Mibe kerül nekünk Wagner?

Richard Wagner manapság (Mozart és Verdi mellett) kétségtelenül a legnépszerűbb operaszerző, ami pusztán azért is meglepő, mert művei fölöttébb nagy ráfordítást: tágas színpadot, elhivatott zenekart és karmestert, rendkívüli énekeseket, komoly rendezőt, pompás díszleteket és jelmezeket, vagyis rengeteg időt és pénzt igényelnek. Nietzsche egykori kaján kérdésére, hogy ugyanis mibe kerül nekünk Wagner, a válasz egyszerű: rendkívül sokba, szellemileg és anyagilag egyaránt. Hiszen Thomas Mann 1940-es mondata ma sem hagyható figyelmen kívül:

Wagner művészete jelenti a legerősebb kihívást az emberi lelkiismeret számára.

„Gyűlölöm Wagnert, de ma már senki mást nem tudnék elviselni” – Nietzsche szerint így beszélnek a megbabonázott wagneriánusok

Forrás: Origo

Ennek ellenére a siker töretlen, és az értelmezések száma sem csökken, sőt. Ha bemegyünk egy bécsi vagy müncheni antikváriumba, a zenei részlegnél a következő kép fogad: minimum egy degeszre tömött szekrény Wagner-szakirodalom, mellette talán kétpolcnyi Mozart és aztán az összes többi zeneszerző. Wagnernek ma létezik filoszemita és antiszemita, német és antinémet, feminista és rasszista, pánerotikus és leszbikus, homoszexuális és queer, struktualista és posztstruktualista, freudista (jungiánus...) és természetgyógyász, vegán és paleo olvasata, nem is beszélve a buddhista Wagner-képről. Hogy Wagnernek a politika színpadán történt fellépéseiről vagy felléptetéseiről most szó se essék. 

A kétértelműség géniusza

Igen, ez volt Wagner, akiről elsőként megint Nietzsche állapította meg, hogy „minden kétértelműség megfelel neki”. És Thomas Mann 1937-ben, amikor Wagner már négy éve a náci állam hivatalos zeneszerzője volt, ennél is élesebben és nagyobb távlatokban fogalmazott: „Mind a kettő mi vagyunk, Goethe és Wagner egyaránt Németország. Ők jellemzik a német kettősséget, a német tudathasadást, amely a magasabb rendű német ember lelkében egyénileg is örökké megismétlődik.”

 De a kétértelműség Wagner művészetének tisztán zenetechnikai értelemben is egyik alapvonása. Mi sem lehetne tökéletesebb példa erre, mint a Trisztán és Izolda.  

Arthur Schopenhauer (1788–1860), aki azt írta Wagnerről: „Tehetséges szövegíró, de a zenéhez abszolút nem ért...” Igaz, ő már nem hallhatta a Trisztánt

Forrás: AFP

Köztudott, hogy az opera közvetlenül Arthur Schopenhauer filozófiájának hatására keletkezett. Ennek csontig, mondhatni Wagnerig leegyszerűsített lényege, hogy mi, emberek csupán az akarat megtestesülései vagyunk, a zene pedig e gondolat tökéletes leképezése. Schopenhauer leírt egy kósza mondatot, amely aztán sorsszerűen hatott Wagnerre: „A zene nagyjából nem más, mint nyugtalanságot keltő, azaz vágyakozást ébresztő, illetve többé-kevésbé megnyugvást, részleges kielégülést hozó akkordok folyamatos váltakozása. És ugyanez történik az emberi szív életében is.” 

Mi sem kellett több Wagnernek, aki megkísérelte a filozófus ötletetét egy teljes, majdnem ötórás operában kiteljesíteni. És ami meghökkentő, hogy ez sikerült is neki. 

A Trisztán és Izolda első 4 üteme fordulat a zenetörténetben.

Többek közt éppen azért, mivel nem értelmezhető egyértelműen; se nem dúr, se nem moll akkordok sora, és szigorúan véve egyetlen hangnembe sem besorolható. Ebből az őssejtből épül fel az egész zenedráma. Ez a két mozzanat határozta meg a 20. század zenejét: monotematika és hangnemi imbolygás és végeredményben a hangnem eltörlése. Itt is észleljük, milyen sokba került nekünk Wagner. 

Thomas Mann 1943-ban, amerikai emigrációban: „Esténként Wagner zenéjébe burkolózik a Föld”

Forrás: Picture-Alliance/AFP/

Maga Wagner is tisztában volt vele, mennyire őrületesen vakmerő dologra vállalkozott. Ezt írja munka közben Mathilde Wesendoncknak, szállásadója, a gazdag kereskedő, Otto Wesendonck feleségének, akivel furcsa szerelmi viszonyt folytat egy Zürich melletti elegáns villában, aminek költségeit természetesen Otto állja: „Gyermekem! Ez a Trisztán valami iszonyatos lesz! Ez az utolsó felvonás! Attól félek, be fogják tiltani –– már amennyiben a silány előadás nem teszi paródiává az egészet ––, csak középszerű előadások menthetnek meg! Tökéletesen jó előadások megőrjítik az embereket.”

