Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Közelebb vannak Istenhez

2016.08.13. 06:53
Nem kellenek tömegek egy jó filmhez, néha egyetlen figura is elég. Ezt legutóbb A zátony mutatta meg, mi pedig összeszedtük a kedvenc egyszereplős filmjeinket a krumplipucolásba beleőrülő nőtől kezdve, a magányos űrhajóson át Nixon elnökig.

Hold (Moon, 2009)

Mikor David Bowie fia filmet forgatott egy magányos űrhajósról, akinek kapcsolata szakadozik a földi irányítóbázissal, sokaknak azonnal a Space Oddity, Bowie első slágere jutott eszébe. Duncan Jones debütfilmje azonban szerencsére sokkal több lett apja előtti főhajtásnál, a sci-fi olyan klasszikusait gondolja tovább, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Solaris, vagy a Nyolcadik utas: a Halál. Végre egy film, amely nem csak high-tech díszletei miatt nevezhető tudományos fantasztikusnak, hanem mert gondol is valamit a technika vagy a végtelen világűr emberi elmére gyakorolt hatásáról. A helyszínválasztás telitalálat ebből a szempontból. A magány a Földön is tud nyomasztó lenni ugyan, de korántsem annyira, mint az űrben, ahol még a sikolyunk sem hallható, ugyebár.

Sam Rockwell nincs teljesen egyedül a Holdon

Forrás: Szuez Film

Az persze hamar kiderül, hogy a Sam Rockwell alakította űrhajós korántsincs teljesen egyedül az ipari holdbázison, de ettől nem lesz feltétlenül nyugodtabb. A lassú, hipnotikus identitásdrámát egy idő után maga alá gyűri a feszes thrillerszál, de a Hold így is az utóbbi évtized legütősebb sci-fijei között van. A legutóbb a Warcraftot rendező Duncan Jonesnak sajnos azóta sem sikerült megugrania ezt a szintet. (JM)

Secret Honor (1984)

Bármilyen hihetetlen, a politikus is ember, sőt, még maga Richard Nixon is az volt. Főleg miután magára zárta a dolgozoszobája ajtaját és a viszkisüvegért nyúlt. Ez a fő tanulsága Robert Altman zseniális monodrámjának, amely az Egyesült Államok legdémonizáltabb elnökét rántja le a pszicholanalitikusi díványra. Ő volt az ország történetének egyetlen vezetője, aki hivatali ideje alatt lemondásra kényszerült, a hataloméhes és korrupt politikus szinonimájaként épült be a köztudatba.

Ám Nixont épp a történelmi léptékű bukása teszi emberivé,

legalábbis a Donald Freed és Arnold M. Stone színdarabjából adaptált Secret Honorban.

Philip Baker Hall a legmeggyőzőbb Nixon

Forrás: AFP

A pocsolyarészeg politikus egy magnóval és egy csőre töltött pisztollyal zárkózik be irodájába, majd belevág szenvedélyes, csapongó védőbeszédébe a képzeletbeli bíró előtt. Szinte megsajnáljuk, ahogy látjuk belegabalyodni a bűntudatból és önigazolásból szőtt szitkozódások hálójába, miközben nagyokat vitázik a falakon függő politikusportrékkal és rég halott családtagjaival.

Nem kis színészi teljesítmény, hogy Philip Baker Hall egyedül benépesíti a teret, alakítása még Anthony Hopkins tíz évvel későbbi Nixonjánál is karizmatikusabb. A másfél órás szóáradat végül a legnagyobb katarzist is meghozza a bukott elnök számára: nemcsak a lelkén könnyíthet, de még a velejéig álszent amerikai népet is elküldheti a kurva anyjába. (JM)

Zidane, un portrait du 21e siècle (2006)

Ha létezik olyan, hogy lírai sportdokumentumfilm, akkor ez a Zinédine Zidane-ról szóló sajátos portré mindenképp ebbe a kategóriába tartozik. A módszer pofonegyszerű: a film pont másfél óra, egyetlen meccset látunk, Zidane-t 17 különböző kamera követi. Ha nincs nála a labda, akkor is őt nézzük, amint sétál, helyezkedik, gondolkodik, követi a játékot. Az arcáról nem nagyon lehet érzelmeket leolvasni, blazírtan, lankadatlanul koncentrál.

