Pitiáner, mint maga a Kádár-rendszer volt
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan
Lator László írta tíz évvel Rakovszky Zsuzsa debütálása után, azaz 1991-ben: „Tíz év alatt jóformán semmit sem változott. Úgy látszik, sosem volt pályakezdő költő. Költészete lényegében egynemű, rögeszmésen mondja a magáét, leginkább állandó rosszkedvét, a rosszul összerakott világtól való viszolygását.” Azóta eltelt 25 év, és mintha mi sem történt volna, bár Rakovszky pályája részben módosult, hiszen megírt négy regényt, az egyikkel jelentős díjat nyert, és úgy tűnt, hogy felhagy a költészettel, sokak nagy bánatára. De tíz év után itt az új könyv, mely eloszlatja a kétely felhőit.
Rakovszky Zsuzsáról talán joggal mondhatjuk ugyanazt, amit nagy pályatársáról, Nemes Nagy Ágnesről szoktak: tárgyias költő. „Az én szívemben boldogok a tárgyak", írta Nemes Nagy, ám Rakovszky esetében ezt nemigen érzékeljük. Nála a tárgyak az emberi élet tanúi és elszenvedői, a „rosszul összerakott világ" részei, és csak éppen annyira boldogok vagy boldogtalanok, mint tulajdonosaik. Egy korai nagy versében (Decline and Fall) Rakovszky hatalmas katalógusát jelenítette meg a történelem sodrában elvásott dolgoknak, melyek együtt buktak el gazdáikkal:
Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp
az alkotmányjogi vagy hadtörténeti
fogalmakról elnevezett mozik
és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP,
a takarékos életvitel előnyeit
reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra el
a vendéglátóipari vállalat
kerületi üzemegységei, a csorba
kávéscsészék, el a csővázas műanyag
ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas
üdítőitalok, naranccsal, napkoronggal
címkéjükön – akárha egyenlítői Nap
aszalta volna őket egyenletes fakóra,
a ragacsos műmárvány asztalok.
Ironikus rekviem ez, tragikomikus, groteszk haláltánc; az Időben keletkezett és általa is elpusztított tárgyak meddőhányójának felmérése, a híres ókori mondás szellemében: sunt lacrimae rerum, a tárgyaknak is vannak könnyeik. Ráadásul a cím is ókori ihletésű, hiszen a Decline and Fall of the Roman Empire című monumentális történelmi műre utal, melyet Edward Gibbon a 18. század végén írt a rómaiak nagyságáról és bukásáról. Viszont a vers világa, minden csak nem római: kisszerű, banális, és a magyar rendszerváltás itt éppoly pitiáner, mint maga a Kádár-rendszer volt.
Ezt ismétli és visszhangozza az új kötet sok verse is. A tárgyak:
Elhagyva a zsíroskenyér-evés
és konfekciós ruházat korszakát,
a zsarnokság puritán szürkeségét
pár élénkebb színfolt rajzolja át.
A kényszerű hazugság szégyenéért
harisnyanadrág és orkánkabát kárpótol,
vetkőzős golyóstollak kora jön el,
Ki mit tud és műkorcsolya.
Orkánkabát
Forrás: Piarista Levéltár / Holl Béla - FORTEPAÉs a régi világ bukása, azaz a rendszerváltás, mely ezúttal nem groteszk, inkább ironikusan és kissé melankolikusan nagyszabású, és ott rejlik benne az eljövendő csalódás csírája:
De egyszer csak! mit rég feladni véltünk,
éledni látunk tetszhalott reményt!
Megvalósul, amit már nem reméltünk,
a szabadság a barikádra lép.
Ki hitte volna, hát ezt is megértük,
zászlók, tömeg, mintha egy régi kép,
hősi olajnyomat életre kelne!
Reméljük, most az egyszer nem cseberből vederbe...
Rakovszky Zsuzsa
MTI Fotó: Kovács AttilaRakovszky új kötete voltaképpen két nagy versciklus. A formáláson nyomot hagyott az egy évtizedes regényírói periódus, a versek olykor erősen elbeszélő jellegűek; a Napéjegyenlőség például egy rövidebb novellákra szétesett kisregényt vázol fel, míg a Fortepan nem egyéb, mint Rakovszky versekké párolt önéletrajza. Igaz, maga az önéletrajzi Én csak elvétve bukkan föl, és csak egyszer kendőzetlen arccal, ám az utolsó két sorban a képzeletbeli olvasót is bevonja, ami ismét eltávolítást jelent:
Igen, ez volt az év, mikor megszülettem.
két csillag állt a kórházkert felett,
télkezdetkor, hajnali szürkületben,
jéghártya vonta be a bombatölcséreket,
mikor idő s tér csapdájába estem,
lakcímet kaptam, testet és nevet,
időt, hogy ússzam benne, mint folyóban
és körülményeket, hogy meghatározódjam,
s én én legyek. Itt viszont már tavasz van,
széljárta parkban rozzant sportkocsi,
fejkendős kisgyerek néz láthatatlan
célpont felé dölyfös tábornoki
pillantással, ifjú anyák kalapban,
mögöttük egy plakát a Pártot élteti
(Hogy melyiket? Elárultad magad:
harminc körül lehetsz, vagy még fiatalabb...)
