Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Kell ehhez valami monomániás őrület

2016.08.21. 07:10
Hatvan éve folyamatosan fiatalodik. Lassan már harmincnak fog kinézni. Garaczi László a mai magyar irodalomban a fiú. Hét hónapja nem eszik húst. Őt még érdekli a húszévesek világa. Íróként igazi remete, a Facebook viszont oldja a magányát. Arról is beszél, szerinte belterjes-e a magyar irodalom, mit kellene csinálni a Ligettel, hogyan lett író, és mi az írás értelme.

Egyáltalán nem nézel ki hatvanévesnek. Alkat vagy tudatos testkontroll ez az örök kölyökség?

Anyukám is fiatalos volt, nyolcvanévesen sem voltak ráncai. Úgyhogy talán inkább adottság. Voltam régen olyan társaságban is, ahol ez állandó élcelődés tárgya volt, hogy ez valami genetikai hiba. Tény, hogy vannak előnyei és hátrányai.

Mi a hátránya?

Sok helyzetben nem vesznek komolyan. Megtörtént, hogy becsöngetett a postás, rövid gatyában mentem ajtót nyitni. Rám nézett, és azt mondta, csomagot hozott, szóljak a szüleimnek, mert csak felnőtt veheti át.

Mi a legnagyobb előnye?

Lehet róla beszélgetni, jó társalgási és interjútéma (nevet).

Pontosan tudom, hogy valójában már Laci bácsi vagyok, mondja Garaczi László

Fotó: Marton Szilvia - Origo

Sportolsz?

Korábban pingpongoztam, vívtam, fociztam, valamennyit még mindig sportolok, igyekszem nem elhagyni magam. Az íróválogatottban is játszottam, tíz éve volt egy térdműtétem, abba kellett hagynom. Utána még futottam félmaratonokat, átúsztam a Balatont. Szeretek mozogni, és ha lefárasztom magam, jobban tudok koncentrálni, türelmesebb vagyok.

Nemrég kiraktál a Facebookra egy vicces kis gifet egy virslikígyót táncoltató furulyásról, ezzel a szöveggel: ma 7 hónapja vagyok vega, juhé! Tényleg vega leszel? Morális megfontolásból?

A feleségem, Ildikó inkább etikai vegán, én csak kísérletezem ezzel, bár ha belegondolok, van benne valami fura, hogy megesszük az állatokat. Azt érzem, hogy fizikailag aktívabb vagyok, jobban érzem magam, mióta nem eszem húst. Egyszer régen már kipróbáltam, három hónapig ment, de ma már gazdag gasztronómiai kultúrája van a vegaságnak, nem probléma hús nélkül változatosan étkezni.

A könyveidet olvasva az volt az érzésem, hogy a benned élő gyerekkel folytatsz állandóan párbeszédet. Akkor is, amikor nem konkrétan egy kiskamasz a főhős, mint például a Pompásanbuszozunkban. Van benned valami infantilis, a szó nem pejoratív értelmében?

Egyszer Konrád György azt mondta egy balatoni borozás közben, hogy én vagyok a mai magyar irodalomban „a fiú". Ez jólesett, és ha tényleg van benne valami, akkor örömmel vállalom, de persze nem erőltetem, és nem játszok rá. Pontosan tudom, hogy valójában már Laci bácsi vagyok, tudom, milyen megváltozott körülményekkel kell megbirkóznom, hogy változik a testem, a munkabírásom, a szellemi teljesítményem.

Az infantilizmust, mint egyfajta friss látásmódot, tényleg próbálom megőrizni. Segít, hogy sok fiatalt ismerek, a fiam is huszonéves. Az ember, ahogy idősödik, hajlamos elveszteni az érdeklődését az új iránt. Nem érdekli, milyen mondjuk egy húszéves világa, mert már átélte, és látta ezerszer. Talán mert rossz a memóriám (nevet), engem ezek még érdekelnének.

Kell ehhez valami monomániás őrület, és néha nem könnyű

Fotó: Marton Szilvia - Origo

Úgy tűnik, remekül tudtál akklimatizálódni ehhez a megváltozott környezethez. Mit jelent számodra a Facebook?