Feliratokon viszont olvashatjuk, hogy mit gondol a fociról, a meccseiről és az életéről, de ezek sem szabatos karrierösszegző megállapítások, hanem benyomások, emlékek. Eközben a Mogwai éteri, lebegős zenéje szól, mitikus feladattá, végső emberi próbatétellé stilizálva a meccset, pedig ilyen találkozóból Zidane a film forgatása idején hetente lejátszott egyet-kettőt.

Zinédine Zidane a filmben

Forrás: Canal+

A témaválasztás miatt meglepő, a filmet nézve azonban már illik a képbe, hogy a rendező Douglas Gordon kísérleti filmes, aki egy korábbi projektje során 24 órásra lassította le Hitchcock Psychóját. Nem Gordon találta ki ezt a dokumentumfilmes formát (George Bestről is készült 1970-ben egy hasonló film, 2009-ben pedig Spike Lee forgatott ugyanígy Kobe Bryanttel), de valószínűleg ő csinálta a legjobban. (KB)

Szent Johanna (La passion de Jeanne d'Arc, 1928)

Nem hiszem, hogy manapság sűrűn néznék az emberek minden idők leghíresebb Jeanne d'Arc-feldolgozását, de a főszereplő, Maria Falconetti szenvedő arcát biztos mindenki látta már képeken. Valójában nem az orléans-i szűz az egyetlen karakter a filmben, rajta kívül bírák, fogdmegek és más rendű törvényszolgák is felbukkannak.

Maria Falconetti a Szent Johannában

Forrás: Collection Christophel/© Societe generale des films/Societe Generale Des Films

A dán Carl Theodor Dreyer klasszikusa azért fér be mégis az egyszereplős listába, mert a játékidő előrehaladtával egyre inkább csak a címszereplőt mutatja a kamera, és azért azt sem lehet mondani, hogy a film eleje tele lenne tömegjelenetekkel. Végig Jeanne d'Arc tárgyalását követjük, egyetlen helyszínen, fehér, kimeszelt falak előtt, karthauzi szigorral. A végeredmény mégis több lefilmezett színháznál, mert Dreyer szinte csak közeliket használ. A bírók kicsavart, eltorzult, csúf ábrázata mellett Falconetti átszellemült, érzelmekkel teli arca híven közvetíti, hogy Johanna valóban más szférában él, mint mindenki más. Közelebb van Istenhez. (KB)

Élve eltemetve (Buried, 2010)

Rodrigo Cortés fogott egy koporsót és egy kamerát, majd leforgatta minden klausztrofóbiás ember rémálmát. Az Élve eltemetve ugyanis pontosan azt nyújtja, amit a címe ígér. Az egyszeri teherautósofőrt alakító Ryan Reynolds arra a kellemetlen felismerésre ébred, hogy iraki terroristák élve elásták valahol a háború sújtotta országban. A tízmillió forintos kérdés persze az, hogy pontosan hol is tették ezt. Ennek kiderítéséhez mindössze egy öngyújtó és egy merülőben lévő mobiltelefon áll rendelkezésére, a levegő pedig vészesen fogy a föld alatt.

Buried Year : 2010 Spain / USA Director : Rodrigo Cortés Ryan Reynolds

Forrás: Budapest Film

Az Élve eltemetve nem azért került a listánkra, mert hibátlan remekmű, hanem mert bátran végigviszi a felvállalt koncepciót: végsőkig szűkíti az egyszereplős filmek mozgásterét, hiszen tényleg 90 fojtogató percre belekényszeríti a nézőt abba a nyamvadt koporsóba. És akkor a kígyókról még nem is beszéltünk. (JM)

Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. (Jeanne Dielman, 23, quai de Commerce, 1080 Bruxelles, 1975)

Képzeljünk el egy három és fél órás filmet, amelyben majdnem végig ugyanazt a középkorú nőt nézzük, ahogy a lakásában süt-főz, takarít, aztán elmegy bevásárolni. Oké, nem csak ő szerepel a történetben, mert néha pénzért lefekszik idegen férfiakkal. Ezzel együtt a játékidő 90 százalékában egyedül őt látjuk. Valójában nem kell elképzelni ezt a filmet, mert már megcsinálták: ez a Jeanne Dielman, amelynek az első másfél óráját eléggé untam, utána viszont hozzálassultam a filmhez, és rájöttem, hogy a krumplipucolás is lehet izgalmas.

