Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Sade márki nem is volt szadista. És Jókai?

2016.08.27. 16:38
„Felejtsd el a szerelmet” – hirdette pár éve Lars von Trier nimfomániás filmje. Értjük, hiszen a szerelem sötét verem, ahogy a mi Petőfink említi. De van még ennél is sötétebb verem. A szexualitás. 

Az erotika vagy a szerelem első nagy európai elméletét talán Platón írta meg lakoma című filozófiai egyfelvonásosában. Arisztophanész, a nagy vígjátékíró előad egy ősi mítoszt. Eszerint eredetileg az emberek nem váltak szét nővé és férfivá, hanem a hátukon összenőtt, kettős lényként, úgynevezett androgünként tengették napjaikat; párosan nőttek végtagjaik és nemi szervük is duplikálódott. Ez maga volt a boldogság. Ám Zeusz atya – félve, hogy túl nagy hatalomra tesznek szert – egyszerűen kettéhasította őket. Azóta keresik egymást a férfiak és nők, mindenki a maga ősi párját, amellyel valamikor tökéletes egységet alkotott. Eddig a mese.

És mi más lenne a szerelem (vagy szexualitás), mint e párkeresés története? Csak akkor támad baj, ha a keresés túlzottan intenzívre, szinte monomániásra sikeredik. Talán ezt a megszállottságot nevezhetjük erotomániának, nimfomániának netán. A régi magyar nyelvben: baszdüh.

De Sade, aki nem volt szadista

A szerelem sötét vermének egyik első és mindmáig talán leglátványosabb hatású kutatója Marquis de Sade (1740-1814) volt a modernség korszakában. És noha róla nevezték el a fogalmat, igaz, jóval a halála után, a buja márki nem szadista volt, hanem - filozófus. 

Donatien Alphonse Francois de Sade egyetlen hitelesnek tekintett portréja

Forrás: AFP

A francia forradalom előtti hatalmas szellemi pezsgésben Sade márki művei - a felvilágosodás nagyjaihoz hasonlóan - választ kerestek és részben adtak is ama döntő kérdésre: van-e Isten, és ha esetleg mégis, akkor mi végre? A különféle kormányok által többször börtönbe zárt és kétszer is halálra ítélt, de a bitót mindig megúszó arisztokrata, amikor szügyig merül a brutális kicsapongásokba, azt tapasztalja, hogy hiába bűnözik reggeltől estig, képtelen kiprovokálni valamiféle isteni választ.

A feneketlen bűnöket látva, Isten nem szól semmit. Hallgat. Ebből Sade szerint legalább két következtetés ered: Isten vagy gonosz, vagy nem is létezik, másként aligha tűrné a vidéki kastélyaik magányában tomboló libertinusok gaztetteit. Mindez komoly filozófiai és morális megfontolás, de a nagyközönség füléhez csak a Szodoma 120 napja kegyetlenül csattogó ostorcsapásai jutottak el.

A Sade-féle csoportozatok a Justine című regénye korai kiadásából

Forrás: AFP

De Sade nem elsősorban erotikus irodalmat művelt, ráadásul a pornográfiához végképp semmi köze. És a maga korában, melyben virágzott a „pornográf" libertinus irodalom, nem is változatos, de voltaképpen meglehetősen unalmas szexjelenetei (ő úgy hívja: „csoportozatok"), hanem szenvedélyes istentagadása miatt keltett felháborodást és váltott ki üldöztetést a hatalom oldaláról. Olyannyira, hogy előbb különféle börtönökbe, végül elmegyógyintézetbe csukták, ott is érte a halál 1814-ben.
Sade koitált és erre is szólított fel mindenkit, mivel úgy tudta/sejtette, nincs isten.

Ám egy dologban feltétlenül egyetért Voltaire-rel, akinek híres tézise így szólt: „Ha isten nem lenne, ki kellene találni." A márki azonban azt gondolja, hogy isten kitalálása csak egyetlen célt szolgálhat, mégpedig azt, hogy a Mindenható megtapasztalja, hogyan lázadnak ellene és hogyan teszik gúny tárgyává magasztos eszméit az emberek. Így kiált fel (Petri György fordításában) Az igazság című tankölteményében: „Bár léteznél csak néhány pillanatig, / Hogy érezd igazán a sértés nyilait!"