Segít a társasági igényeimet kielégíteni. Az íróság alapja egyfajta remete életmód, egész nap egyedül vagy, és valamivel foglalkozol, aminek lehet, hogy csak évek múlva lesz látszatja. Kint meg zajlik az élet. Kell ehhez valami monomániás őrület, és néha nem könnyű. Sok zseniális embert ismertem, akikből azért nem lett író, mert képtelenek voltak huzamos ideig otthon maradni. Az internet és a közösségi oldalak segítenek ezt a magányt oldani.

A munka közbeni pihenők alatt bekukkantok ide-oda, váltok pár szót egy ismerőssel vagy folytatok egy korábban megkezdett beszélgetést, lementek egy érdekes képet, relaxálok, aztán vissza a géphez. Ez egy új ritmust adott a napjaimnak. Ezeken a közösségi felületeken sokkal változatosabb és intenzívebb a kapcsolatom az olvasókkal és a kollégákkal, mint korábban. A facebookos alapprofilomat és írói oldalamat kábé nyolcezren követik, és ez a szám folyamatosan növekszik.

Ez a szám nagyjából azonos az olvasótáboroddal? Hány példányban jelennek meg a könyveid?

Olyan 2000-5000 példányban fogynak el. A Facebook segít, hogy az olvasókkal, érdeklődőkkel egyfajta ismerősi, baráti kapcsolat jöjjön létre. Ők is jobban megismerhetnek engem, én is őket. De nem csak magamat reklámozom, kollégákat is, és általában az irodalmat, kultúrát, és persze sok közéleti téma is szóba kerül.

Miért lettél író?

Nálunk a családban nagy becsülete volt az irodalomnak. Apai nagyapám magyartanár volt Kecskeméten. Tízévesen már regényt akartam írni, később verseket József Attila, Ady, Pilinszky modorában. Nem volt egyszerű kamaszkorom, az olvasás és az írás sokat segített a krízisek elviselésében. Sok mindent „kint" nem tudtam megoldani, csak bent, a fejemben. Behívtak katonának, leszereltek, talán akkor voltam a legmélyebben, de az olvasás és az írás ekkor is megmaradt, és egyre inkább a mindennapjaim aktív részévé vált.

A nyelv és az irodalmi beszédmódok át voltak itatva a diktatúra hazugságával

Fotó: Marton Szilvia - Origo

Hogy kerültél be az irodalomba?

Akkoriban félig-meddig punk voltam, a Felszabadulás téren, vagyis a Felbaszon találkoztam délutánonként pár hasonló sráccal, akikkel koncertekre jártunk, buliztunk. Volt ott egy lány, aki egyik nap mondta, hogy a bölcsészkaron fiatal költők beszélgetnek, épp oda indult. Kicsit tetszett is, úgyhogy elkísértem. A bölcsészkar büféjében tényleg ott beszélgettek néhányan versekről, irodalomról, politikáról. Kukorelly Endre, Földényi F. László, Petőcz András, és még néhányan. Nem ismertem őket, de kedvesen fogadtak, és néhány kis szövegemet meg is mutattam nekik. Elkezdtem rendszeresen lejárni ebbe a körbe. Bevontak felolvasásokba, elhívtak rendezvényekre, bulikba, egy év múlva már Esterházyval fociztam a Tromoson. Kezdtem elfogadni, hogy talán

mégsem disszidálok, nem leszek punkzenész vagy öngyilkos, hanem tényleg megpróbálok író lenni.

A posztmodern kimerült a nyelvjátékban, az önreflexióban, lemondott a történetről. Miért?

Ez az önreflexív, nyelvre koncentráló szemléletmód szerintem az akkori neoavantgárdból és egy tisztázó, tabula rasát akaró szándékból jött. A rendszerváltás előtt ez forradalom volt a kortárs irodalomban, tehát a kimerülés, ha volt ilyen, sokkal később jött. A nyelv és az irodalmi beszédmódok át voltak itatva a diktatúra hazugságával, és az irodalom szabadságharca az alapokig szét akarta ezt rombolni, rá akart kérdezni a művészet lényegére.

