Csinálhat-e jó filmet az, akit nemi erőszakkal vádolnak?

2017.03.21. 08:02
Pár hete még nagyobb összegben mertünk volna fogadni arra, hogy az 1831-es rabszolgalázadásról szóló The Birth of a Nation letarolja a jövő évi Oscar-gálát, ám azóta nagyot fordult a világ. Hatalmas botrányt kavart ugyanis, hogy a filmet író, rendező és a főszerepet játszó Nate Parkerről kiderült: nemi erőszakkal vádolták az egyetemen. Nem tudni, hogy a régről kipattant ügy megakadályozza-e a film diadalmenetét vagy derékba töri-e Parker felívelő karrierjét. Legalább ennyire kényes kérdés, hogy vajon tényleg érvénytelenít-e egy remekművet, ha megtudjuk, hogy az alkotó gaztettet követett el.

Nem Nate Parker az első rendező, akinek életművére egy bűncselekmény gyanújának az árnyéka vetül. Nála sokkal nagyobb nevek is kerültek már hasonló helyzetbe, többek között Hollywood egyik nagy nevettetője is.

„Melyik a kedvenc Woody Allen-filmed? Mielőtt válaszolsz, ezt tudnod kellene:

mikor hétéves voltam, Woody Allen kézen fogott, és bevezetett egy padlásszobába a házuk második emeletén. Azt mondta, hogy feküdjek hasra, és játsszak a testvérem villanyvasútjával. Ezután molesztált engem
– írta pár évvel ezelőtt a rendező nevelt lánya, Dylan Farrow a New York Timesban.

A vádaskodás már évtizedekkel azelőtt, Allen és Mia Farrow válása idején elindult. Ekkor bíróság is vizsgálta az ügyet, de végül nem történt vádemelés, maga Allen pedig mindvégig hamisnak és szégyenletesnek nevezte a vele szemben felmerülő vádakat.

Nevethetünk jóízűen egy Woody Allen-filmen?

Forrás: AFP/Valery Hache

Azt tehát nem lehet tudni, mi az igazság, de Dylan 2014-es nyílt levele után újra felvetődhetett mindenkiben a kényelmetlen kérdés: milyen viszonyban állnak egy rendező feltételezett tettei az általa készített filmek élvezhetőségével?

Fülemben kell-e csengenie például Farrow kőkemény mondatainak, miközben épp jókat nevetgélek az Éjfélkor Párizsbanon, vagy százegyedszer nézem újra az Annie Hall nyitómonológját? Kevésbé lesz-e emberi a Manhattan és izgalmas a Match Point, miután olvastam a levelét?

Polanski és az Oscar

Ugyanezek a kérdések még markánsabban merülnek fel Roman Polanskival kapcsolatban, akire nemcsak a gyanú árnyéka vetült, hanem bíróság is bűnösnek találta, és aki ellen a mai napig elfogatási parancs van érvényben az Egyesült Államokban (ennek következtében került svájci házi őrizetbe, de végül nem adták ki az amerikai hatóságoknak).

A korabeli ítélet szerint Polanski egy 1977-es hollywoodi házibuliban itatta le és erőszakolta meg az akkor 13 éves Samantha Geimert, aki pár éve könyvet is írt arról, hogyan árnyékolta be életét az ügy. Az eset ellenére azonban Polanski továbbra is sikeres és ünnepelt rendező maradt, 2003-ban még Oscar-esőt is kapott A zongoristáért.

A Polanski Oscarja körüli vitában maga Geimer is megszólalt, védelmébe véve az esztétikai dimenzió függetlenségét:

„Szerintem Polanski urat és filmjét a minőség alapján kellene díjazni. Hogy mit tett velem annak idején, semmi köze a munkájához vagy ahhoz, hogy mennyire jó abban, amit csinál. Szerintem nem lenne fair múltbéli eseményeket figyelembe venni a szavazásnál” – írta Geimer a Los Angeles Timesban. Persze akadtak bőven olyanok is, akik nem értettek egyet vele, és sokkal szigorúbban látták a kérdést.

Roman Polanski az Oscarjáért sem léphetett be Amerikába

Forrás: Summit Entertainment / Photo12 / AFP

Kiürülnének a múzeumok

Az ilyen esetek valójában egy alapvető és kényelmetlen dilemmát hoznak felszínre, amely fölött sokszor elsiklunk a viták hevében. Az egyik elmélet szerint

  • a műalkotások olyanok, mint a papírpénz, amelynek aranyfedezetét a művész jelleme adja. A szerző tehát életével hitelesíti műveit, így tettei döntően befolyásolhatják a művek értékét.
  • A másik megközelítés viszont függetlennek tartja a műveket, amelyeket így mindig a saját jogukon kell megítélni, gondosan leválasztva a művész „civil” életéről.

Hosszú távon egyértelműen az utóbbi tétel érvényesül. Ha nem így volna, számtalan remekművet kellene leakasztanunk a múzeumok falairól, és a középiskolai irodalmi szöveggyűjteményeinkből is jó pár lapot kitéphetnénk. Nehéz lenne például ámulatba esni a gyilkosságért elítélt Caravaggio vagy Cellini művei előtt állva, és semmilyen körülmények között nem lenne szabad elérzékenyülni egy Molnár Ferenc-előadáson, hiszen a szerző rendszeresen verte a nőket.Persze itt a múltba vesző figurákról van szó, ami nagyon fontos tényező: történeti távlatból ugyanis könnyen lanyhul az erkölcsi felháborodás, és ezzel együtt válik le a művek értéke a művész szermélyiségéről. Ahogy előbb-utóbb a diktátorszobrokról is lekopik a tömegek zsigeri ellenszenve, és el lehet kezdeni a művészi értékeikre is odafigyelni – már, ha nem zúzta őket porrá addigra a jogos népharag.