A lázadó főnemes isten helyébe a Természetet állítja, hiszen ő az, amely belénk táplálja a gyönyör iránt vágyat. „A természet minket egyként szeret / Akár tiszták vagyunk, akár gazemberek." És még ennél is tovább megy: „Őt követi, aki elköveti a bűnt, / S kedvére úgy teszünk, ha szaporán ölünk." Sade szerint minden élvezet kizárólag önélvezet lehet, és ezért a másoknak és magunknak okozott kéjjel teli szenvedés nem bűn, hanem a természet szavának követése. Sade szavát a maga teljes jelentőségében majd Dosztojevszkij hősei értik meg:

ha nincs isten, mindent szabad.

Ugyanakkor Michel Foucault, A szexualitás története hatalmas összefoglalásában úgy véli, hogy noha Sade természetesen a katolikus papság üldözöttje is volt, a 17. századi lelkipásztorkodásból és gyónási előírásoktól nyílegyenes út vezet a márkihoz és általában is a „botrányirodalom" jelenségéhez. Hiszen sokan azt vallották a gyóntatópapok közül, hogy nekik „igenis tudniuk kell, milyen pozícióban zajlott le az aktus, tudniuk kell minden mozdulatról, minden simogatásról, és még a gyönyörérzés pontos pillanatáról is". Nos, Sade nem fukarkodott a részletek feltálalásában. 

Roppant terjedelmű, a legkülönfélébb műfajokban megalkotott életműve egészen a huszadik századik feledésbe került, ekkor a szürrealisták fedezték fel, később Georges Bataille művészetére hatott jelentősen. Ugyanakkor műveinek széleskörű kiadása csak az 1970-es években kezdődött meg hazájában, melyhez talán hozzájárult 1968 egész Európát, még Magyarországot is megrázó szexuális forradalma. Alakjával számtalan film, dráma foglalkozik, utóbbiak közül Peter Weiss Marat/Sade (rövidített) című darabja a legismertebb.

Sacher-Masoch, aki nem volt mazochista

Az érem, látszólag, másik oldala az úgynevezett mazochizmus. A betegség akaratlan névadója ugyancsak egy nemesi származású író, mégpedig a komikusan fellengzős nevű Leopold Ritter von Sacher-Masoch.

Léopold Von Sacher-Masoch (1836-1895)

Forrás: AFP

Kevert, azaz spanyol, osztrák, cseh ősökkel rendelkező családban született; apja Lemberg (ma Lviv, Ukrajna) rendőrfőnöke volt, és a sokféle gyerekkori börtönélmény aligha tett üdítő benyomást a kis Poldi kedélyére. Mindenesetre ő már szakított a hivatalnoki létformával; Prágában, Grazban járt egyetemre, matematikával, történelemmel foglalkozott, aztán Grazban lett a történettudományok docense. De 1870-ben megjelent első, még Amerikában is igen nagy sikert aratott történelmi regénye megjelenése után végleg az irodalomnak szentelte életét.

Sacher-Masoch mai hírnevét elsősorban a Venus im Pelz (Bundás Vénusz) című 1869-es regényének köszönheti. Ennek alaptörténetét a saját életéből vette, azaz a művészet az életet utánozta. Ugyanis még a regény megírása előtt totálisan eszement szerződést kötött Fanny von Pistor bárónővel; eszerint a felek megegyeznek, hogy a férfi fél éven át (ami nem jelent feltétlenül egybefüggő hat hónapot) feltételek nélküli rabszolgája lesz a hölgynek, és annak minden utasítását, kívánságát zokszó nélkül teljesíti. Ez alkotja a Vénusz-regény cselekményének alapját.

19. századi illusztráció Sacher-Masoch regényéhez.

