Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

A gond ott kezdődik, hogy a szerző él

2016.08.15. 17:05
Ruth Klüger Élni, tovább című emlékirata szerfölött eltér a holokauszt túlélőinek átlagos irodalmától. Többek közt éppen azért, mert pontosan tudja: „a probléma az, hogy a szerző él”. 

A németül már 1992-ben megjelent és azóta számos nyelvre lefordított (Bécsben 2008-ban százezer ingyen példányban szétosztott!) könyv útja nem volt sima. A roppant tekintélyes Suhrkamp Verlag elutasította a kéziratot, mondván, az nem éri el a kiadó irodalmi szintjét. Mint irodalom valóban nem jár az ormokon, de az 1931-ben Bécsben született Ruth Klügernek a szépirodalmi teremtés helyett inkább a vallomás és a tanúságtétel lehetett az elsődleges célja, valamint az elemzés, melyet esszébetétek képviselnek. E téren viszont fontosat, úgyszólvan egyedit alkotott az egyébként könyvtárnyi holokauszt-irodalomban. 

Ugyanakkor valódi memoárt is kapunk, és az életút a helyszínekkel a legkönnyebben leírható; a könyv szerkezete ugyancsak ezzel a módszerrel él: a gyerekkor Bécsben; aztán a különféle minőségű és rendeltetésű táborok, Theresienstadt, Auschwitz-Birkenau, Christianstadt; a menekülés állomásai Bajorországban; az emigráció: New York, és végül némi kitekintés az amerikai egyetemi karrierre. 

Ruth Klüger beszédet mond a német törvényhozás alsóházában.

Forrás: MTI/EPA/DPA/Kay Nietfeld

A műfajnak megfelelően a kötet a gyermekkor bemutatásával indul. Irtózatos nevelődési regény, hiszen Bécsben, ráadásul még az 1938-as Anschluss előtt, a zsidóknak azt is megtiltották, hogy leüljenek a köztéri padokra. Amit persze lehetetlen volt ellenőrizni, mivel sárga csillagot csak 1941 szeptemberétől kellett viselniük. Ezt Klüger a maga szarkasztikus módján kommentálja: „Nem mondhatom, hogy újabb kellemetlenséget jelentett volna. Ha már lúd, legyen kövér".

Mindamellett csillag nélkül is valahogy mindenki tudta, ki a zsidó, ami rémületes. Mi sem természetesebb, hogy moziba se járhattak. De a gyermekként is megkapóan öntudatos Ruth ezt már nem tűri, és pusztán dafkéból is elmegy a Walt Disney-féle Hófehérke premierjére. Persze az éberség itt is kíméletlenül működik, hiszen amikor a szomszéd kislány – természetesen a Német Lányszövetség tagja – meglátja a moziban, árjasága teljes öntudatával fenyegeti meg, hogy legközelebb följelenti.

Bécs, a Heldenplatz. 1938. március 15-én a bécsiek őrjöngve üdvözlik a Hofburg erkélyén szónokló Hitlert.

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP

 A holokauszt csak egy téves tét a ruletten

Ezek után nem csoda, hogy Ruth Klüger finoman szólva sem rajong a németekért. Ám mégis a német irodalom jelenti a menedéket a 12 évesen Auschwitzba kerülő kislánynak, aki a végtelenbe nyúló álldogálásokon a sorakozóknál Schiller-balladák felidézésével teszi elviselhetőbbé a helyzetét. Máskor meg, egy viszonylag élhetőbb lágerben, Christianstadtban kap ajándékba egy olvasókönyvet, benne a Faust egy részlete, ami ismét vigasznak bizonyul. Egy itt olvasható interjúban ezért utasítja el Kertész Imre és Georg Steiner elméletét, akik szerint Auschwitz nem a német kultúra ellen, hanem annak révén keletkezett.

