Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Miért ne érhetne bennünket épp egy strandon a katarzis?

2016.08.07. 16:29
Még tart a nyár, mi pedig végigszántottuk a nyári irodalmi kínálatot. Ezeket a könyveket vigye magával nyaralni!

Renée Knight: Cáfolat

Bármilyen hasonlóság élőkkel és holtakkal csak a véletlen műve. Húzzuk át ezt a mondatot. Mert Renée Knight skandináv krimiket idéző első regényében az irodalom gyilkos fegyverré válik. Catherine Ravenscroft, a kényelmes házasságban élő, elismert dokumentumfilm-rendező egy nap ismeretlen könyvet talál az éjjeliszekrényén. Lövése nincs, hogy kerülhetett oda A vadidegen című regény. Beleolvas, és csakhamar rájön, ez nem kitalált történet. Ez az ő sötét titkának a sztorija. A házassága egy csapásra kényelmetlenné válik. Sokáig szokványos szerelmi sztorinak tűnik, egy kisgyerekes anya egynyári kalandjának. Aztán gellert kap a sztori, és olyan csavar jön, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Miért ne érhetne bennünket épp egy strandon a katarzis? (Kling József) 

Forrás: Origo

 Bartók Imre: Láttam a ködnek országát

Bartók Imre a legegyénibb hangú fiatal magyar szerzők között van, mert egyáltalán nem a klasszikusan „elitirodalminak" tekintett témák és az azoktól elkülönülő műfaji panelek koordinátarendszerében mozog, hanem ennél organikusabban fogadja be és hasznosítja az őt érő kulturális hatásokat. Ez magától értetődő lenne, de a magyar irodalmi életben sajnos nem az. Ambíciózus vállalkozása, a Gondolkodók-trilógia lezárása után könyvpiaci nyomasztással folytatja. A Láttam a ködnek országát főhőse egy könyvkiadó ügynöke, aki szürreális és életveszélyes helyzetekbe keveredik, miközben nagyon szeretne megtalálni valakit. Valós és képzelt popkulturális referenciák mosódnak össze, miközben Bartók bizarr humorral kalauzolja az olvasót valamiféle disztópikus irodalmi színtéren. Csak annyit mondanék még, hogy a regény mottója David Lynchtől származik. (Kránicz Bence) 

Forrás: Origo

 Moby: Porcelain: A memoir

Május közepén jelent meg Richard Melville Hall, ismertebb nevén Moby önéletrajzi könyve. A memoár megírásának már éppen ideje volt, a most ötven éves dj/producer/fotográfus/üzletember/állatvédő zenész már hat évvel ezelőtt elmondhatta magáról, hogy zenei téren szinte mindent elért, amit csak lehetett: a csúcson minden idők legsikeresebb Moby-albumát, a Play-t több mint tíz millió példányban adták el egy év alatt, 2000-től rendszeres meghívottja volt a zenei díjátadóknak, David Lynch klipet rendezett neki, az ő zenéit pedig olyan rendezők használták fel filmjeikhez, mint Danny Boyle vagy Michael Mann. Állt már egy színpadon legendákkal, Lou Reeddel, David Bowie-val és Slash-sel is. A kilencvenes és kétezres évek elejének New York-i elektronikus zenei szcénájáról nem lehet Moby említése nélkül beszélni, aki a technóból, a rave kultúrából ugyanúgy merített ihletet, mint mondjuk a punkból, és akit Aphex Twin megszólt azért, amiért a keverőpult mellett gitárt vesz magához. Moby kisebb hézagokkal 2010 óta is folyamatosan jelentet meg új albumokat (bár a 2016-os Long Ambients 1: Calm. Sleep. című meditációs gyakorlatokhoz szánt anyagán az alkotói ego teljesen háttérbe szorul), élete tehát egyértelműen megérett egy könyvre. Az egész eddigi életművének azonban csak egy szűk szeletét tartotta (egyelőre) elmesélésre méltónak: a Porcelainben egyetlen évtizedre, mégpedig a 90-es évekre koncentrál. Ez az ő siker előtti kísérletező időszaka, amely a későbbi világhírnevének szexben, drogokban és alkoholban tocsogó előszobája volt. Visszaemlékezésében saját magán kívül New York a másik főszereplő, az a város, amelyre a mai New York már csak nyomokban emlékeztet: egy piszkos, veszélyes, zeneileg inspiráló és dekadens metropolisz. Már ettől libabőrösek lettünk. (Csatlós Hanna) 