Forrás: AFP

Severin, a fiatal földbirtokos főhős teljesen kifordul önmagából, Gregor néven él Wanda/Vénusz rabságában, és csak akkor szabadul meg tőle, amikor a nő a frissen szerzett szeretőjével, egy még Severin szerint is isteni szépségű görög férfival korbácsoltatja meg. Severin a férfi-nő viszonyra vonatkozó alaptételét Goethétől veszi: „Üllő légy vagy kalapács!" Ő az üllő szerepét választotta, de kudarcot vallott. És nem fogta föl, hogy az üllő és a kalapács csak egymásra vonatkoztatva érvényes fogalom, vagyis nem értette meg, hogy a mazochizmus aligha értelmezhető a szadizmus nélkül. És viszont. Vagyis nem értette azt, hogy a szex éppoly kétoldalú, kölcsönös dolog, mint a szerelem.

Miután szakított Fannyval, még egy őrült kapcsolata következett, mégpedig a szép nevű Angelika Aurora Rümelin kisasszonnyal, aki meglehetősen egyértelmű levelekkel ostromolta az írót; felvette a Vénusz-könyvben szereplő hölgy, vagyis Wanda nevét, és a korábbinál még tébolyodottabb szerződést kötött Sacher-Masochhal: ebben a férfi rabszolgasága nem fél évre, hanem gyakorlatilag örökre szól. Az asszony Wanda von Dunajew néven maga is irodalmi babérokra tört, és később megírta férje sok tekintetben eltorzított életrajzát. Vagyis ezúttal fordítva történt, mivel most az élet utánozta a művészetet.

Wanda von Dunajew

Forrás: ÖNB/Leopold Bude

A szédült pár 1873-ban esküdött örök hűséget egymásnak. Ami messze nem bizonyult öröknek: Aurora/Wanda szeretője társaságában gazdasági csődbe vitte férjét, aki ennek ellenére is makacsul ragaszkodott a házasság intézményéhez, és a válás után azonnal feleségül vett egy Hulda Meister nevű hölgyet, gyermekei nevelőnőjét, akivel aztán már viszonylag boldog, erotikus rabszolgaság nélküli életet élt. Közben irodalmi hírneve egyre nőtt, különösen Párizsban: a vezető francia irodalmi lapok kitüntetésekkel halmozták el, maga Victor Hugo pedig külön táviratban üdvözölte a fény városába utazó írót. Ám amikor 1895-ben meghalt, egy csalódott és kiégett ember távozott a földről. Műve gyorsan feledésbe merült, és azóta sem sokat változott a helyzet.

De Sacher-Masoch valójában nem mazochista volt. A szexuális kilengésekben elsősorban társadalmi problémák foglalkoztatták. Olykor egyenesen a nőemancipáció harcosának mutatkozik: „A nő, ahogy a természet megteremtette csak a férfi rabnője vagy zsarnoka lehet, de soha nem lehet a társnője. Ez utóbbi csak akkor lesz lehetséges, ha a nőt a férfiéval egyenlő jogok illetik meg, de ezt egyedül csak az iskolázás, a műveltség és a munka hozhatja meg a nő számára." De a Vénusz-regényen kívül nem írt más tisztán erotikus jellegű művet, könyvei mindenekelőtt a soknemzetiségű monarchia paraszti-nemesi életét ábrázolják. Sacher-Masoch bizonyos értelemben feláldozta magát eszméiért: mivel a nőt csak úgy tudta fölemelni, ha önmagát és regénye főhősét a rabszolgájává tette, vállalta még ezt a kockázatot is. Belebukott: az irodalomtörténetben ma már csak egyetlen erotikus regénye biztosítja a helyét. Igaz, ezzel voltaképpen halhatatlan lett.

Női válasz a férfiak kérdésére

Bizonyos értelemben mind Sade, mind Sacher-Masoch művészetére adott roppant jelentőségű válasz az O története (Histoire d'O) című kisregény, mely 1954-ben mindössze 2000 példányban jelent meg Párizsban a híres irodalmár, Jean Paulhan előszavával. Pauline Réage néven Anne Desclos írta a könyvet, amolyan szerelmes válaszként a nála húsz évvel idősebb Paulhannek, Sade nagy rajongójának, aki sokszor hangoztatta, hogy egy nő soha nem lenne képes a márki szintjéhez mérhető erotikus mű megalkotására. Tévedett. A regény legfontosabb tanulságát Sir Stephen, a főszereplő mondja a magát a férfi uralmának teljesen alávető, rabszolganőként engedelmes O szemébe: „Összetéveszti a szerelmet az engedelmességgel. Anélkül fog engedelmeskedni nekem, hogy szeressen, s én viszontszeressem." Milyen kár, hogy Sacher-Masoch és Bundás Vénusza ezt már nem hallhatta!