Az idén elhunyt Chantal Akermant kevesen ismerik itthon, pedig a hetvenes évekbeli európai művészfilm egyik legfontosabb alakja volt, sőt később a nagyközönség felé is nyitott, és híres színészekkel dolgozott együtt, a Kanapé New Yorkban című filmjében például William Hurttel és Juliette Binoche-sal.

Delphine Seyrig mint Jeanne Dielman

Forrás: Photo12/Archives du 7e Art/Paradise Films/Paradise Films

A Jeanne Dielmanban viszont nyoma sincs a könnyedségnek, a hősnő (Delphine Seyrig elképesztő alakítása) szép lassan besokall, és a film végén történik valami borzalmas. De a finálénak csak úgy van ereje, ha végignézzük az előtte lévő három órát. (KB)

Locke (2013)

Trükközünk itt összevissza, hogy minél több jó filmről tudjunk írni a listában, akár olyanokról, amelyekben elvétve azért felbukkan más szereplő is a főhősön kívül. A Locke esetében viszont kicsit sem kell csalnunk, mert ebben tényleg egyedül Tom Hardy van a vásznon. Ez nem jelenti azt, hogy ne kommunikálna másokkal, de őket csak telefonon halljuk.

Tom Hardy a Locke-ban

Forrás: The Picture Desk/n/a/Kerry Brown

Az egyszereplős megoldás azért találó, mert ezzel a minimalizmussal Steven Knight író-rendező univerzális próbatétellé avatja a címszereplő kálváriáját, amelynek során Locke-nak színt kell vallania a feleségének szerelmi viszonyáról és születendő gyermekéről, valamint meg kell oldania egy nagyon komoly munkahelyi konfliktust. Tom Hardy gond nélkül fenntartja a néző figyelmét, karakán, de esendő, felelősségteljes, mégis súlyos apakomplexussal és önbizalomhiánnyal küzdő figurát formál Ivan Locke karakteréből. Rajta múlik, hogy nemcsak a koncepció izgalmas, hanem a film is hatásos és feszült. (KB)

Minden odavan (All is Lost, 2013)

Nem lehetne teljes a listánk egy nyílt tengeren hánykolódó, magányos hajótörött nélkül. Még szerencse, hogy az idős Robert Redford megtette nekünk azt a szívességet, hogy megkísérelt átvészelni egy kiadós tengeri vihart egy meglékelt vitorláson. A Minden odavan mégsem őrült tempójú túlélőfilm lett, mint mondjuk az Élve eltemetve, inkább lírai merengés arról a magányos és kilátástalannak tűnő küzdelemről, amit emberi életnek hívunk. Mintha csak Kim Ki-Duk rendezte volna Bear Grylles túlélőshow-jának valamelyik epizódját.

Beletörődés vagy elszántság ül Redford arcán?

Forrás: AFP

És nemcsak szereplők nincsenek Redfordon kívül, beszédet is alig hallunk a film 106 perce alatt, ami még tovább erősíti a meditatív hangulatot. Nehéz eldönteni, hogy a gyűrött arcú főhős csendes beletörődéssel vagy inkább sztoikus elszántsággal végzi teendőit, de azért néha még nála is elszakad a cérna: például a film hátborzongatóan zseniális csúcsjelenetében, mikor a várva várt teherhajó végre feltűnik a horizonton, majd monumentális, már-már túlvilági közönnyel suhan el az üvöltöző hajótörött mellett. (JM)

(Címlapi kép: Canal+)