Csukás István csak vele volt hajlandó dolgozni
Eredetileg tisztelője vagy régi barátja volt Sajdik Ferencnek?
Egyszerűen besétált az utcámba. A váci Duna-parton volt galériám, és nagyon hangulatos lett attól, hogy a ház falára, meg a közeli fákra is akasztgattam képeket. Jött egy házaspár, megcsodálta, hogy milyen olaszos vagy inkább párizsias atmoszférája lett ettől a helynek. Két órát beszélgettünk, úgy, mintha mindig ismertük volna egymást. A végén aztán bemutatkoztunk egymásnak, és kiderült, hogy Sajdik Ferenchez és feleségéhez volt szerencsém. Annyira összebarátkoztunk, hogy máskor is jöttek, és valahányszor meglátogattak, Sajdik hozott kis rajzokat. Azonnal láttam benne fantáziát, meg kell mondanom, nemcsak az elvéthetetlenül egyedi képi világa miatt, hanem, mert ő olyan művész volt, aki szellemileg legalább annyit beletett a rajzaiba, mint technikailag – kevés ilyen grafikus van. Megkérdeztem, hajlandó lenne-e ugyanezt a humort és ezt a képi világot táblaképeken megfesteni.
Sajdik Ferenc budapesti otthonában
Forrás: MTI/Kovács TamásMit szólt hozzá? Ő kisebb méretekhez és más technikához volt szokva.
A probléma ott kezdődött, hogy ezeket a képeket le kellett alapozni. Kiderült, hogy az alapozó büdös, úgyhogy amikor a felesége orrát megcsapta a budai lakásukban szokatlan szag, feldúltan berohant, és közölte, hogy ezt inkább az én szobámban kellene csinálni. Úgyhogy a technológiát módosítottuk: lealapozva adtam neki a farostokat, vásznakat. Ahogy felvitte a színeket és hozzátette a saját világát, abból csodák születtek. Megkértem arra is, hogy fesse meg Vác kultúrtörténeti emlékeit is.
Sajdiknak volt saját kötődése Váchoz?
Nem. A családja Dunakeszin lakott, apja híres zsoké volt. Ezért is festett sok lovas képet. A család folyton lóversenyre járt, és amikor ő született, éppen Berlin közelében voltak, ezért ott anyakönyvezték. Amikor cseperedett, és felmerült a zsoképálya, mint jó lehetőség, az apja felültette a legvadabb lovára. Az pedig ledobta vagy tizenötször, és egyből megoldódott a dilemma: nem lett zsoké. Viszont előszeretettel rajzolt lovakat, méghozzá csupa bánatos képűeket, mert úgy gondolta, az a ló, amelyik egy gyereket ennyiszer képes ledobni, annak valami nagy bánata lehet.
Felért egy pályamódosítással, hogy karikatúrák helyett táblaképeket kezdett festeni. Hány évesen váltott Sajdik Ferenc?
Elmúlt már hatvan. Épp megszűnt a Ludas Matyi, nem volt állandó, mindennapos munkája, bár rengeteg könyvet illusztrált, filmet készített – Pom-Pom és a Nagy Ho-Ho-Horgász figuráját mindenki ismeri. Csukás István csak vele volt hajlandó dolgozni, mert azt mondta, ha odaadja Sajdiknak a kéziratot, ő nem kérdezi meg, hány lába legyen Festéktüsszentő Hapci Benőnek, hanem fogja és megrajzolja. Onnantól legalább az író maga is tudja, hogy néznek ki a figurái.
Eredetileg az volt az elképzelése, hogy Sajdik fest, maga pedig eladja, és megélnek belőle mindketten?
Nem. Ezt eredetileg is gyűjteménynek gondoltam, alig pár darabot adtunk el belőle, azokból is néhányat már visszavásároltam. Szoktam is mondani Sajdiknak, hogy ezt a kétszáz képet nem megfesteni volt nehéz, hanem megtartani – megállni, hogy ne adjam el.
Ez komoly meghasonlás lehetett egy galériásnak.
Hát igen, hiszen alapszabály, hogy azt kell eladni, amit meg akarnak venni. De szerencsére megálltam, és nagyon jól tettem, mert ebben a családi múzeumban kicsik és nagyok is jól érzik magukat, több órát is eltöltenek itt. Mindössze egy szoba az egész, egészen közelről lehet nézni, és a képek humora így élvezhető igazán. Sokszor hangosan kacagnak.
Sok humorista, hivatásos „vicces ember" morcos és emberkerülő az életben. Sajdik Ferenc milyen?
Csendes, visszahúzódó, szerény, derűs ember. Azt szokta mondani belül néha majd megszakad a röhögéstől. Az ő világa csupa derű és szelídség, akkor is, ha a világ tele van erőszakkal. Más dühös lesz vagy elkeseredett, ha megnézi reggel a híreket, ő viszont a saját nézőpontjából láttatja a valóságot, megmutatja benne az esendőséget és a humort.
