Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Göring egy oroszlánkölyökkel cicázik az olimpián

2016.09.04. 17:03
Az eredetileg angolul, 1989 és 1991 között megjelent trilógia nálunk most tart a második köteténél. A tárgy: az 1936-os berlini olimpia, illetve a Kristályéjszaka 1938 novemberében. Ajánlott olvasmány, és nem csak a történelmi bűnregények rajongóinak. Ráadásul egy dekát sem avult el, ami sokat elárul a minőségéről. 

A  sorozat első kötete, az 1936-os berlini olimpia alatt játszódó Halálos március közepén valami olyan rémisztő és egyben groteszk dolog történik, hogy még a sokat próbált egykori állami rendőr, pillanatnyilag magányomozó, Bernhard Günther (a barátainak: Bernie)  is megdermed. Éjszaka van, a Gestapo parancsára Göringre várakozik a „teniszpálya méretű” fogadószobában, amikor hirtelen belép a porosz miniszterelnök: „Legnagyobb döbbenetemre Göring egy oroszlánkölyköt tartott a karjában. Megpuszilta a fejét, meghúzkodta a füleit, majd lerakta a szőnyegre. – Jó cica vagy, Mucki. Menj csak, játsszál! – Az oroszlánkölyök boldogan morgott, majd az ablakhoz szaladt, és játszani kezdett a függöny bojtjával.”

Philip Kerr 1956-ban született a skóciai Edinburghban. Pályáját a Berlin Noir-trilógiával kezdte

Forrás: Origo

A folytatás a regény egyik legfontosabb pontjához vezet. Göring, aki „zöld bőrből készült vadászzubbonyt, alatta fehér flanelinget, fehér katonai nadrágot és fehér teniszcipőt viselt”, úgy kedélyeskedik, akárha egy hangulatos kiskocsmában lenne: „Mindig szerettem volna megismerkedni egy igazi magánnyomozóval. Ismeri Dashiell Hammett detektívtörténeteit? Amerikai író, de szerintem zseniális.”

Nos, ez nem is túlzottan rejtett szerzői önvallomás. Ugyanis eléggé nyilvánvaló, hogy Philip Kerr bűnregényei az úgynevezett hard boiled („kemény tökű”) iskola stílusát, világszemléletét követik, melynek Hammett volt az alapító atyja, bár a Berlin noir hangulatára, cselekményvezetésére, párbeszédeire inkább Raymond Chandler művészete hatott. Magnéziumlámpaként felvillanó hasonlatok, kaján helyszínleírások, szikrázó párbeszédek.

A milliomos Six lakása így fest: „A könyvtárban várakoztunk. Bismarckéhoz vagy Hindenburgéhoz képest nem volt nagy, és hat autónál több nem fért volna el a Reichstag méretű íróasztal és az ajtó között. A dekoráció a korai Lohengrin-stílust idézte.” Bernie elindul ebben az ízléstelen hodályban, de előtte odaveti a milliomos titkárának: „Ha öt perc múlva nem érek vissza, küldjön utánam egy mentőcsapatot.”

Egy decensnek tűnő háziasszony a következő mondattal köszön el a nyomozótól: „Annyira látják itt szívesen, mint egy zsidó faszt Göring seggében.” És egy professzor ezt a hasonlatot süti el: „Kimért volt és hűvös, akár az eszkimóhúgy.” A náci Berlinben mindenki eldurvult.  

Némi fény a bestialitás éjszakájában: „Jesse Owens győzelme hatalmas üdvrivalgást váltott ki a német közönségből...”