Úgy látom, hogy a 80-es évek úgynevezett prózafordulatában ilyen törekvések is dolgoztak, hogy a politika aktuális kényszereivel és ajánlataival szemben a nulláról kell újrakezdeni, az alapkérdéseket föltéve, egy hiteles beszédmód kialakításának érdekében. Ez az új irodalom extrémen nyelvkritikus, sőt kísérleti volt, és voltak olyan erős egyéniségei, mint Erdély Miklós vagy Esterházy. Lehet, hogy a 90-es években ez az irány kimerült, illetve megváltozott formában élt tovább, de szerintem a célját elérte, megtisztította a terepet.

Szabaddá váltam, hogy íróilag megkeressem magam

Fotó: Marton Szilvia - Origo

Rád hatott Esterházy?

Biztosan. Mondatszinten, mentalitásban is, de abban is, hogy kezdő íróként felszabadított bizonyos kulturális és lelki terhek alól. Szabaddá váltam, hogy íróilag megkeressem magam.

De azért klasszikus nagy regényt később sem írt senki?

Dehogynem, már korábban ott volt Ottlik, Konrád, Nádas, Spiró és még sokan. A transzavantgárd és a posztmodern csak egy vonulat volt, ami egy ideig kétségtelenül a legérdekesebbnek, legprogresszívabbnak tűnt. A rendszerváltás után az újonnan jelentkező írók közül már sokan újra történetekben, hagyományosabbnak tekinthető, olvasóbarát művekben gondolkodtak, Závadát vagy Darvasit említhetném. De ekkor jelent meg a Pompásan buszozunk című regényem is, ami szintén nem tekinthető kísérleti szövegnek. A későbbi Arc és hátraarc című regény is ilyen, és amit most írok, az is hasonló lesz. Közben persze írtam vadabb könyveket is: Metaxa, Wünsch híd.

Mit lehet a készülő könyvről tudni?

A lemur-sorozat következő darabja lesz, Hasítás a munkacíme, remélem, jövőre megjelenik, és főleg a '80-as évekről szól. Sztorizós, vicces könyv lesz: pályakezdés, bulik, utazások, a rendszerváltás stb. Ezen dolgozom most, de előtte még idén ősszel megjelenik egy kis szülinapi könyvem dalokkal, gyerekversekkel, haikukkal és egyéb huncutságokkal, a címe: Plazmabál.

Sokak szerint belterjes a magyar irodalom. Nincs igazi kritika, mindenki mindenkit ismer, senki nem akar megsérteni senkit. Honnan lehet tudni, hogy igazán jót írt az ember, ha nincs külső, úgymond „objektív" megerősítés?

Ezt én nem egészen így látom. Egyrészt van egy erős és időnként nagyon is éles kritikai élet, tehetséges fiatal kritikusokkal is, másrészt az írók egy jó része nem a szakmai közegnek ír, hanem a közönségnek, onnan kapja a pozitív vagy negatív visszajelzéseket. Most olvasom Zoltán Gábor új könyvét, az Orgiát. Minőségi és revelatív irodalom, és biztos nagy siker lesz.

De ott vannak Závada, Grecsó, Dragomán, Bartis, Háy könyvei, imádják őket az olvasók. Úgy látom, hogy a fiatalokban is egyre nagyobb a tudatosság, profi írók akarnak lenni. Szóval én nem látom ezt a belterjességet. Azt pedig, hogy tényleg jót írt-e az ember, azt sem az olvasók, sem a kritika nem tudja egy adott pillanatban biztosan megmondani. És tulajdonképpen nem is érdekes. Akkor írtam jót, ha kihoztam az adott anyagból és magamból a maximumot.

Azért érzem magam sikeresnek, mert minden nap azzal foglalkozhatom

Fotó: Marton Szilvia - Origo

Nehezebb ma Magyarországon íróvá válni, mint amikor te indultál?

Nem könnyű megítélni. Ma könnyebb publikálni, viszont nehezebb tájékozódni, rengeteg szöveg jelenik meg a print és online platformokon.

Szoktál azon gondolkodni, hol a helyed a mai magyar irodalomban? Azon kívül, hogy te vagy a fiú.

Ha véletlenül ilyesmin kezdek morfondírozni, gyorsan leállítom magam. Szeretek írni, érdekel, hogy az olvasók és a kritika mit szólnak a könyveimhez, érdekel, hogy a többiek mit írnak, de a kánonozás nem érdekel. Azért érzem magam sikeresnek, mert minden nap azzal foglalkozhatom, amit szeretek, és amiről gyerekkoromban ábrándoztam. Hálás vagyok a kulturális intézményrendszernek és az olvasóknak, hogy támogatnak ebben.

