Hé, menekültek, lécci, ne hagyjatok itt az európaiakkal!

Idén a Bánkitó fesztivál már éppen elég drága volt ahhoz, hogy a látogatók elgondolkodjanak, miért is éri meg nekik lemenni, főleg, ha mondjuk csak egy napra akartak leruccanni a tóhoz, és nem vették meg jó előre az olcsóbb bérletet.

A helyszín gyönyörű, de Bánkra sokkal olcsóbb és könnyebb eljutni bármelyik másik hétvégén. A zenei program nagyjából olyan volt, mint minden évben, 95 százalékban magyar előadókkal, akiket nem nehéz máshol is elcsípni év közben. Nem feltétlenül Bánkon kell megnézni a Fran Palermót vagy Szabó Benedeket, még ha a bánki közönség nagy része nagyjából a zenekarok tágabb ismeretségi köréhez tartozik is, emiatt általában bensőségesek és felszabadultak a bánki koncertek.

Üldögélő emberek a Bánkitó fesztiválon

Forrás: Zellei Boglárka

Marad a színházi, a civil és a képzőművészeti program, amelyekre mindig is odafigyeltek a Bánkitó szervezői, idén pedig felismerték, hogy még erősebbé kell tenniük a fesztiválnak ezt az oldalát. Erről a három területről nem nehéz egyben írni, ugyanis összekötötte őket az erős baloldali aktivista szellem és a játékosság. Az előbbi a Bánkitó hagyományai közé tartozik, bár egyre nehezebben egyeztethető össze a fesztiválrendezők piaci szemléletével, az utóbbira pedig mindenképp szükség van, ha a szervezők szeretnék lekötni valamivel a strandolni igyekvő vagy másnaposan ténfergő fesztivállátogatókat.

Pop-up kiállítás a Kassák Múzeum Vízizrí tárlatából

Forrás: Zellei Boglárka

Azért a Bánkitó képzőművészeti oldalát emelem ki, mert az eddigi évekhez képest idén ezen a téren fejlődött a legtöbbet a fesztivál. Megbíztak egy kurátort, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában dolgozó Don Tamást, hogy kérjen fel művészeket bánki projektek létrehozására, amelyek a fesztivál idei hívószavára, azaz a „határra” reflektálnak, ezen kívül bonyolítsa le a képzőművészeti program „open call"-válogatását is, amelyre bárki nevezhetett saját műveivel. Bánkon aztán Don tartott egy tárlatvezetést a kiállított művekből, de mivel egy fesztiválon voltunk, ez annyiból állt, hogy két sör között körbecaplattunk papucsban a tó körül, közben emberekkel találkoztunk, és kábé húsz perc után neki el is kellett mennie megszervezni valamilyen performanszot.

Egy kutya áll a "Rasszista vagyok" feliratú körben

Forrás: Zellei Boglárka

Látszott, hogy Bánkon a legnehezebb feladat olyan műveket kihelyezni, amelyek megállítják és lekötik az embereket. Persze már szempontból hálás a helyszín, mert a bánki fesztiválozók aztán tényleg annyira nyitottak, hogy egy fejjel lefelé letett sörösdoboz jelentéséről is hajlandóak elgondolkodni, ha valaki közli velük, hogy ez egy installáció. Szerencsére ehhez a befogadói attitűdhöz iróniával közelítettek a művészek is, például Biró Dávid és Dobokay Máté, akik direkt minél szarabb fotókat készítettek a fesztiválozók telefonjával, hogy aztán az egészből csináljanak egy trashtumblr-oldalt.

Ezt a fotót készítették a telefonommal a Bánkratrash projekt kiötlői

Forrás: Kránicz Bence

Szintén összefüggésbe lehetett hozni a trashsel Végh Júlia egyik bánki munkáját is, aki piros-fehér szalagokkal zárta le a Bánkon rohadó, használaton kívüli vonatsínek környékét. Ezt az installációt egyébként először én is valódi hivatali intézkedésnek hittem. Hiába volt abszurd mennyiségű szalaggal átkötve a műveleti terület, ennyit simán kinézek a saját, szigorúan nem-művész hivatalnokainkból és biztonsági embereinkből is, különösen a Velencei Biennale-ra kívánkozó, tavaly nyári röszkei vagonhatárzár után.