Forrás: AFP

Kerr miliőrajza ugyancsak bámulatos, úgy érezzük, mindent tud Berlinről, még annak rejtett színtereiről is, az emberekről, gondolkodásukról, evési és ivási jellemzőikről, ruházkodásukról. Ez lenne ama régi vágású, fennköltebb körökben elavultnak számító realizmus, amelyet manapság az irodalomban talán leginkább a krimi műfaja őriz, amolyan utóvédharcosként. Persze Kerr nem előképek nélkül dolgozik, hiszen sok jelentős mű született már Berlinről, és éppen abban a korban, amelyben a trilógia egy része játszódik. (Az A German Requiem című, magyarul egyelőre kiadatlan finálé a győztesek által megszállt 1947-es Berlinbe és Bécsbe visz el.)  

Az előzmények: Berlin modellt áll

A magyar olvasóknak talán Erich Kästner könyvei mondanak a legtöbbet. De most nem az Emil és a detektívek úgyszólván joviális bűnözői  és rendőrségi világát fogom felidézni, hanem az 1931-es Fabian egy mondatát, mely szorosan a tárgyunkhoz tartozik: „Keleten a bűnözés, a belvárosban a szélhámosok, északon a nyomor, nyugaton a disznólkodás, és az összes égtájon a – pusztulás.”

Berlin, Alexanderplatz: az Alexanderhaus 1936-ban. A ház negyedik emeletén volt Bernie irodája a regény fiktív terében. És a valóságban a tér másik oldalán székelt a bűnügyi rendőrség, Bernie életének másik színtere

Forrás: Fortepan

És persze mindenki ismeri – ha máshonnan nem, legalább Rainer Werner Fassbinder letaglózó tévéfilmjéből – Alfred Döblin 1929-ben megjelent regényét, melynek már a címe is sokat elmond, és még közelebb visz a témánkhoz: Berlin, Alexanderplatz. A könyv főszereplője egy kallódó ember, Franz Biberkopf, 1928 tavaszán pitiáner bűnözőként szabadul a Tegel börtönből, de aztán gyilkosként végzi.

De nem kell feltétlenül a németekhez menni, van nekünk egy írónk, akitől ugyancsak első kézből értesülhetünk Berlin mindennapjairól. Márai Sándor ifjúságának nagy részét Németországban töltötte. És mivel anyanyelvi szinten tudott németül, nemcsak újságíróként lett sikeres, ráadásul a kor egyik legjobb lapjánál, a Frankfurter Zeitungnál, de a mondén társasági életben ugyancsak komoly szerepet játszott. A húszas évek végének dekadens Berlinjét kevesen írták meg ilyen érzéki plaszticitással: „A nemek pártokra szakadtak; előbb csak divat volt, később járvány a homoszexualitás. Óriási üzemek alakultak e szenvedélyek mesterséges csíráztatására.Két kézzel nyúltam minden után, amit Berlin elém sodort, félelem és szándék nélkül. Amerre mentem, kitárt karok nyúltak felém. A berlini idő első szakasza telítve volt meglepő szerelmi élményekkel.

A nemek zavara elhatalmasodott a nyugtalan városban.

Nőket ismertem meg, akik titokban porosz katonatisztek voltak, négy fal között monoklit viseltek, szivaroztak, és odáig vitték az átváltozást, hogy éjjeliszekrényükön katonai szakkönyvek hevertek. 

Egyetlen permanens álacosbál volt ez a berlini tél. A párok néha ijesztő álarcokat viseltek.

A Hotel Excelsior 1929-ben. Az éjszakai mondén Berlin

Forrás: Fortepan

Berlin vidám, kissé dekadens apokalipszise. Ezt a szálat szövi tovább Philip Kerr, de amit ábrázol, azaz a hatalom megragadása utáni Berlin légköre, már a rettenetes végítélet előestéje, úgyszólván a hideg büfé, bármiféle derű és kedélyes romlottság nélkül. Ez maga a pőre borzalom, melynek dekadenciája pusztító. 