Meg tudsz élni az írásból?

Eddig igen, szerényen. Nyugdíjam például nem lesz.

Írtál egy rakás forgatókönyvet és színházi darabot is. A pénzkereseten kívül mi hasznuk van még?

Sokat tanultam belőlük, leginkább dramaturgiát: hogy kell felépíteni egy karaktert, egy szituációt, egy történetet, hogy lehet a feszültséget fenntartani stb.

Sajnos a kamaszkori nagy, extatikus olvasásoknak vége

Fotó: Marton Szilvia - Origo

Külföldi kortárs írók közül ki volt rád a legnagyobb hatással?

Sok nevet mondhatnék, Salingertől Thomas Bernhardig, de most valamiért Paul Auster jut eszembe, akinek pár éve egyhuzamban olvastam el a könyveit. Akkor írtam a Metaxát, próbáltam egy-két megoldást ellesni tőle, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Megmutattam a szöveget valakinek, akiben bízom, és mondta, hogy ez nem az én hangom. Átírtam az egészet, és azt hiszem, jobb lett: bevállalósabb és eredetibb. Vigyázni kell a direkt hatásokkal.

Ugyanolyan élvezettel olvasol, mint gyerekkorodban?

Sajnos a kamaszkori nagy, extatikus olvasásoknak vége. Azonnal figyelem és elemzem az írói megoldásokat, nem tudom a szakmai szempontokat zárójelbe tenni. Persze vannak erős élmények, mint most Zoltán Gábor könyve. Szikár nyelv, és a magyar történelem legborzalmasabb epizódjának egészen új és ijesztő perspektívája.

A feleséged, Nagy Ildikó Noémi is író, műfordító. Szerkesztitek egymást?

Megmutatjuk egymásnak az írásainkat, de általában is sokat beszélgetünk irodalomról. Ő egy másik kultúrából jön, Amerikában nevelkedett, más a mentalitása. Például ezt a bizonyos '80-as évekbeli vadulós irodalmat nem annyira szereti. Talán úgy mondhatnám, hogy az irodalmi eszménye a letisztult, minimalista nyelven keresztül megmutatkozó őrület. Más nézőpontból elemezzük a szövegeket, és ez tanulságos.

Megmutatjuk egymásnak az írásainkat, de általában is sokat beszélgetünk irodalomról

Fotó: Marton Szilvia - Origo

2014-ben ösztöndíjat kaptál Ausztriába, te voltál a grazi Stadtschreiber. Ez mit jelentett pontosan, mit kellett csinálnod?

A középkorban így hívták a városi írnokot. Nem voltak különösebb feladataim, kaptunk egy kis lakást, havi apanázst, egy évig nyugodtan tudtunk dolgozni. Persze részt vettünk a város kulturális életében, kiállítás-megnyitókon, színházi projektben vettünk részt, segítettünk összeállítani egy első világháborús antológiát, akkor voltak a centenáriumi megemlékezések.

Volt negatív élményed?

Így hirtelen az jut eszembe, mikor egy ámokfutó végigszáguldott kocsival a sétálóutcán, és sok embert elgázolt. Száz méterre voltunk az eseménytől, hallottuk a szirénákat, és bemondták, hogy mindenki maradjon otthon. Kiderült, hogy nem terrorcselekmény, egy mentális problémákkal küzdő bosnyák férfi volt, aki régóta élt a városban a családjával. Grazban sok külföldi lakik, de a hangulat akkor sem nem fordult ellenük. A város gyászolt, de mikor megindult a menekültáradat, azonnal vállaltak ezer embert. Kábé annyit, amennyit mi most nem vagyunk hajlandóak.

Nálunk meg óriásplakátokon nyomatják a bevándorlásellenes propagandát. Érzel felelősséget, hogy ilyen ügyekben megszólalj, vagy a szövegeidben legyen ennek nyoma? Hogy hass a társadalomra?