És visszakérdez: „Ugyan mutassák már meg, mi volt a német kultúrában az, ami Auschwitzhoz vezetett? Nem hiszek abban, hogy a német antiszemitizmusnak volt egyfajta előre meghatározott jellege. Inkább úgy vélem, hogy az egész német antiszemitizmus véletlen volt, amelynek nem kellett volna megtörténnie, ha az ember a vörös helyett a feketére tesz. Hitler nem volt szükségszerű."

A bécsi munkásság sem marad le.

Forrás: AFP

És a könyvben még tovább fokozza a bevett magyarázatok iránti bizalmatlanságát: „Állítólag Bismarck, Nietzsche, a romantikusok és végül Luther lettek azok, akik megteremtették az alapot századunk nagy gyilkossági akcióihoz. (..) Ha ez igaz lenne, akkor merészen azt állíthatnánk: ha Luther helyett Kálvin, ha Hoffmann elbeszélései helyett a realista regények, akkor az 1940-es években semmi szörnyűség nem történt volna. 

A nácik barbárok? Nevetséges. Semmiképpen sem voltak primitívek, hanem a tudomány elkötelezettjei, még ha babonák révén is. 

Talán ennyiből is kiderül, hogy a holokauszt-ügyekben mennyire karakán, szemtelen, úgyszólván politikailag inkorrekt író Klüger (talán ezért sem kellett a Suhrkampnak?!), aki nem hisz a szentimentális megbocsátásban sem: „Mégis kinek kellene anonim módon megbocsátanom azért, hogy az apámat meggyilkolták?” Klüger nem akar megbocsátani egyébként sem. „Csak abban ismerek magamra, amit nem bocsátok meg, azokba kapaszkodom." És hozzáteszi: „nem vagyok állat, hogy felejtsek”.

És a „soha többé!" fogadalomban sem hisz, ami a világháború utáni mindkét Németország hitvallása volt. Klüger következetes: úgy véli, ha Auschwitz véletlen, akkor az ilyen véletlenek nagyon is könnyen megeshetnek ismét. Szellemi fejtartásának talán legfőbb vonása, amit a mai németeknek javasol: „Legyetek vitára készek, keressétek a nézeteltérést!" Egész könyvét ennek szellemében, a termékeny provokáció temperamentumával írta.

A túlélés szégyene

Igen, Ruth Klüger szellemi tartásában van valami kérlelhetetlenség. Vagy ha ez túlzás, akkor azt mondanám, hajlíthatatlanság. Megmutatkozik ez holokauszt egyik legnagyobb, szinte meghaladhatatlan lélektani problémájával kapcsolatban. Ez nem más, mint a túlélés szégyene, ami roppant fontos eleme minden túlélő úgyszólván orvosolhatatlan traumájának. A kataklizma egyik tragikusan mély mondata, amikor New Yorkban, két évvel a szabadulás után, a depresszió legalján eljut az öngyilkosság peremére: „Mérlegeltem, hogy meg lehet-e fulladni egy folyóban, a Hudsonban, ha valaki egy másik folyóban, a Dunában tanult meg úszni." Ez azért is különösen rettenető, szinte groteszk, mert Klüger nem akkor és nem ott, a Diana-fürdőben tanult meg úszni, mint a többi „normális" bécsi gyerek, hanem valóban a Dunában, de már a háború után. „Bécs az a város, ahonnan soha nem sikerült elmenekülnöm".

Dél-Tirol is kitesz magáért. AFP

Forrás: AFP

Ám Auschwitzot, ahonnan a csoda és a leleményesség révén jutott ki élve, sikerült maga mögött hagynia. Legalábbis látszólag. „Auschwitzba nem mentem vissza, és nem is áll szándékomban, hogy még ebben az életben megtegyem.

Auschwitz számomra nem kegyhely, nem zarándokhely.  

