Talán mégis érdemes élni

Ki ne szeretné azokat a filmeket, amelyekben remek színészek énekelnek szuper dalokat, szórakoztató, okos történetekben, messzire elkerülve a giccset? Például azok az emberek, akik rühellik a musicaleket és általában a zenés filmeket. Ez a cikk nem nekik szól, de még róluk is el tudom képzelni, hogy bírni fogják John Carney rendezéseit.

John Carney a Szerelemre hangszerelve forgatásán, 2013-ban

Forrás: Photo12/Archives du 7e Art/Apatow Productions/Killifish productions/Apatow Productions/Killifish Pro

Erre azért van esély, mert Carney filmjeiről lerí, hogy elkészítésük a rendező szívügye volt, és olyan filmeket csinál, amilyeneket ő is szívesen néz. Ki nem állhatom azt a jelzőt, hogy „szerethető", de az a helyzet, hogy Carney filmjeit tényleg nagyon könnyű szeretni. A Sing Street a legújabb a sorban, és körülbelül ugyanarról szól, mint a korábbiak, csak több Duran Duran-szám van benne.

Szakítás után ideális

„Teljesen biztos, hogy az Egyszert fogják megemlíteni először a rólam szóló nekrológokban" – mondta el Carney több interjúban. Az általános vélekedés szerint a rendező ezzel a 2006-os filmjével futott be, a képet viszont árnyalja, hogy az Egyszer után, a következő sikere előtt még csinált két, nyom nélkül eltűnt filmet, amelyeket csak Írországban lehetett megnézni, de többnyire ott sem.

Glen Hansard és Markéta Irglová az Egyszer című filmben

Forrás: Budapest Film

A Zonadról és a Raftersről nem is beszél szívesen az interjúiban, ellentétben azokkal a filmekkel, amelyeket az Egyszer előtt rendezett. „Az újságírók hajlamosak rá, hogy az Egyszer óta minden filmemet ahhoz hasonlítsák. Pedig előtte csináltam egy filmet Cillian Murphyvel és Stephen Rea-vel. Sok tapasztalatot szereztem tévéfilmekkel, aztán jöttek a mozifilmek, az Egyszer csak állomása ennek a folyamatnak. Nem bánom, ha átfésülik az életművemet, de mindent az Egyszerre visszavezetni? Amúgy nincs ezzel bajom, csak kicsit fárasztó."

Az emlegetett Cillian Murphy-s film a nálunk csak tévében vetített, 2001-es A lázadás mámora (On the Edge), amelyben Murphy karaktere apja halála után megpróbál öngyilkos lenni, de hiába ütközik szándékosan a kocsijával, csak a kisujját töri el. Beutalják egy pszichiátriára, ahol megismerkedik egy depressziós, önsebző lánnyal, és a végén rájön, hogy talán mégis érdemes élni. Murphy alakítása szokás szerint nagyszerű, A lázadás mámora képein, beállításain ugyanakkor meglátszik, hogy Carney korábban a tévében dolgozott.

Forrás: Budapest Film

Az Egyszer (Once) viszont valóban új szintre emelte a karrierjét, de nem a képi világ kimunkáltsága miatt. Carney ugyanis olcsó digitális kamerákkal forgatott, dokumentumfilmes hatást teremtve. A film részben tényleg úgy készült, hogy Carney minimálstábbal, gerillamódszerekkel felvette, ahogy a főhősök Dublin utcáin zenélnek. A szomorkás, de életigenlő történetben egy szakítás után lábadozó zenész megismerkedik egy emigráns takarítónővel, és rájönnek, hogy imádnak együtt zenélni. Nem jönnek össze, de segítenek egymásnak túllépni egy-egy nehéz élethelyzeten.

A mindössze százezer fontból forgatott film tele van szép dalokkal, amelyeket olyan intimitással és mély átéléssel adnak elő a szereplők, hogy a legblazírtabb nézőket kivéve mindenkinek könnybe lábad a szeme tőlük. És ez sem giccses egyáltalán, mert a szereplők a valóságban is ugyanilyen közel állnak a zenéhez, Carney-hoz hasonlóan. A rendező a The Frames nevű zenekarban játszott a kilencvenes évek elején, innen hívta barátját, Glen Hansardot az Egyszer főszerepére. Hansard tökéletesen hiteles melankolikus, sodródó utcazenészként, talán azért, mert ő is az volt régen. Ez az egyszerűség és karcos érzékenység világhírig repítette az Egyszert, a Broadway-adaptáció pedig talán még sikeresebb volt, nyolc Tony-díjat nyert.

Keira Knightley kiakasztotta

Az Egyszer után Carney ugye csinált két nem túl érdekes filmet, a következő sikerére így 2013-ig kellett várni. A Szerelemre hangszerelve (Begin Again) már nagy sztárokkal készült: Keira Knightley egy menő zenész barátnőjét játssza, aki nem tud mihez kezdeni magával New Yorkban, miközben a pasija turnézik. Aztán kiderül, hogy a férfi beleszeretett egy másik nőbe, Knightley karaktere pedig önállósítja magát, és egy lecsúszott zenei producer segítségével fölveszi a saját lemezét.