Forrás: Origo

 Kelly McGoningal: A stressz napos oldala

Joggal gyűlöljük a stresszt, mert izzad tőle a tenyerünk, egekbe szökik a vérnyomásunk és hevesen dobog a szívünk. És akkor még nem is beszéltünk a hosszútávú hatásairól, amit brit tudósok legfrissebb kutatásairól szóló cikkek naponta az orrunk alá dörgölnek. Hogy majd negyven évesen infarktust kapunk tőle, hogy szív- és érrendszeri problémákat meg rákot okoz. A pszichológiában majdnem egy évszázada masszívan tartja magát a nézet, hogy a stressz káros az egészségre és lehetőleg kerülni kell. De mit lehet csinálni, ha minden második álláshirdetésnél feltétel a jó stressztűrő-képesség? Kelly McGonigal amerikai egészségpszichológus nemrég megjelent, A stressz napos oldala című könyvében több tucat friss amerikai kutatásra hivatkozva szembemegy a stresszről eddig kialakult negatív sztereotípiákkal. Sőt, egyenesen azt állítja, hogy a stressz csak akkor káros, ha egészségromboló tényezőként tekintünk rá. Könyve konkrét gyakorlatokon keresztül abban segíthet, hogy erőforrássá alakítsuk a bennünket érő mindennapi stresszhelyzeteket. És ha ez sikerül, akkor a biológiai kísérletek szerint, csodák csodájára, még a szervezetünk számára is hasznossá válik. Minden ordibáló főnőknek és szorongó alkalmazottnak kézenfekvő olvasmány. (Szandtner Veronika) 

Forrás: Origo

Kosztolányi Dezső Összes Művei. Kritikai kiadás. Béla, a buta – A rossz orvos. Kisregények és elbeszélések

Bízvást kijelenthetjük, hogy manapság Kosztolányi a legnépszerűbb, a legtöbbre becsült magyar író klasszikusaink közül. Szellemessége, iróniája, eleganciája, könnyedsége, okossága, műveltsége ma is mindenkit lefegyverez, sőt elbűvöl. Hogy műveinek kritikai kiadása csak a kétezres években indult el, az botrány, de az immár a 11-ik kötetnél tartó sorozat nagyvonalúan kárpótolja az embert. A legutolsó könyvbe két, egyaránt 1920-ban kiadott novelláskötet került, döbbenetes jegyzetapparátussal, és minden filológiai jóval, ami egy ilyen kiadáshoz kell.

Kritikai kiadást olvasni persze nem egyszerű dolog, mert még a legelszántabb irodalmár is elborul, ha egy dupla oldalon (a kötet 96-97-ik lapján) 10, illetve 6 sort lát a főszövegből, azaz magából a műből, melyekhez a lap alján 21, illetve 12 jegyzet kapcsolódik. De megéri. A nem szakember olvasónak persze legérdekesebb a művek befogadástörténetét ismertető rész, itt minden kritikára, szösszenetre sor kerül, amit a két elbeszéléskötet anyagáról valaha is írtak. Kalaplengetve állunk. (Bán Zoltán András) 

Forrás: Origo

Dorthe Nors: Karateütés

Ha az irodalom küzdősport, akkor Dorthe Nors fekete öves író. Tizenöt novellája vagy gyomorszájba vág vagy fejbe rúg. Hogy mégis ép bőrrel megússzuk, az azért van, mert az ütést az író a test előtt egy centivel megállítja. Hozzánk se ér, úgy okoz fájdalmat. Szóval nem, mégsem ússzuk meg. Sőt egy kicsit mindegyik történetbe belehalunk. Például abba, hogyan lőjük le egymás kutyáit. Amikor eljön az idő. Norsnak megvan az a képessége, hogy az első mondatával azonnal berántson a történetbe. Vigyázat, fájni fog! Legközelebbi szellemi rokona Raymond Carver. Aki őt szereti, Dorthe Norsot is imádni fogja. (Kling József) 

Forrás: Origo

 Neil Gaiman: The View from the Cheap Seats

Ha valakit, Neil Gaimant nem lehet azzal vádolni, hogy az elefántcsonttoronyba zárkózó, csak a művészetére összpontosító író típusához tartozna. Ellenkezőleg: az egyik első szerző volt, aki rendszeresen és tudatosan használta az internetet (blogját azóta is vezeti), majd a közösségi oldalakon is feltűnt. Eközben folyamatosan járja a világot, a köztességet, az útonlét motívumát beépítve az életművébe. „Az irodalom nem vákuumban létezik. Nem lehet monológ, párbeszéddé kell alakulnia" – vallja. Most megjelent esszékötetében azokat az írásait gyűjtötte össze, amelyek valóban inkább e párbeszéd eredményei, mintsem irodalmi művek: újságcikkeit (többek között a menekültkérdésről), egyetemeken előadott beszédeit, a pályatársak könyveihez írt fontosabb előszavait, nekrológjait. Még nem olvastam a kötetet, de bízom benne, hogy a vegyesfelvágott-jelleg ellenére Gaiman humanista, de kellőképpen ironikus és fanyar nézőpontból megírt szövegei mégis egységes képet adnak szerzőjükről. (Kránicz Bence) 

Forrás: Origo

Philip Zimbardo: Nincs kapcsolat. Hová lettek a férfiak?