Nem tartozom ahhoz a helyhez, amit láttam, szagoltam, és amitől féltem, és ami most csak múzeumként létezik, soha nem is tartoztam oda." Dac van ebben a tagadásban, de ez érthető. Úgy tűnik, a túlélő dackorszaka soha nem érhet véget. 

A túlélő irodalma

Ugyanakkor pontosan tisztában van a túlélés irodalmának fölöttébb kacifántos helyzetével. „Az a probléma, hogy a szerző életben van. Olvassuk, és körülbelül azt gondoljuk: végülis minden simán alakult. Ez lesz a gond az én visszaemlékezésemmel is. Hogy tudlak visszatartani benneteket attól, olvasóim, hogy velem örvendezzetek, amikor a gázkamrák nem fenyegetnek többé, és a háború utáni világ happy end-je felé tartok, megosztva mindezt veletek?"

A hamis happy endet, a hazug pátoszt akarja elkerülni minden erejével. Vagyis mindenképpen védi magát a giccs ellen. És ez tulajdonképpen sikerül. Olykor talán túlzottan is, hiszen a Halálfúga költője, Paul Celan nagy Auschwitz utáni költészetét is humbugnak tartja, az érthetetlenségig homályos metafizikai fecsegésnek. 

A még éppen elviselhető Theresienstadt: „A munka szabaddá tesz".

Forrás: Wikipedia

Ruth Klüger anyjával és barátnőjével, Dithával úgy döntött, közvetlenül a háború vége előtt, hogy nem megy tovább a KZ-foglyok evakuált végtelen menetével, hanem megszökik. Ennek a sikeres menekülésnek persze megvan a maga diadalmas érzése. De giccsellenes szenvedélyére mélyen jellemző, hogy ezt is megtorpedózza. Mert a menekülés győzedelmes ujjongása mellett ott van „ennek ellenjátékosa, fonákja, az árulás érzése". Felejthetetlen jelenet következik: „Elmentem bevásárolni, és hirtelen megjelent mellettem a KZ-foglyok menete, természetesen nem a járdán, hanem végig az úttesten és az SS-től kísérve, őrizve. Én meg a járdán. Még sosem láttam kívülről »magunkat«. Csak néhány hét választott el tőlük, több éves közösség után." 

Árulónak érzi magát, ami a megszokott magatartás. De leküzdi bűntudatát, elveti a „hamut kell szóni a fejünkre" szentimentális jelenetét. „Sose gondoltam, hogy meg kellett volna halnom azért, hogy mások éljenek. Én semmi rosszat nem tettem, miért kéne bűnhődnöm? Adósságérzést kellene inkább mondani.

Talán ez a leginkább felvilágosult és minden operettfinálétól mentes magatartás a túlélés szégyenével szemben. Egyben kijelöli a megmaradtak irodalmának feladatát és határait is, mind lélektani, mind etikai értelemben. „Lekötelezettek maradunk valamilyen sajátos módon, de nem tudjuk, kinek. El akarunk venni valamit a tettesekről és a halottaknak adni, de nem tudjuk, hogyan. Egyszerre vagyunk adósok és hitelezők." 

Megalkuvást nem ismerő szabad szelleme miatt Ruth Klüger harcos irodalomelméleti feminista is, aki tudósként mindenekelőtt a Nők másként olvasnak (Frauen lesen anders) című kötetével lett európai hírű. Memoárjában folyamatosan hangsúlyozza, hogy csak női olvasókkal számol. Ilyesféle kikacsintások tarkítják a könyvet: „Ki számít itt férfiolvasókra? Azok azt olvassák, amit a többi férfi írt." Lévén férfi, nekem voltaképpen nem is lett volna szabad elolvasnom a könyvet. De talán Ruth Klüger is megbocsátja, hogy komolyan ajánlom másoknak. Még férfiaknak is.

Fotó: Marton Szilvia - Origo

 

(Fordította Cziglényi Boglárka, L'Harmattan, Budapest 2016, 325 oldal, 3290 Ft)

Címlapkép: Fortepan