Persze Kerr főhőse is rajongott a régi Berlinért. Erről így vall: „Régen imádtam ezt az öreg várost. Imádtam könnyed, gondtalan légkörét, az olcsó dzsesszt, a vulgáris kabarékat és az összes többi kulturális szertelenségét, ami Berlint a világ egyik legizgalmasabb városává tette.” De ennek vége, 1933 után a nácik megölték a kedélyt és bohémságot. Nem véletlen, hogy a második regény a leégett Reichstag üszkös falai közt kezdődik.

Messiás a Sportpalastban

Ugyancsak Márainál találjuk az egyik legtökéletesebb és leginkább tisztán látó leírását az 1933-as fordulat lelki-szellemi következményeinek. A Messiás Sportpalastban című cikkében, melyet a Kassai Hírlapban publikált 1933 januárjában, helyszíni tudósítóként számolt be Hitler irtózatos hatású berlini beszédéről. Márai pontosan tisztában volt az élmény jelentőségével, hiszen már az első mondatban leszögezi: „Aki ezt nem látta és nem hallotta egyszer, az talán soha nem érti meg igazi jelentőségében a háború utáni Németország baljós lelki összetételét. A valóság, a Hitler-féle valóság és következményei minden híradást és elképzelést meghaladnak.”

Fél kilenckor a hangszóró elordítja: Der Führer kommt! Huszonötezer ember felemeli karját, és visszabőgi: Heil! „Mikor ezt a bőgést hallom, egyszerre megértem a nácik sikerét. Így csak a dervisek üvöltenek, akik halálosan kétségbeesettek.”

A kedélyes Hitler a német olimpiai bajnok gerelyhajítónő, Tilly Fleischer társaságában

Forrás: AFP/-

Az ilyesfajta gyűléseket természetesen a rádió is közvetítette, meghallgatásuk hazafias kötelességnek számított, és még a kocsmákban sem lehetett elmenekülni a hangszóró elől, a hatóságok ellenőrizték, hogy megy-e az adás. Az első regényben Bernie éppen a kor ünnepelt, kétes erkölcsű színésznőjét, Ilse Rudelt látogatja meg, amikor ugyancsak egy rádióközvetítés zajlik, éppen a színésznő szomszédja, Joseph Goebbels beszél, aki félelmetesen hatásos kiagyalója volt a náci propagandagépezetnek. Ő vezette be a Führer beszédét is a Sportpalotában.

Berlin, az Olimpiai Stadion főbejárata 1936-ban

Forrás: Fortepan

Márai a beszéd alatt a közönséget és a náci vezérkart fürkészi: „Micsoda arcok! Két intelligens emberi formájú közöttük: Goebbels, kicsi, fekete, ravasz, energikus, értelmes szemekkel, s Göring, a birodalmi gyűlés elnöke, típusa a kitenyésztett, régi porosz katonatisztnek. Aztán vizenyős, lélektelen szemek, sörtől duzzadt, vörös arcok, kopaszra nyírt fejek, harmadrangú testi anyag.

Mi lehet ebben a fejben, mely ilyen szemekkel bámulja a világot?

Micsoda zavar, micsoda görcsös rögeszme? Ez az uniformizált csőcselék, az organizált korlátoltság, a mozgósított csorda ösztön, a kitartott és megfizetett brutalitás, a bunkóval nevelt engedelmesség és puskatussal lelkesített odaadás. Ez a tipikus náci arc, amilyet egy hagymázosan beteg társadalom álmodhat csak magának.”

A magán is állami

Göring és Goebbels mindkét regényben igen jelentős szerepet játszik. Kerr mesterien ragadja meg a még nem teljesen szilárd náci rendszer lényegét, amely nem más, mint a folyamatos hatalmi harc. Szolgálatok küzdenek és tesznek keresztbe a másik szolgálatnak; van itt Kripo, Sipo, Orpo, Gestapo,SS, SA, ki tudná felsorolni őket. Ráadásul vezetőik is folyton változnak, itt másodpercek alatt ki lehet esni a hatalom kegyéből. Elbeszélői szempontból mindig kockázatos dolog fiktív személyek társaságába valóságos történelmi alakokat beléptetni. De Kerr jól megoldja ezt, ha nem is tökéletesen. Mindenesetre jobban, mint Kondor Vilmos, akinek a Budapest noir-sorozat megírásakor egyértelműen Kerr trilógiája lehetett a példaképe.