Az O története a részletek kidolgozott finomságában, ízlésben, pszichológiai mélységben, arányérzékben, nyelvi fantáziában, irodalmi teremtőerőben felülmúlja Sade-ot (nem is beszélve persze Sacher-Masochról), és úgy lesz sokféle értelemben vérlázító, ráadásul buja regény, hogy voltaképpen egyetlen obszcén kifejezés sem fordul elő benne. A regény zárlata halk, megrendítő és úgyszólván vallásosan átszellemült: „Mikor Sir Stephen megmondja O-nak, hogy elhagyja, O azt feleli, hogy akkor inkább megöli magát. Sir Stephen engedélyt ad rá".

Magyar erotománok

Szinte irodalomtörténeti közmegegyezés, hogy nálunk a szexualitás irodalma meglehetősen csenevész, és valódi virágba csak a huszadik század elején borult. Ez talán igaz, de nem vitás, hogy ha próza nem is, de valamiféle erotikus költészet azért létezett már a felvilágosodás korában is. A legszókimondóbb verseket éppenséggel egy pálos szerzetes (mellesleg a Marseillaise-t elsőként magyarra fordító és ezért a Martinovics-perben 9 évi várfogságot kapó) Verseghy Ferenc (1757-1822) írta, többek közt például "Orsolya lukáról". De ez csak frivol ujjgyakorlat. Miként Jókai Mór egyetlen fennmaradt pornográf verselménye is:

Czombod tövét megcsókolom,
Kondor fanod felborzolom.
Szétnyílik a pinád partja,
Piros száját kimutatja.
Hadd nyaljam meg a kis száját.
Azt a duzzadó csiklóját.

Persze az is tény, hogy Jókait éppen a mazochizmus nevét kiötlő bécsi elmeorvos, Richard von Krafft-Ebing Psychopatia Sexualis című 1886-os, akkoriban nálunk is sokat forgatott műve alapján akarta a családja elmegyógyintézetbe csukatni, amikor kiderült, hogy az öreg regényíró feleségül akarja venni a nála majdnem ötven évvel fiatalabb színésznőt, Nagy (Grósz) Bellát. (Jegyezzük meg, hogy a mazochizmus fogalmának kitalálója is Krafft-Ebing volt.) A nemzet mesemondóját aggkori erotomániával vádolták (mintha ez valami betegség lenne).

Aligha volt itt másról szó, mint amit az Öreg ember nem vén ember című 1900-as, mai szemmel is megdöbbentően kísérleti regényében lefestett: „mosolygása egy halottat képes volt a sírjában megmozdítani (igen! az eltemetett fiatalságot az öreg szív jégsírjában)". És végül a vén mester győzött, megkötötte a házasságot, és boldogan élt, amíg meg nem halt 1904-ben, általános örökösének a fiatal özvegyet jelölve meg - a család legnagyobb bánatára. 

Az aggastyán Jókai Mór


Viszont Csáth Géza (1887-1919) már vérbeli erotomán volt kora ifjúságától kezdve; Magyarországon az ő műveiben válik sorsszerűvé vagy megsemmisítő erejűvé az erotika. Egész életműve ennek jegyében értelmezhető, és az alapélményt az Anyagyilkosság című novellája kamaszai mondják ki, miután egy kis szajhával megismerték a testi szerelmet: „Csak ezért érdemes élni".

Csáth Géza, aki élete végén már csak "szomorú basznok"nak nevezte magát

Forrás: OSZK

Maga az író is csak ezért élt. 1912-es, Stubnyán vezetett fürdőorvosi naplója egy kényszeres erotomán főkönyvelése, aki egyszerre tölti be Don Juan és a hódításokat főkönyvelőként regisztráló Leporello szerepét:

„Ez a nő ettől kezdve még 4-5-ször keresett föl. Mindig csak egy hét múltánra rendeltem, és engedelmesen betartotta a terminusokat. A kéj, amit vele éreztem, a továbbiakban még növekedett. Mindenféle pozícióban kipróbáltam, és sajátságos, pokoli lénye ezekben a helyzetekben mindig valami új ocsmányul-vonzót tudott produkálni. Nyúlánk, de nem sovány termete, igen finoman modellírozott csípői és nagy vénuszdombja igen szépek voltak. Hanyatt fekvő helyzetben a térdeit egészen a válláig tudta felhúzni. Olyankor mindig kijelentette: - Imádom, mert úgy összegyűr maga alatt.