A stanfordi börtönkísérletéről ismertté vált, világhírű pszichológus új könyvében közel ötszáz oldalon részletezi a modern férfit érő kihívásokat. Vagyis inkább azt, hogyan vált már túl összetetté, kiismerhetetlenné a világ egy fiatalember. Amelyben egyszerre kéne macsónak és gyengéd társnak lenni a párkapcsolatban, miközben a társadalom részéről még mindig elvárás a sikeres családfenntartó szerep beteljesítése. Már egészen kiskortól rengeteg hatás éri a fiúkat, amik később döntően befolyásolják a fiatal férfi életfelfogását és emberi kapcsolatait. Például, hogy a pornófilmben csak tárgyként kezelt nővel egy valós aktusban kommunikálni, kísérletezni kéne. Zimbardo több évtizedes kutatásai alapján egészen döbbenetes méreteket ölt a fiatal fiúk napi pornó és videójáték-fogyasztási óraszáma, ami végeredményében a virtuális világban magabiztos, de a valóságban csak félénken botladozó fiatal felnőtt férfiak tömegét termeli ki. Jó volna ezt csak egy 83 éves öregúr vészjóslataként olvasni, de a könyv közel 50 oldalas irodalomjegyzéke és friss kutatásokra való hivatkozása elég meggyőző. Öröm az ürömben, hogy egy külön fejezet foglalkozik a megoldási javaslatokkal, ami nagyjából a fiúk valós társadalomba való visszacsalogatásának lehetőségeit járja körül. (Szandtner Veronika)

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Kőrizs Imre: A másik pikk bubi

Nem tudom, hol a helye ebben a durván hierarchizált kortárs magyar irodalomban Kőrizs Imrének, a költőnek. A helyén van-e egyáltalán? A szakma hova tudja? És az olvasó? Akinek ráadásul kvázi beint: „Nem neked írom ezt, gondolom, világos, akár abba is hagyhatod". Jó, nehogy már megsértődjünk. Valahol ez is közhely. Kőrizsben sok a provokáció. Egyfajta dac. De nála a dac, mondjuk, önismeret. A lényeg, hogy ő tudja, hol a helye. A „nagy bálnák" között. És ez nem nagyképűség a részéről. Nem a farvizükön úszik. Azért lóg ki a kortárs költők közül, mert talán az egyetlen, akinek klasszika-filológusi panorámája nyílik a költészetre. Van ilyen. Túl sokat tud. Ez persze korlát is, ezért esztétizál, nyelvjógázik. Nem olyan zsigeri, mint mondjuk egy Jónás Tamás. Kőrizs egy mai Karinthy, aki mindig az Így írtok ti-t írja. Újra. Az irónia lételeme. Élvezem a játékosságát, szellemi higiéniámnak jót tesz nyelvjátékzuhanya. De leginkább akkor élvezem, amikor bepiszkol egy-egy verse. Amikor mutatóujját Tarantino-figurákat megszégyenítő brutalitással belenyomja egy mindig friss sebbe. Amikor egy versben jegeli az elmúlás fájdalmát, a fia óvoda-iskola váltását. Memóriaszivacs. Vigyázat, sírásveszély! (Kling József)

Forrás: Origo

Szaniszló Judit: Beenged

A fülszövegből megtudjuk, hogy 2002-ben kezdte el írni blogját Zetor Leila néven, aztán lassan az azóta sajnos megszűnt Holmi folyóirat egyik kedvelt szerzője lett. Szaniszló Zetor Judit most így tekint vissza az immár irodalmi alakká vált Leilára: „Z. Leli átlagos bazmegyei fess pestasszonyember, nem kutatja az indokoltnál intenzívebben a családfáját, nem politológus és Magyarország-szakértő, nincsenek a fejében sem indokolt, sem indokolatlan állam- és/vagy összeesküvés-elméletek." És a summa: „Egy nagy bánata van Lelinek. Az, hogy ő ilyetén formában nem is létezik." Elegáns megoldása a fiktív fikció és a nem-fiktív fikció, a szerzői Én és a civil Én elegyítésének, szétválasztásának.