Akkor most akasszuk le a Caravaggio-képeket a falról?

Forrás: AFP/Mario Laporta

Nem kell szemet hunyni

A kortársak esetében mindig sokkal kényesebb a helyzet, mint a rég halott művészeknél. De ha következetesek akarunk lenni, a műveket itt is a saját jogukon kellene megítélni. A művészi minőség ugyanis alapvetően nem az erkölcsi régióban mozog, és így nem is szorul rá arra, hogy a szerző példás élettörténetével hitelesítse azt.

Ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy szemet kellene hunynunk a nagy művészek gaztettei felett, sőt.

A következményeket viselni kell, és sem a tehetség, sem a kimagasló szakmai érdemek nem mentesíthetnek senkit a közmegvetés vagy a jogi eljárás alól, ha rászolgált erre (itt eszünkbe juthatnak a Kiss László-botrány körüli viták kínos védekezései is, hogy hány aranyérmet hozott edzői munkájával a hazának). Ám ettől még egy potenciális gazember által készített remekmű sem válik hirtelen fércmunkává.

A botrány persze jelen idejű műfaj, mindig az itt és mostban történik, így könnyen el is mossa az esztétika és erkölcs között húzódó határokat. Egy élő művész esetében ráadásul sokan úgy érzik, hogy a mű elismerése az alkotó elítélendő tetteit is legitimálja.

A Hollywood nagy ígéreteként felbukkanó Nate Parker ügye is hatalmas felháborodást kavart. A The Birth of a Nation egyik elővetítését elhalasztották, a rendezőt pedig eltiltották minden sajtóeseménytől, ami komoly érvágás a film kampányidőszakában. A rendezőt 1999-ben felmentették ugyan a vádak alól, de az újságírók most gyanús, eltussolásra utaló részleteket tártak fel az ügy körül. Az is sokkolta a közvéleményt, hogy az áldozat az eset után állítólag depresszióval küzdött, 2012-ben pedig öngyilkosságot követett el.

Ilyenkor az is nagy kérdés, hogy az elkövető miként áll hozzá saját tetteihez, és képes-e belátni, hogy hibázott. Parker nemrég, a többhetes hallgatás után adott egy interjút, amelyben elismerte, hogy 17 évvel ezelőtt más fogalmai voltak a beleegyezés-alapú szexről, mint ma. „Ha egy nő nemet mondott, az 19 éves koromban is nemet jelentett. Ha viszont nem mondott semmit, és nyitottnak tűnt, akkor feszegetni kezdtem a határokat, meddig tudok elmenni. (...) Most 36 éves vagyok, de még mindig tanulom azokat a fogalmakat, amelyek birtokában kellett volna nekiindulnom a szexuális életnek – mondta Parker. 

Mit ér meg egy nő élete?

Lehet azonban, hogy a szolid önkritika már nem lesz elég. A múltból felbukkanó ügy nemcsak Parker szárba szökkenő karrierjét és Oscar-esélyeit törheti derékba, hanem az eddig körülrajongott film megítélését is érdemben befolyásolhatja. Ez látszik az IndieWire által nemrég megkérdezett filmakadémiai tagok egy részétől is:

„Személy szerint én nagyon nehezen tudom elválasztani a filmet az embertől, aki írta, rendezte és még a főszerepet is játssza. Meg akarom-e nézni egy olyan ember filmjét, aki szexuálisan zaklatott egy nőt, és aki szerintem a mai napig nem képes szembenézni bűnével? Azok alapján, amiket olvastam, nem fogok beülni a filmre” – mondta például Marcia Nassatir a producerek céhéből, de a színészek céhéhez tartozó Rutanya Alda sem volt jobb véleménnyel:

„Megúszták, de nem ártatlanok. Parker most a felesége és lányai mögé bújik, de ez nem téveszt meg. Az egyetlen dolog, ami jobbá tehetné a helyzetet, ha kiállna, és azt mondaná: »Leülöm a féléves börtönbüntetést«. Enélkül nehéz lesz erre a filmre szavaznom. Mit ér meg egy nő élete?” – mondta a színésznő.

Persze akadt olyan akadémiai tag is, aki szerint egyszerű lejáratókampányról van szó, és továbbra is nagyon kíváncsi a The Birth of a Nationre. Ez a vélemény azonban ismét elsiklik a kérdés felett: vajon lehet-e úgy nagyra tartani egy művet, hogy közben nem akarjuk kapásból elbagatellizálni az alkotó esetleges bűneit?

Nehéz lesz erre a filmre szavazni

Forrás: Fox Searchlight

Kapóra jött volna

A botrány azért is különösen kényes Hollywood számára, mert a tavalyi #OscarsoWhite – és az egész országban forrongó #BlackLivesMatter – mozgalom után épp kapóra jött volna, ha egy olyan filmet díjazhat rommá, amely az afroamerikai identitást boncolgatja, és ráadásul egy fekete rendező készítette, nem egy idős fehér férfi. Az álomgyár ezzel büszkén felmutathatta volna a világnak, hogy mi sem áll távolabb tőle, mint a hétköznapokban érvényesülő rasszizmus – egy olyan filmet keblére ölelve, amely épp az amerikai rasszizmus témáját járja körbe. Nate Parker nemierőszak-botránya most ebbe a forgatókönyvbe is alaposan beletenyerelt, hiszen lassan már a film bemutatóját veszélyezteti. Legkésőbb jövő januárban, a jelölések kihirdetésekor többet fogunk már tudni arról, mennyire rántja magával az ügy a filmet és rendezőjét.

(Címlapi kép: Fox Searchlight)