Fordította Illés Róbert. Jaffa kiadó, 2015, 2016, 270 és 301 oldal, 2940, illetve 3150 Ft

Fotó: Marton Szilvia - Origo

A regények dramaturgiája éppen a fiktív és a valóságos, a magánszféra és a hivatalos közti megosztás és folytonos összecsúszás alapján épül fel – Bernie minduntalan legalább két vagy inkább három megbízónak dolgozik. Az első felkérés mindig a magánnyomozónak szól és természetesen magánjellegű megbízatás, ráadásul sok és még több pénzért. De ezekhez rögtön kapcsolódik valamilyen ingyenes, „hazafias kötelességtudatból" elvégzendő állami feladat; azaz kényszer; az első regényben Göring tesz visszautasíthatatlan ajánlatot, a Sápadt gonosztevő című második regényben pedig Reinhard Heydrich, a Sipo, vagyis a biztonsági szolgálat főnöke. Aztán a privát és az állami szálak végzetesen összefutnak, de oly fojtogató mértékben, hogy Bernie örülhet, ha megússza néhány alapos veréssel és pár hónap koncentrációs tábori beutalóval – Dachauba. Egyetlen vigasz marad. Vagy még az sem.  

A nők nyújthatnának menedéket

Idézzük ismét Márai leírását: „Egyetlen csinos nőt nem láttam A csinos nők nyílván másféle szórakozásokat keresnek ebben az órában.

Ellenben több nőt láttam, akik könnyes szemekkel hallgatták Hitlert, elmondhatatlan izgalomban, reszkető kezekkel törülgették szemeiket.  

Az a szorongó érzés fog el, mintha huszonötezer hirtelen megtébolyodott emberrel zártak volna közös terembe. Kínos érzés.”

Hát igen, valahogy ilyen kínban érezhette magát Bernie is. De hiába vágyik gyengédségre, láttuk, a náci üvöltözés még llse Rudel hálószobájában is utolérte. Az első regényben beleszeret egy szép és kedves fiatal nőbe, de az váratlanul és minden nyom nélkül eltűnik. Sorsáról a második kötetből értesülünk.

Marad a csupasz szex, a bujálkodási vágy. A Sápadt gonosztevő így indul: „Idén nyáron olyan forróság van Berlinben, mint egy pék hónaljában. De az is lehet, bennem van a hiba, elvégre mindjárt betöltöm a negyvenet, és mihelyt csinibabákat látok, azonnal csorogni kezd a nyálam. Bestiális késztetést érzek a nemzésre.” És úgy tűnik, mindenki így érez az ördögtől megszállt városban, ebben a kötetben tipikusan árja, szőke és kék szemű kamaszlányokat gyilkol halomra egy eszelős sorozatgyilkos, de később kiderül, hogy ez sem mentes bizonyos politikai felhangoktól. A regény az úgynevezett Kristályéjszaka leírásával zárul, amikor 1938. november 9-ről 10-re virradóra 7000 zsidó üzletet fosztottak ki, 177 zsinagógát gyújtottak fel. 

Másnap reggel a botanikus kertben is égetnek, a lehullott őszi lombot hányják máglyára, és a vigasztalan kép már a következő regény német rekviemjét vetíti előre: „Fanyar, szürke füstjük úgy lebegett a levegőben, mint elveszett lelkek utolsó sóhaja. Én pedig csak álltam, néztem a sárgán parázsló zsarátnokokat, belélegeztem a lombhalál forró gázait, és a világvége ízeit éreztem a számban.” 

(Címlapi kép: Berlin, Alexanderplatz, Fortepan)