A könyveimben nem foglalkozom ezzel, legfeljebb csak áttételesen. Viszont elmegyek tüntetésekre, aláírok petíciókat, évekig vitatkoztam a közösségi tereken ilyen témákról, de aztán feladtam. Elkeserítő, ami ma történik. Azt hittem, másmilyenek vagyunk.

Empatikusabbak?

Igen. Remélem, hogy csak ebben a speciális helyzetben viselkedünk így.

Az emberek nagy részének mentalitása idegen számomra

Fotó: Marton Szilvia - Origo

Határhelyzetben derül ki, milyenek vagyunk valójában, nem?

Nem tudom, szerintem a tömeg attitűdje viszonylag gyorsan tud változni. Nyilván a rendszerváltás megoldatlanságai, kudarcai vezettek ide. Mindenesetre nem jó érzés, bár tulajdonképpen ez mindig is így volt, hogy az emberek nagy részének mentalitása idegen számomra. De a kommunizmus se volt egyszerű. Van egy kis déja vu érzésem.

Hogy odafönt hülyék, azt ma is tudjuk.

Sokan nem így gondolják. Talán ez a mostani embertelen kampány nem annyira gyűlöletet, mint félelmet kelt az emberekben. Nem tudom elképzelni, hogy a honfitársaim háborúból menekülő családokat gyűlölnek és tagadnak meg. Nagyon aljas trükk ez a politika részéről, de a félelem talán könnyebben változik valami mássá, jobbá, bátorsággá és nagyvonalúsággá. A gyűlölet szívósabb.

Legújabb könyvedet, a Wünsch hidat kvázi a Liget ihlette. Köztudott, hogy bensőséges kapcsolatban állsz a Ligettel. Mit gondolsz a körülötte zajló őrületről?

Próbálom követni az eseményeket, és megérteni, mi történik. Elolvastam a témáról, amit tudtam, többször kint jártam a Ligetvédők táboránál, és a tüntetéseken is. Nehéz pontosan átlátni, mi készül, hogyan és miért. Azt biztos, hogy rengeteg pénzt el akarnak költeni, és ez nyilván sokak érdeke. A Liget rekonstrukcióra szorul, viszont fantasztikus nemzeti érték. Nekem nem szimpatikus a nagy beruházással, építkezéssel, idetelepített múzeumokkal operáló terv. Helyesebb lenne, ha a parkjelleg megmaradna, ténylegesen növekedne a zöldfelület, és megmaradna a liget eredeti, családi rekreációs funkciója.

Közel kerülni a saját csendedhez

Fotó: Marton Szilvia - Origo

Nem a turizmust kellene növelni a Liget rekonstrukciójával, és a múzeumokat máshol is el lehetne helyezni. Az is elég visszatetsző számomra, és szimbolikusan is kínos, hogy mintha ez az egész projekt azért történne, hogy a miniszterelnök felköltözzön a Várba, ahol a királyok laktak, mielőtt Magyarország köztársaság lett. Pár hete a postaládánkban landolt egy propagandaanyag, amiben Baán László azt nyilatkozta, hogy az elmúlt években aktív egyeztetés zajlott a környékbeli lakókkal. Harminc éve élek itt, sokakat ismerek a környéken, senki nem halott fórumokról, egyeztetésről, kérdőívekről. A füzetet minden budapesti megkapta, akik ezt természetesen nem tudhatják.

Íme egy régi mondat tőled: Azért írok, hogy ne kezdjek el hazudni. Úgy hangzik, mint egy ars poetica.

Írásban pontosabban fogalmazok, mint mikor beszélek. Ilyenkor nincs idő, elvisz a lendület, nem egészen azt mondom, amit szeretnék. Kliséket használok, közhelyeket, befolyásol a szituáció. Írás közben nincsenek ilyen külső, zavaró tényezők, és nincs harc a megszólalás jogáért. Nagyobb az esély, hogy meg tudok szabadulni a sallangjaimtól, hamisságaimtól, előítéleteimtől, és őszintébb tudok lenni. Az írást bármelyik pillanatban abba lehet hagyni, el lehet hallgatni, ami beszélgetés közben lehetetlen. Talán ez is az írás értelme: közel kerülni a saját csendedhez. Mint mikor kiteszed a pontot egy könyv végén.

(Címlapi kép: Marton Szilvia)