A szobaasszony! Ez új fejezet. Rövid, de velős. Egy 36 éves, testes, nagy orrú nymphomániás nő volt ez, a szobalányok kerítőnője, óriási seggel, kissé lógó, de szép mellekkel, egészben mesteri megromlás és bársony sima, rózsaszín bőr. Brutális egészsége és rémes érzékisége, amely egy bacchánsnőére emlékeztetett, keltették fel figyelmemet. Egy alkalommal a fürdőben láttam. A nedves fürdőruha szorosan tapadt hozzá, és pompás idomokat mutatott. A csípők megalkotása, a hátba való áthajlása, az egész test egészében ritka szép volt. Ekkor határoztam el, hogy komolyan hozzálátok a megszerzéséhez. Júl. 19-én történt, hogy szobámban egy délben elfogtam. Az ajtót bezártam, és miután tudtam, hogy pénzsóvár, átadtam neki 10 koronát. Egy perc múlva már feküdt. Rémes élvezettel dolgozott.

A lábait a plafonra irányította, és óriás seggét, széles combjait övemnek támasztotta. Az orgazmus, amit nyújtott, jelentékeny volt, és a pénzt ugyancsak megérte. A következő nap még egyszer áldoztunk.

Este jött fel, vékony ingben volt, és vad tűz csillogott a szemeiben. 10 évvel megfiatalodott ilyenkor ez a többszörös anya, jajgatva emlegette, hogy milyen jó, amit érez, és eszeveszetten ölelt."
És így tovább, szinte a végtelenségig. Ugyanakkor nem lényegtelen, hogy ez magánhasználatra írt napló, nem fikció, nem irodalom. Mint író, Csáth fokozatosan felszámolta a maga irodalmát, mint ember teljesen szétzilálta, széttrancsírozta idegrendszerét, életvilágát. 1919-ben a bajai elmeosztályon ápolták, onnan megszökött, agyonlőtte feleségét, és utána öngyilkosságot kísérelt meg. Megmentették, de második, gyógyszeres öngyilkossága már halálosnak bizonyult.

De a modern magyar próza továbbra sem gazdag erotikus művekben. Nádas Péter kivételével, a ma leginkább kanonizált szerzők,

Kertész Imre, Kosztolányi Dezső, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Tandori Dezső epikája szinte teljesen szexmentes,

és Esterházy könyve, az Egy nő is csak látszólag erotikus, noha témája elvileg az. Szomory Dezső, Szép Ernő, Gelléri Andor Endre és Szentkuthy Miklós olykor roppant erotikus prózája pedig a kánon szélén helyezkedik el. És emlékezzünk csak, milyen ellenszenv fogadta a hivatásos irodalmárok részéről a Spiegelmann Laura néven író (férfi) szerző „pornográf" kötetét. Kétlem, hogy a helyzet bármit is változik a jövőben.

Egy friss botránykönyv: Mademoiselle S. szenvedélye

A franciául 2015-ben megjelent kötet bevezetőjében a levelek megtalálója, Jean-Yves Berthaul klasszikusnak mondható fedőszorival áll elő: "egy barátnőmnek segítettem kiüríteni egy lakás rég elfelejtett pincéjét, amikor..." Stb. Mindenki tudja a folytatást, a férfi egy nagy köteg, elvileg 1929 és 1931 között írt régi levelet talál egy ládában; elolvassa őket, és úgy érzi, olyan kincsre bukkant, amelyet feltétlenül meg kell osztania a nagyközönséggel. Nagyjából ugyanezzel a trükkel élt 1841-ben a nagy dán filozófus, Sören Kierkegaard is, amikor leghíresebb műve, a Vagy-vagy egy részeként közzétette, ráadásul a Viktor Eremita álnéven, csábító naplója című erotikus levélgyűjteményt. És majdnem ugyanez a misztikfikáció áll a világirodalom talán legnevezetesebb erotikus levélgyűjteménye, Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című műve hátterében is. 