De az egész a mi-tudatot képviseli: ránk várt a nyugatra tartó teherautó 1956-ban, mi nem szálltunk föl rá végül, mi ettünk zsíroskenyeret, mi bámultuk az olasz filmcsillagokat, mi hallgattunk táskarádión Rolling Stonest, mi jártunk orkánkabátban, ami akkor egyébként „suhogó"-nak hívtunk. A burkolt önéletrajz egyben egy generáció életrajza is.
A Bástya mozi a Lenin körúton, 1956-ban
Forrás: Nagy Gyula - FORTEPANÉs természetes, hogy ismét az Idő a főszereplő ebben a könyvben, alig akad olyan vers, amelyben ne bukkanna fel. Az „Idő vulkánja", mely kérlelhetetlen erejével, pusztán azzal, hogy telik, lerombol mindent, és mindent hatálytalanít, lenulláz. És mégis: az Időben valósul meg a létezés, mely mindig semmivé foszlik, és éppen ez az Idő rettentő hatalma és ellentmondása. A múlt folyton kísért, pontosabban mindig jelen van, és mindkét költő, Baka és Rakovszky is ennek látomásos megjelenítője: „minden múlt a múltam", írta Baka István, és ez akár Rakovszky Zsuzsa lírájának is egyik mottója lehetne.
Baka István: Összegyűjtött versek
Az 1948-ban született és 1995-ben elhunyt Baka István, mint Rakovszky, előszeretettel írt szerepverseket. De Baka személyesebben dolgozott pályatársánál, nála nem valaki ismeretlen személy maszkját felöltve szólal meg az úgynevezett lírai Én. Hangok, ez a Rakovszky-kötetcím Bakánál aligha fordulhatna elő, Baka konkrét, valóságosan létezett kulturális alakok hangját imitálja, vagy teremt magának egy inkognitót, és annak szólamait költi meg. Vers- vagy kötetcímei tökéletesen jellemzik szellemi véralkatát: Liszt Ferenc éjszakái; Döbling; Ady Endre vonatán; Van Gogh börtönudvarán; Gumiljov a Csekában. És még sorolhatnám. Olykor mitologikussá vált irodalmi/kulturális alakok a főszereplők: Yorick monológjai; Háry János búcsúpohara; Philoktétész; Trisztán sebe.
FORTEPAN, Baka István
És egyik legjelentősebb ciklusa egy általa megköltött orosz költő, Sztyepan Pehotnij verseit tartalmazza, ahol azért nem árt figyelembe venni egy 1994-es interjúját: „Sztyepan Pehotnij én vagyok, a saját nevemet fordítottam le oroszra". Itt tehát a maszk egyszerre azonosulás és távolságtartás, ugyanakkor költőileg igen termékeny választás, hiszen a kissé túlzottan is otthonossá vált magyar helyett a nagy orosz költészet összefüggésrendszerét kínálja nyelvjátéktérnek. Másrészt álarcos búcsú egyben: a Sztyepan Pehotnij testamentuma egyben a költő, Baka István végrendelete, aki komoly betegséggel küszködött ekkoriban: „de voltam annyira szemérmes, hogy nem saját testamentumomat írtam meg. Ez nem lenne művészi tett".
Szerepek, álarcok, inkognitó, komor pesszimizmus, látomásos világérzékelés, a kísérteteket a való világ részének tekintő, és éppen ezért velük valóságos párbeszédet folytató életszemlélet – Baka a 20. század vége táján is vérbeli romantikus. (Mellékesen megjegyzem, hogy prózaíróként is az, a Szekszárdi mise című, egyébként részben ismét Lisztről szóló, nagyon érdekes kisregényét akár egy magyar Hoffmann is írhatta volna.) Nála majdnem minden a szuggesztív, minél expresszívebb költői képeken múlik, melyek többnyire természetfestő jellegűek. Íme egy jellegzetes mteafora-sorozat az egyik nagyszerű Liszt-versből:
A gyertyaláng - rózsálló asszonyöl -
ellobban a sötétség összezáruló
combjai között. A levetett reverenda,
mint kidőlt tintatartó, éjszakával
szennyezi be a szobát. Némán fénylik
Isten díszkardja: a Tejút. Most kellene
meghallanom a szférák zenéjét, de a
mennybe, mint ősszel felázott talajba
a krumpli, belerohadtak az angyalok.
És a versformáiban sem akar modernkedni, többnyire jambikus, rímes verseket ír, és a posztmodern lélek trükkjei, szójátékai, tipográfiai elménckedései szintén igen távol állnak tőle. Baka egészében leginkább talán romantikus expresszionistának nevezhető.
Nem hagyta hidegen a magyar élet sem, bár többnyire ezt is maszkok mögé rejtve mondta el. De egy kései, azaz 1995-ös vad szatírája, az Üzenet Új-Huligániából, akár ma is íródhatott volna:
Itt minden egy hetes a forradalmak
és a szerelmek is eldobható
papírzsebkendő ez az ország
beléfújják szerencsésebb hatalmak
a finnyás Európa minden mocskát
s lucsok az is mi még eladható
országnak ország még hazának árnyék
itt rég nem halni itt túlélni kell
A példásan szerkesztett (Bombitz Attila munkája), külsejében is szépen ápolt gyűjteményes kötet egy jelentős költőnek állít emlékművet. Akitől azért a humor sem állt távol, igaz, ekkor is a szívének kedves kultúrhéroszaival viccelődött. Valahogy így:
Feldöntve a kottatartót,
Operából ront ki Bartók:
„Nem kell ez a rusnya hodály;
Írjonzenét ide...Lehár!"
(Címlapkép: Fortepan)