Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Esterházy, a gazdatest

2016.08.02. 07:43
Esterházy Péter utolsó könyvét nem könnyű az életmű teljes értékű darabjának tekinteni, de meg kell próbálnunk. Persze lehet, hogy érdektelen ez a probléma, mert csak Esterházy érdekes, és ő halott.

A Hasnyálmirigynapló megjelenése, végül is, logikus. Esterházy Péter nem csak jelentős író, hanem fontos közéleti szereplő is – volt, most már mindig hozzá kell tenni, hogy volt. Mikor tavaly kiderült, hogy hasnyálmirigyrákja van, az mindenkit, vagy legalábbis nagyon sokakat érdekelt, bizonyára olyanokat is, akik egyébként nem olvassák Esterházy könyveit. A közönség érdeklődése tehát adott volt, sőt felfokozottabb, hisztérikusabb volt ez az érdeklődés, mint a rák előtt.

Forrás: MTI/Kovács Tamás

Jól mutatta ezt a hangulatot Esterházy Szüts Miklóssal közös könyve, A bűnös megjelenését kísérő, tavaly téli, három órán át tartó dedikálás, kígyózó sorokkal a Pozsonyi úton, aztán az író utolsó könyvheti fellépése júniusban. Most pedig pláne mindenki kíváncsi lesz a könyvre, bár ennek árát – Esterházy szarkasztikus hangsúlyával – kissé sokalljuk.

De nemcsak a közönség érdeklődését vehetjük adottnak, mivel az, talán kissé fanyarul fogalmazva, egybeesett az író érdeklődésével. Aligha kell magyarázni, hogy az utolsó évben (a napló első bejegyzése 2015. május 24-i keltezésű) Esterházyt a szívélyesen Hasnyálkának becézett betegsége foglalkoztatta. Magyarázni nem szükséges, a szerzőnek mégis el kellett számolnia ezzel a kérdéssel, hiszen mindez azt is jelenti, hogy a rák nemcsak az életét, hanem a munkáját is meghatározta. Nemcsak hogy az engedélyezhető, ami valóságosan (kurzív!) van, hanem hogy csakis ez érdekes. A valóság mint esztétikai mérce – ki hallott már ilyet – gondolkodik a naplóíró, és rögtön eszébe is jut a legutóbbi alkalom saját praxisából, mikor a valóság traumáját kellett irodalmilag feldolgoznia. A Javított kiadásról van szó, Esterházy aparegényéről, amelyet azután kellett megírnia, hogy kiderült, apja egykor besúgó volt.

Esterházy Péter 2010-ben

Forrás: MTI/Kollányi Péter

Ha viszont Esterházy megírta a hasnyálmirigyrákját, és betegségének története is az életmű részévé vált, akkor új kérdések merülnek fel. A legegyszerűbben feltehető az, hogyan lesz jó mű a ráktörténetből. Közben ez most nem is olyan érdekes, mert Esterházy halálára gondolhatunk csak. De mégis olvassuk a könyvet, tehát erre is választ kell találni. A naplóforma zárójelbe teszi, de el nem oszlatja az ezzel kapcsolatos kételyeket.

Miközben létező „műfajról" van szó. Esterházy saját kezelésével párhuzamosan olvasta Harold Brodkey könyvét (This Wild Darkness: The Story of My Death), amelyben az amerikai szerző az AIDS-cel vívott kilátástalan, tehát nemes küzdelméről ír. Referenciapontot jelent Susan Sontag komoly esszéje, A betegség mint metafora is, amely ugyanakkor el is távolodik a személyes betegségtől, és kitágítja a halálos kór horizontját: „minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának", írja.

A könyv borítója

Forrás: Magvető

A rák megírása ugyanakkor Esterházy olvasatában (vagyis itt: életében) azért sem elválasztható a személyes sorstól, mert a szerző a munka révén volt képes túlélni, ameddig lehetett. Szüksége volt rá, hogy az új rutinok, a besugárzások, a gyógyszerszedés mellett a régi rendszert, az írást is folytassa. A naplóíró unatkozik, ha betegsége miatt kiesik a munka, és örül, ha a kórházi közegben új szavakat, új munkaanyagot talál, például azt, hogy „átszárazolás". Aggódik, hogy önmagát ismétli, a betegségéről eszébe jutó ötleteket valahol már feljegyezte a naplóban. Ezt a munkával kapcsolatos félelmet nem nehéz kis ugrással halálfélelemnek olvasnunk: ha a szerző mindent leírt, olyan, mintha mindent megélt volna már, és akkor mi marad?

Ami marad, az a Hasnyálkával, új legbensőségesebb ismerősével folytatott kapcsolata. Védekező ösztön és írói fogás egyszerre, hogy Esterházy megszemélyesíti a betegségét, egyúttal el is távolítja magától, külön entitásként kezeli, amely nélkül ő, köszöni szépen, eddig is elvolt, és remélhetőleg ezután is ellesz – mi már tudjuk, hogy meddig tudott együttélni vele. Közben a naplóíró is tudja, hogy ennél bonyolultabb a helyzet, kapcsolatuk inkábbnagy szex, olyan egyesülés, hogy nem lehet megmondani, hol volnék én, és hol ő. Miközben vagyok én, és van ő. Énő, talán ez lettem.

Forrás: MTI/Biró István

A szerzőnek meg kell birkóznia az ilyenkor szokásos reakciókkal is, hogy majdnem mindenki rákos emberként néz rá, az ismerősök Hasnyálkát látják és adandó alkalommal tapsolják meg, nem Esterházyt. Ezt biohorror irányba is tovább lehetne vinni: Esterházy, a gazdatest, és az ebben a szerepben rejlő „tragikus potenciál". „Szívesen vágnám a pofájába, te is csak egy szó vagy, és milyen szép, hallgasd csak, hasnyálmirigyrák, de hallgatok, nincs igazam, tudom. Tudom, hogy nem csak egy szó vagy.

De azért baszd meg a tragikus potenciálom.

A naplóíró hol derűs, hol bizakodó, hol dühös, hol fáradt. Mérgesen, olcsón kifakad Hasnyálka jelenléte miatt („Jól meg kéne baszni azt a Hasnyálmirigy kisasszonyt, akkor nyugton lenne"), máskor, kedvenc szavával élve, gazsulál neki. A napló második felében több az olyan feljegyzés, amely rosszullétekről, rossz közérzetről tudósít. „Általános szarul érzem magam. Sikertelen böföghetnék. Enni? Soha. Elárvult test. Senkié. Szemét, szemétre való." Ha van íve a könyvnek, akkor az a betegség elfogadásának útja, mintha lekövethető lenne, hogyan követi az ésszel való megértést a testi-lelki elfogadás. Az új emberré válás? Ez talán túlzás.

Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Ahogy a szerző írja: „nekem tényleg – hihi: bizonyos értelemben – könnyebb. Mindenki más csak kóvályog a farvizemen." Alighanem az olvasó is kóvályog, sajnálkozik, együttérez, és persze élvezni is próbálja a mondatokat, tréfákat, gondolatfutamokat. De tudjuk-e egyszerű olvasmányként a kezünkbe venni a Hasnyálmirigynaplót most, és tudjuk-e később? Erre kérdez rá Esterházy is: Lehet-e egyszerre gondolni a világ egészére és a beleimre?

Hát, nem lesz könnyű, most már nem lesz könnyű semmi.

(Címlapi kép: MTI/Balogh Zoltán)