Az inkognitós eljárás oka kézenfekvő: kényes, már-már botrányos tematika, mely szinte megköveteli a diszkréciót és a valódi szerző személyének részleges elrejtését. A levél egyébként ideális formája az efféle leplezetlen, szélsőségesen forró, végtelenül szubjektív, olykor egyenesen obszcén vallomásoknak, ráadásul az álarcos megjelenítés azt sugallja, hogy nem költött levelekkel, hanem valóságos dokumentumokkal állunk szembe, ami jót tesz befogadásuknak. Ilyenkor az olvasó voyuerré válik, és ez fűszerezi izgalmát.

A szerelmi levelezésnek egyébként is hatalmas hagyománya van a francia irodalomban, egyáltalán a társadalmi érintkezés terén. Kissé groteszk példát ad erre Stendhal a Vörös és fekete lapjain. A teljesen tapasztalatlan Julien Sorel udvarolni akar egy nagyvilági asszonynak, és nem tudja, hogyan kell az ilyesmit intézni. De Korasoff, az orosz herceg a segítségére siet, átad neki egy 53 tagból álló levélgyűjteményt, melyet csak le kell másolnia, megváltoztatva persze a helyszíneket, részleteket, neveket. A levelekkel kísért kommentárok a legapróbb részletekre is kiterjednek: „ezeket a leveleket személyesen kell elvinni: lóháton. Öltözék: fekete nyakkendő kék redingote. A levelet a portásnak adjuk át, szomorú arccal: a tekintetben roppant mélabú!" Hogy Julien végül sikert arat, az nem is lehet kétséges.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Maga a könyv csak az S. névvel jelölt hölgy, azaz Simone leveleit tartalmazza, a férfi vagy egyáltalán nem írt válaszokat, vagy azok elvesztek. Vagy soha nem is léteztek, azaz a gyűjtemény nem dokumentum, hanem már a meglelésének sztorija is tiszta fikció. Ami nem túlzottan hátrány, hiszen éppen ez nyitja meg az irodalmi formálás lehetőségét. Meggyőződésem, hogy az egész levélcsomó koholmány, és fikciót olvasunk, melyet Berthault hozott létre. Erre vall, hogy majdnem semmi nem jelenik meg a szereplők társadalmi világából, mindennapi életéből, ami egy valóságos levelezés esetében voltaképpen elképzelhetetlen.

Ebben a szöveghalmazban nem valódi emberek, hanem csak világ nélküli, világtalan nemiszervek tombolnak, magányos és erotikus megváltásra vágyó sejthalmazok. 

Az erotikus osztályozás szempontjából a gyűjtemény, mi sem természetesebb, a szadizmus és mazochizmus kölcsönhatása körül forog, megfejelve a női és férfi szerepek felcserésével (a levelek címzettje előbb Charles, de aztán Charlotte, azaz már nő, megint később egyszerre mindkettő), és ezzel persze kitárja az ajtót a homoszexuális-leszbikus trágárság nyelvének is. Sok közhelyet olvasunk, nem túl nagy fantáziával tálalva.

Ugyanakkor korántsem mondható tehetségtelennek vagy íztéstelennek a kötet publikálója, Jean-Yves Berthault, aki civilben a francia nagykövet volt az arab világban, és akinek igényes nyelvét a kötet fordítója, Seláf Levente leleményesen tolmácsolja. De egészében a könyv (melynek förtelmes magyar borítóját jobb lenne elfelejteni, ám ez komoly erőfeszítést igényel) azt a sejtelmet erősíti, hogy az erotikus (vagy pornográf) irodalom nagy korszaka már régen és visszahozhatatlanul véget ért, esélyei úgyszólván a semmibe foszlottak. Aki gerjesztő élményeket keres, alighanem a filmekhez fordul ma már. 

(Tarandus kiadó, 2016, 211 oldal, 2990 Ft)

(Címlapi kép: AFP)