Nagy kedvencem a két szomszédvár, amelyből sűrű nyílzáport küldenek egymásra a védők, a vár aljában viszont a két udvari bolond békésen cseveg...
Persze, mert csak a két bolondnak van annyi esze, hogy inkább beszélgessen. Sajdik mindig a közemberek, az elesettek, az üldözöttek oldalán áll. Ha vadászok üldözik a rókát, ő biztos megmenti: a vadászok sorompót kapnak, a róka pedig ül a vonaton és vigyorogva integet.
A gyűjtemény elég tetemes része ábrázolja Vác girbe-gurba utcácskáit, lakóit, kutyáit. Hogyan inspirálta őt erre?
Sokat járt ide akkoriban. Nagyon jól érezte magát, sokat beszélgettünk, anekdotáztunk, ő csak finoman mosolygott, és én valahogy éreztem, hogy ebből remek képek születnek.
Honnan ismerte Sajdik a városi legendákat, például a diadalív történetét?
Nagyon alaposan felkészült, amikor nekiállt egy-egy témának. Vác egyik püspöke, Migazzi Antal sok pénzt költött a belváros fejlesztésére. Annak idején meghívta Mária Teréziát látogatóba, és diadalívet építtetett a tiszteletére. Az anekdota szerint, mivel mindössze két hét alatt építették fel, a császárnő nem mert áthaladni alatta. Ezt a legendát Sajdik történeti komolysággal, az igazsághoz híven akarta megoldani: elment levéltárakba, utána olvasott, aminek csak lehetett. Végül rá is írta a képre, hogy a rajzoló nem tudja eldönteni a váciak nagy vitáját, hogy átment-e Mária Terézia a diadalív alatt vagy nem, úgyhogy ő most itt megállítja a menetet, a váciak meg csak vitatkozzanak tovább. Feldolgozta Petőfi és a tintásüveg történetét is – Megyeri itt, ahol most ülünk, az egykori Kúria szálló épületében tintázta össze magát. Megfestette Sajdik azt a jelenetet is, amikor az első vonat Vácra jött.
Épp 170 éve, hogy a Nyugatiból elindult az első gőzvontatású vonat. Nagy esemény volt az ország életében, Kossuth, Széchenyi, a nádor és egyéb hírességek is a vonaton utaztak, de a vörös szőnyeg Sajdiknál mégis a mozdonyvezetőkhöz vezetett, hiszen ők a hősök: ők hozták a vonatot. A háttérben vöröslő ég pedig nem a naplementét ábrázolja, hanem a váci Tabánban perzselő tüzet, ami miatt elmaradt a díszünnepség is, mert mindenki ment tüzet oltani.
Gondolom, értékelte a táblakép-festés ötletét. Ő mindig is „alkalmazott művész" lehetett: akkor rajzolt, ha megrendeltek tőle valamit.
Ő szabadidejében is mindig rajzolt. A rendszerváltás előtt a Ludas Matyi volt „a vicclap". Nem voltak benne direkt politikai utalások, szolidabb egyetemes humor jellemezte. Benne voltak a problémák is, de a sorok között kellett olvasni. Sajdik sem élezte ki a dolgokat. Nemrég csináltunk egy Ludas Matyi címlap-kiállítást, és látható volt, hogy a régi poénok ma is ülnek, de ma sokkal direktebben és durvábban fogalmaznák meg ezeket.
A karikatúrát sokan komolytalan műfajnak tartják a képzőművészeten belül, mint mindent, amin nevetni lehet. Ezt ön is így látja?
Nem. A humort ki is kell találni, méghozzá vizuálisan. A legtöbb grafikus azért nem lesz karikaturista, mert nem tud ilyeneket kieszelni. A karikatúra nagyon is értékes, évezredes műfaj, már a barlangrajzok közt is találni. A németalföldi festészet is használta. Móricz Zsigmond írta, hogy azért nagyon kedves számára, mert ha ő valakiről leírja, hogy nagyfülű, nagyorrú, akkor halálra sértődik. Ha ugyanezt egy karikaturista megrajzolja, a karikírozott nevet rajta a legnagyobbat. Ma már nagyon kevesen tudják jól művelni. Finomság kell hozzá, humorérzék és nagyszerű grafikai tudás. Ezzel együtt Sajdikot jobban kezdték értékelni, amikor kiderült róla, hogy nemcsak humora van, de kitűnő kolorista is.
Visszavonultan él, interjút is nagyon ritkán ad. Ez mindig is így volt?
Sajdik sosem szeretett sokat beszélni. Már az is komoly gondot okozott neki, amikor a Prima Primissima díjat kapta, és pár mondatot kellett mondania magáról nagy közönség előtt. Ő rajzolni szeret, és a maga világával van elfoglalva. Az a szerencse, hogy én viszont nagyon szívesen beszélek róla.
(Címlapi kép: MTI/Czimbal Gyula)