Működött 90-es évek elején egy avantgárd művészeti mozgalom, Árvai György és Bozsik Yvette vezetésével, akik a Természetes Vészek nevet adták vállalkozásuknak. Vagyis azt akarták hangsúlyozni, hogy ők nem mű-vészek. Ez jutott eszembe Szaniszló Judit törekvéséről is, aki mindent megtesz azért, hogy írásai természetesen hassanak. De a bökkenő az, hogy a művészetben a természetest is csak művi módon lehet előállítani. Ez nem mindig sikerül neki, azaz modorosan védekezik a művi megoldások ellen, de amikor mégis, akkor már-már frenetikus. A Repce című prózavers(?) így kezdődik: „Áll a gyerek a vonatajtóban, cigány. Ül a család szanaszét mögötte, kinek hol lett helye, cigányok." És így tovább, az alig egy oldalra rúgó versben (?) minden mondat a cigány szóval végződik. Mi sem lehet ennél modorosabb. Ugyanakkor éppen ez a merész ötlet teszi a félperces tárcát telitalálattá. Prózai futamok, prózaversek, versek, röppentyűk, krokik, látszólag csak úgy egymás mellé hányva, de mégis olyan rendben, mely a visszatérő figurák miatt kiad voltaképpen egy családregényt is. Olvashatjuk az elejétől a végéig, de összevissza is, mint egy verseskötetet. Nagyon üde könyv. (Bán Zoltán András) 

Forrás: Origo

 Bán Zsófia: Turul és dínó

Még egy esszékötetet ajánlunk a nyárra. Bán Zsófia a kétezres évek eleje óta különféle orgánumokban – többek között a Holmiban, az Élet és Irodalomban, a Mozgó Világban, a Revizorban – megjelent írásait gyűjtötte össze, és rendezőelvnek a képek kulturális emlékezetben betöltött szerepének vizsgálatát szánta. A könyv főszereplője pedig a hiány lett, bizonyos események (Trianon, zsidók deportálása, tisztázatlan ügynökmúlt stb.) feldolgozásának és a felelősség felvállalásának a hiánya a magyar társadalomban, politikában. Bán könyvében ezt a deficitet fogalmazza meg elsősorban irodalmi és filmművészeti példák révén, és egyúttal megoldásokat is keres arra, hogy a kollektív (kulturális) emlékezetben így keletkezett lyukakat hogyan lehetne mégis, sok év elmaradással, betömni, hogy lehetne az elmulasztott lelkiismeret-vizsgálatokat elvégezni. Csak, hogy néhányat említsünk ezek közül: György Péter Apám helyett című könyvétől kezdve a Saul fián át még egy tengerentúli kitekintéssel, a hollywoodi mítoszteremtés legszebb formáira, a dínó- és a Star Wars-kultuszra is kitér. Bónuszként pedig a könyv utolsó negyven oldalán a 2010-es évek sokszor félresikerült, célt tévesztett demonstrációi által kénytelen-kelletlen életre hívott műfajban, remek tüntetéskritikákban is élvezkedhetünk. (Csatlós Hanna)

Forrás: Origo

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

A svéd Fredrik Backmannak már három könyve jelent meg magyarul. Mindegyiket gyanakodva kezdtem olvasni. Backman ugyanis veszélyes játékot űz, meg akarja venni kilóra az együttérzésemet. De én nem adom könnyen. Ne nézzen teljesen hülyének! Kiismertem. Bombabiztos receptje van. Vesz egy Asperger-gyanús, teljesen magának való figurát, aki olyan kispolgár, hogy mértékegységet lehetne elnevezni róla. Ilyen volt Ove (Az ember, akit Ovénak hívtak), ilyen a nagymama (A nagymamám azt üzeni, bocs), ilyen Britt-Marie is. Az első ötven oldalon az agyamra megy. Mármint Britt-Marie. A patkányos vonalat például most is erőltetettnek tartom. A következő ötven oldalon már csak úgy csinálok, mintha még mindig az agyamra menne, de valójában már kirabolta a teljes empátiakészletemet. Amikor aztán könnybe lábasztja a szemem, zavarba jövök. Akkor ez most giccs vagy nem giccs? Valódi érzések vagy csak szentimentális picsogás? Ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést: több lett az életem azzal, hogy elolvastam vagy nyugodtan halhatnék meg nélküle? (Ja, igen, az irodalom élet-halálkérdés, nem vicc). Oké, megvett, több lett. (Kling József)

Forrás: Origo