Ilyen volt a vasút környéki installáció

Forrás: Zellei Boglárka

Végh Júlia egy másik művében is a határzár témájával foglalkozott. Festménye éppen attól megrázó erejű, hogy a lehető legkevésbé drámai nézőpontból jelenít meg egy statikus tárgyat és állapotot, egy leengedett sorompót az erdőmélyi határterületen. Tehát kicsit sem törekszik hatásvadászatra, minél nyersebben és közvetlenebbül próbál fogalmazni, miközben a miliője miatt – mégis, melyik erdőben találunk ilyen sorompót? – a képben van valami rémálomszerűen nyugtalanító. Ezt a festményt a bánki polgármesteri hivatalban állították ki, a helyi törvénykezés és az állami felügyelet szimbolikus helyszínén, itt pedig talán még jobban működött, mint egy galériában.

Végh Júlia festménye

Forrás: Kránicz Bence

A menekültügy több más kiállított műben is előkerült, ahogy a színházi előadások és a beszélgetések kiemelt témája is ez volt, de kevesen fogalmaztak olyan nyíltan, mint Gróf Ferenc, aki a fesztivál legszebb helyszíne, a Tószínpad fölé akasztotta ki munkáját, amelyre az EU-s zászló kék-sárga színkombinációjával és az európai pénznemeket jelölő szimbólumaival írt szívhezszóló üzenetet a menekülteknek.

Gróf Ferenc zászlaja

Forrás: Zellei Boglárka

Mielőtt még elkezdtem volna nagyon rosszul érezni magam ezektől a komor művektől, megérkeztem a Dictatoryhoz, ami egy fémkerítéssel lezárt területen álló társasjáték, Tóth Balázs Máté műve, amelyben a bábuk maguk a játékosok. A Dictatoryt egyszerre ketten játszhatják, a diktátor és a nép – az egyik a teljes önkényuralomra tör, a másik lázadni akar, ehhez kell mindenféle kellékeket gyűjteniük a játszma során.

A játék nemcsak az óriási szívatást jelentő „szerencsekártyákat" tekintve, hanem annyiban is hasonlít a Monopolyra, hogy hamar unalmassá válik, viszont a képzőművészeti szekcióból talán ez illett legjobban a fesztiválra. Arról nem is beszélve, hogy a koncepciója hasonlított a Mentőcsónak Egyesület Menekülj okosan! előadásának alapötletére, amelyet szintén meg lehetett nézni Bánkon. Úgy tűnik, a menekültválság feldolgozásának ez a játékos és könnyen befogadható, szarkazmusa miatt mégis kegyetlen és húsbavágó módja meglehetősen népszerű több művészeti ágban is.

Fesztiválozók Dictatoryt játszanak

Forrás: Zellei Boglárka

Rengeteg műről lehetne még beszélni, de csak egyet emelnék ki, a Teleport Galéria Cinema Teleport nevű projektjét. A videóművekből álló munka lényege, hogy felidézze a kora kilencvenes évek szűk választékot kínáló tévéuniverzumát: a kiállított, katódsugárcsöves tévé három csatornáján kortárs videóművek futottak. A Reality, a History és a Music Channel műsorát simán lehetett hosszú percekig bámulni, amíg a haverunk fröccsért állt sorba a Nádas Kemping büféjében.

Fesztiválozók kortárs videóműveket szemlélnek

Forrás: Zellei Boglárka

A legfurcsább tapasztalat az volt, hogy a bánki közegben a videóművek éppen úgy működtek, ahogy mondjuk egy Jóbarátok-epizód működött volna: úgyis mindenki csak pár percre kapcsolódik be, ennyi idő alatt pedig mindenképp szembejön egy-két jó poén a tévében, mindegy, mit bámulunk. Ha már ez a helyzet, akkor pedig miért ne néznénk videóműveket?

Mintha valami ilyesmit kérdezett volna általában véve is a Bánkitó a látogatóktól, és a kínálatot elnézve könnyű volt azt felelni, hogy persze, miért ne.