A pokol egy jól megtermett, halott szemű cápa

Sartre szerint a pokol az a másik ember, de most, hogy megnéztem A zátonyt, arra jutottam, hogy a pokol inkább egy jól megtermett, lelketlen, halott szemű cápa, amelyik megpróbál megenni, miközben csak szörfözni szerettem volna.

Mármint nem én, hanem A zátony hősnője, Nancy, a végzős orvostanhallgató. Nancynek meghal az édesanyja, emiatt teljesen maga alá kerül, és elveszti a hitét a gyógyításban is. Úgy dönt, hogy egy kicsit elvonul a világtól, és megpróbál egyedül gyászolni. Mexikóba utazik, arra a partvidékre, ahol az anyja is szörfözött egykor, és amelynek a nevét a helyiek direkt nem mondják meg a turistáknak, annyira titkos, rejtett és paradicsomi.

Blake Lively A zátony című filmben

Forrás: InterCom

A gond csak az, hogy ebben a varázslatos, türkizkék édenben egy ki tudja, honnan odavetődött magányos fehér cápa köröz. A cápa nem gondolkodik, nem akar rosszat, csak folyton éhes. Nancynek elsőre szerencséje van, a cápa csak megsebesíti, persze ez a „csak" azt jelenti, hogy hatalmasat harap a combjába. A lányból dől a vér, de fel tudja küzdeni magát egy zátonyra, éppen a kezdődő apály idején. Nagyjából fél napja van a dagályig, addig kell kitalálnia valamit lassan üszkösödő lábbal, hogy ne végezze cápaeledelként.

A mit sem sejtő hősnő

Forrás: InterCom

A zátony pofonegyszerű film, és akkor lenne még jobb, ha ennél is egyszerűbb lenne. Az efféle, egyetlen szereplőre építő filmekben gyakran előfordul, hogy pszichológiai motivációt faragnak a hiányból. Emlékezhetünk a Locke-ra, abban Tom Hardy karaktere az apjának akart megfelelni, még beszélt is a szelleméhez, miközben egyedül ült a kocsiban, és vezetett. A zátony hősnője pedig az anyja halálával szeretne megbékélni, ezek a lélektani magyarázatok viszont kidolgozatlannak és fölöslegesnek hatnak egy olyan sztoriban, amelynek a lényege Ember és Cápa találkozása.

A katalán Jaume Collet-Serra eddig csupa gyenge és felejthető filmet rendezett, például a Viasztestek remake-jét Paris Hiltonnal és pár Liam Neeson-ös akciófilmet, köztük az Ismeretlen férfit és a Non-Stopot. Ha nem mondanak sokat ezek a címek, nem meglepő, ezek tipikusan olyan filmek, amelyekkel este fél tizenegykor lehet találkozni a kereskedelmi tévék műsorán, röviddel a mozipremier után. A zátony viszont igazi előrelépés Collet-Serra pályáján, mert feszes (csak 85 perc!), brutális, alig van benne mellébeszélés, és zsigeri hatása, ereje van.

Óscar Jaenada és Blake Lively a filmben

Forrás: InterCom

Működnek a hagyományos, kiszámítható sokkeffektek is: Nancy úszkál a korallok között, és bumm, ott a cápa, ott csattognak az arcunkban a tűhegyes fogak. De ezeknél a rémisztgetős jeleneteknél emlékezetesebbek azok, amelyekben a szétszakadt hússal, a vastagon ömlő vérrel kell kezdeni valamit, a túlélés érdekében, amiért Nancy ugyanolyan ösztönösen küzd, ahogy a cápa küzd Nancyért.

A hősnő ugye orvosnak tanul, ezért a legtöbb embernél nagyobb lélekjelenléttel és szakértelemmel látja el a sebeit, például a nyakláncával és fülbevalójával ölti össze a combján tátongó harapásnyomot. Ez a keresetlen brutalitás megbocsáthatóvá tesz minden szenvelgést az apával, aki telefonon kérleli a lányát, hogy jöjjön haza, és folytassa az orvosi egyetemet.

Blake Lively

Forrás: InterCom

Nancy és a cápa harca csak azért tűnik kicsit irreálisnak, mert a hősnő túl ügyes és ravasz. Kínlódva, használhatatlan bal lábbal is gyorsan úszik, és remek ötletei vannak, hogyan cselezhetné ki a cápát, hogyan nyerhetne időt vele szemben. Ugyanakkor Collet-Serra így gazdagabbá teheti a film látványvilágát. Nancynek például az is eszébe jut, hogy önként beúszik a medúzák közé, mert azokat a cápa is utálja. Merthogy ezek nem olyan vízben lebegő nejlonzacskóra hasonlító medúzácskák, amelyek kis kellemetlenséget okoznak a horvát tengerparton, hanem hatalmas, világító, gyönyörű lények, és áramütésszerű fájdalmat okoz a csípésük.

De nemcsak a félelmetesen élethű – persze digitális – cápa fontos szereplő még Nancyn kívül, hanem egy kificamodott szárnyú, komikusnak sem utolsó sirály is.

Itt már nagy a baj

Forrás: Columbia

Emberszereplőből viszont tényleg csak Nancy fontos, A zátony a hősnőt alakító Blake Lively filmje. Livelynak nagyon jó éve van idén, játszik Woody Allen hamarosan mozikba kerülő filmjében, a Café Societyben is, A zátony sikere pedig rajta áll vagy bukik. Az első percben megkedveljük, mert hiába néz ki és szörfözik úgy, mint egy istennő, mégis közvetlennek, normálisnak, megközelíthetőnek tűnik – vagyis pont olyan, akinek teljes szívünkből drukkolhatunk. A rendező olyannyira rábízza a filmet, hogy leggyakrabban kétféle beállítást használ: lélegzetelállító totálképeket a hullámokról, vagy nagyközeliket Lively arcáról és más testrészeiről.

Blake Lively a hullámokat fürkészi

Forrás: InterCom

A képek közötti léptékváltás még pergőbbé, feszültebbé teszi a filmet, és ami a legfontosabb: ez nem a Sharknado és társai szintje, hiába az olcsó téma, a megvalósítás nem trashfilmes. Vagyis végre be lehet ülni egy cápás filmre úgy, hogy nem kell a legrosszabbra számítanunk, sőt.Ha jól emlékszem, utoljára tizenhárom éve készült ilyen jó cápás film, a Nyílt tengeren. Most újra lehet rettegni azoktól az élettelen gombszemektől.