A film nyilvánvalóan több pénzből készült, profibb, simábbra csiszolt, mint az Egyszer, de Carney megőrizte a kívülállását, a független szellemiséget. A történet lényege pont az, hogy a hősnő nem hajlandó kiengedni a kezéből az irányítást: előbb engedi, hogy a véletlen, az esetlegesség formálja a dalait – minden számot az utcán, természetes zajok között rögzítenek –, majd a zeneiparnak hátat fordítva ingyen fölrakja a lemezt az internetre.

Keira Knightley és Mark Ruffalo a Szerelemre hagnszerelve című filmben

Forrás: Photo12/Archives du 7e Art/Apatow Productions/Killifish productions/Apatow Productions/Killifish Pro

A Szerelemre hangszerelve ráadásul a realizmus felé közeledő, kortárs zenés filmek trendjét is formálta. Mostanában lett nagy divat, hogy a színészek maguk énekeljék a dalokat, akkor is, ha nem olyan képzett a hangjuk. Erre jó példa a Tökéletes hang és folytatása, amely pontosan a zenei kíséret nélküli hangi teljesítményről szól. Sőt néhány filmben, például A nyomorultakban a forgatáson felvett hangsávot használták a vágás során is.

Vagyis Carney berobbant a kortárs hollywoodi zenésfilm-mezőnybe. A Szerelemre hangszerelve sikertörténetét csak az árnyékolta be, hogy a rendező összeveszett Keira Knightley-val. Később azt nyilatkozta, Knightley félt kibontakozni a vásznon, a sleppje pedig megnehezítette a munkát. Ahogy a rendező összegezte a véleményét: „Soha többé nem forgatok szupermodellekkel." Ami persze igazságtalan és rosszindulatú megjegyzés volt, elnézést is kért miatta. Knightley egyébként remekül játszik a filmben, hasonlóan a producert adó Mark Ruffalóhoz és a hősnő csalfa barátját alakító Adam Levine-hoz.

Utcai dalfelvétel a Szerelemre hangszerelve című filmben

Forrás: Photo12/Archives du 7e Art/Apatow Productions/Killifish productions/Apatow Productions/Killifish Pro

A legjobb gyerekzenekaros film a Rocksuli óta

Carney most rukkolt elő legújabb filmjével, amely máshogy személyes, mint az eddigiek. Saját kamaszkorából merített hozzá inspirációt, neki is a zenekar-alapítás jelentett menekülőutat a gimnáziumi nyomasztásból. A Sing Street főhőse szigorú, vallásos iskolába kerül, egy csomó problémás gyerek és frusztrált paptanár közé. Meglát egy gyönyörű lányt az utcán, és azzal a szöveggel akarja felszedni, hogy klipet forgat a bandájával, a lány jöhetne szerepelni. Meglepetésére Raphina igent mond, úgyhogy Conor kénytelen tényleg összerántani egy zenekart.

„A legnagyobb különbség a saját életemhez képest, hogy Conor állati helyes srác, minden sikerül neki, tele van önbizalommal. Én egyáltalán nem ilyen voltam, hittem magamban, de kívülről ez nem látszott. Amint Ferdia Walsh-Peelo megkapta a szerepet, a filmen is változtatnunk kellett. De nem akartam hozzáidomítani őt az eredeti elképzelésemhez, hagytam, hogy átformálja a filmet" – nyilatkozta Carney.

Ferdia Walsh-Peelo és Lucy Boynton a Sing Streetben

Forrás: Vertigo Média

A kamasz szereplők, Ferdia Walsh-Peelo vagy a Raphinát játszó Lucy Boynton valóban nagyon tehetségesek, a filmbeli zenekar tagjai remek előadók. Richard Linklater Rocksulija óta nem készült ilyen jó film zenekart alapító gyerekekről, de itt nincsen olyan központi felnőtt karakter, mint a Rocksuliban Jack Black figurája. A fiatalok viszont simán elviszik a hátukon a filmet, persze hathatós zenei segítséggel.

Carney a saját, nyolcvanas évekbeli kedvenceivel töltötte föl a soundtracket, van Duran Duran, Clash, The Cure és Hall & Oates is. A gyerekek zenekarának dalait Carney Gary Clarkkal közösen jegyzi, és ezek a számok is pontosan idéznek meg különböző stílusokat a nyolcvanas évek brit popzenéjéből. A Sing Streetet a csodás szereplőgárda és a szuper popszámok miatt jó nézni, de Carney megmutat valamit a korabeli munkásosztálybeli problémákból, a betokosodott, fojtó levegőjű írországi rendszer kilátástalanságából is, így véletlenül sem lehet butácskának tartani a sztorit.

A rendező azt nyilatkozta, egyelőre nem tervez több zenés filmet. Nem is baj: az Egyszer, a Szerelemre hangszerelve és a Sing Street makulátlan trilógiáját nem is kell megbolygatni. Ha bajunk van, elég elővenni ezt a három filmet, és megnézni őket egymás után. Biztosan jobb kedvünk leszünk utána.

(Címlapi kép: Sing Street – Vertigo Média)