytől fiatalon?

Nem vagyok nosztalgikus alkat, nem keresek régi élményeket. Ha valahol vagyok a gyerekeimmel, inkább az az apai önteltség működik bennem, hogy „én vagyok az apátok, megmutatom nektek a világot". Ez nagyon jó érzés. De a jelenben akarok velük közös élményeket szerezni, legfeljebb annyi előnyöm van, hogy jobban tudok náluk tájékozódni ott, ahol én már jártam. De mindig az aktualitásban vagyok benne. Minden érvényes irodalmi mű az aktualitáshoz szól hozzá, arról szól, hogy te most hol vagy a világban, és azzal a mostoddal kell dialógusba lépnie.

Háy János, Ország, város, fiú, lány

Forrás: Európa

Az utóbbi években gyakorlatilag évente megjelenik egy köteted. Hogy bírod ezt a tempót? Érzel olyasmit, hogy kezd bedarálni a szövegipar?

Nem külső elvárásnak teszek eleget az évi egy könyvvel. Ha nem lesz évente egy könyv, akkor nem lesz, véletlen, hogy ez így alakult. A könyvek általában lezárnak egy gondolkodási menetet, mint ahogy az Ország, város, fiú, lány lezárta azt, hogy ebben a formában írjak utazásokról – már akkor se fogok írni róluk, ha különleges helyen járok. Nem akarok iparosodni, tét nélkül, szakmai alapon, technikából írni. Csak akkor írok, ha úgy érzem, autentikusan meg tudok szólalni. Ha ezt a hitemet elvesztem, azonnal abbahagyom. Nem célom a jelenlét.

Tehát nincs benned írói fásultság?

Nincs. Ha visszagondolok az elmúlt sok-sok évre, mióta írok, nagyon kevés olyan helyzet jut eszembe, mikor olyasmit írtam, amihez nem volt kedvem. Sokfélét írok, de csak olyan munkát vállalok el, ami valamiképpen benne van az aktuális gondolkodásomban. Nem írok olyat, ami idegen tőlem, tök mindegy, hogy mennyit fizetnek. Szokás mondani, hogy van az a pénz, de nincs az a pénz, mert annak nagyon nagy lenne az ára, amit én nem akarok megfizetni, mert nem akarok taccsra menni művészileg. 

Fotó: Mudra László - Origo

A siker neked azt jelenti, hogy csak olyasmit írsz, amihez van kedved, és nem kell csak mesterségből írnod dolgokat?

Az a siker, ha elkészül egy munka, mindegy, hogy dráma, regény vagy bármi más, de látom rajta, hogy úgy ragadta meg a világot, ahogy meg kell, és kibomlik a világa a papíron vagy a laptop képernyőjén. A polgári siker mást jelent: ha kitüntetnek, fizetnek neked, megveregetik a válladat. A polgári siker pillanatában te íróként bukott arc vagy, mert utána vagy a műnek, és éppen keresed a szót és keresed a hangot, hogy Bródy Jánost idézzem.

Van olyan műfaj vagy szövegtípus, ami háttérbe került nálad mostanában, de visszatérnél hozzá?

Mindig szeretek olyan műfajjal próbálkozni, amivel még nem próbálkoztam, de lassan körbeér az óra, mindent érintettem. Az utóbbi időben mondjuk erőteljesebben jelent meg a vers. Billegés van, nem akarok semmit elereszteni. 

A drámaírást azért hagytam abba az első négy drámám után, mert úgy éreztem, egy újabb drámánál csak ugyanazt a stilisztikát böfögném vissza. Volt két történelmi tájékon játszódó regényem, amelyeknek a nyelvezete nagyon sajátos, nagyívű barokkos, tájfestő mondatokkal. Ha ez a stilisztika még egyszer meg tudna szólalni bennem, szívesen írnék ilyen típusú regényt. De bízom abban, hogy mivel író vagyok, íróként figyelem a világot és magamat, ez a figyelem kikeveri majd azt, hogy miben és hogyan kell megszólalnom.

Ha nem dob ki semmit a rendszer, akkor ott a vége. Ezzel is komolyan számolni kell, mert nem szeretnék a saját korábbi munkáim ellenségévé válni, azoknak az árnyékában műalkotásimitációkat létrehozni. Mindig az a kérdés, képes vagyok-e a saját írói horizontomat tágítani. Ha már nem, akkor le kell vonni a konzekvenciákat. Nem mondom, hogy ez kudarc, bár persze, minden élet egy kudarc, de minek ezt hangsúlyozni? Ez csak akkor kudarc, ha nem veszi észre magát az ember, s félreértelmezi a világban való jelenlétét. Egyelőre nem itt tartok. Tágítani akarom a szemléleti határt. Pakolok bele időt, figyelmet, érzelmet, és gondolatot, élményt és megélt napot.

(Címlapi kép: Mudra László/Origo)