Ez nem a Trónok harca

Wagnernél tudatosabb operaszerző aligha létezett a zenetörténetben. Mivel tudta, hogy nem csupán zeneileg, de színházi értelemben is új ösvényt vágott, az általa kitalált és már megszokott zenedráma műfaji megjelölés helyett ezúttal ezt írta a partitúra alá: Handlung. Ami a nesze semmi, fogd meg jól paradigmatikus esete, hiszen pusztán annyit jelent: cselekmény vagy történés. Talán azt akarta érzékeltetni, hogy itt most nincs szó emberek közti összecsapásokról, külső és belső konfliktusokról, klasszikus operaházi intrikákról, egyszerűen színpadi lefolyásról van szó, amely nem dráma, hanem inkább énekesekkel dúsított szimfónia, zenekari mű, szimfonikus költemény. Ez is a 20. századba tép ajtót. 

Ebből következik, hogy a Trisztán talán az egyetlen olyan Wagner-opera, amely lemezről, a látvány, a színház nélkül éppoly jól, sőt talán még intenzívebben élvezhető. 

Ludwig és Malwine Schnorr von Carolsfeld, az 1865-ös müncheni ősbemutató címszereplői. Ekkor még nem létezett rendezői színház, bár II. Lajos, bajor király talán örömmel vállalta volna

Forrás: Wikipedia

Vagyis ad absurdum a rendező akkor jár el a legcélszerűbben, ha semmit nem csinál, pontosabban, ha beéri pár jelképes mozzanattal, hatásos-látomásos színpadi képpel, és a többit a zenészekre és az énekesekre bízza. Elvégre ez nem a Trónok harca, amelytől egyébként nem áll rettentő távol Wagner legnagyobb szabású vállalkozása, A nibelung gyűrűje. Nagyjából így járt el Harry Kupfer híres Trisztán-rendezése, ahol egy amolyan életfa jelentette a központi szimbólumot, és hasonló módon dolgozott a Budapesti Wagner-napok két rendezője, Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra, akik a sakk jelképeire alapozták a látványt és a dramaturgiát. Ami kissé lapos megoldás, de legalább nem ráz.

Wolfgang Wagner, Wagner unokája rossz döntést hoz: átadja a Bayreuthi Fesztivál vezetését lányának, Katharina Wagnernek

Forrás: ddp images/AFP/Joerg Koch

Katharina Wagner 2015-ös bayreuthi, DVD-n frissen megjelent rendezése viszont túlmozgásos, tüsténkedő, és szinte állandóan a zene ellen vagy helyette dolgozik. Egy 2007-es cikkében Katharina Wagner kikelt a rendezői színházat szidalmazók ellen, mondván, többnyire idióta nyárspolgárok állnak az ilyesfajta felfogás mögött. Persze azt még kibírjuk, hogy a rendező hülyének nézi a nézőket.

A valódi gond az, hogy Katharina Wagner sokszor hülyének nézi magát a szerzőt, akit rendez.

És egyszerűen nem bízik benne. Hogy az illető ráadásul a dédapja, az csak tovább élénkíti a Wagner család egyébként sem unalmas hétköznapjait. 

Három kulcsjelenet

Noha ez a mű nagyjából cselekmény nélküli, azért van három kulcsjelenete, melyek mindegyike perdöntő, és nem csupán a történések szempontjából.  Az első egyértelműen a szerelmi bájital elfogyasztása az első felvonás végén. Ezt viszonylag szépen oldja meg a dédunoka: mivel voltaképpen mindketten tudatában vannak, hogy amit meg kellene inniuk, az nem méreg, hanem valami más, nem is veszik ajkukhoz a poharat; Trisztán kézen fogja Izoldát, és a magasból mindkettőjük tenyerébe önti az italt; ez amolyan szövetséget, vérszerződést jelent. És még eret sem kell vágni hozzá....Emlékezetes kép, nem véletlenül került a DVD borítójára. 

A 2015-ös bayreuthi előadás DVD-je

Forrás: Origo

A következő kulcs a nagyjából negyvenperces szerelmi kettős a második felvonásban. De itt már Katharina Wagner indíttatva érezte magát a komoly műtétre. A titkos találkát a férj, Marke király és hűséges őrkutyája, Melot térfigyelő kamerán át követi a magasból; ráadásul úgy tűnik, a szerelmespár börtönben van, amit egy Bubi biciklitárolóra emlékeztető fémépítmény akar jelképezni. Ám ha ez igaz, akkor az egész bujkálásnak semmi értelme, miként annak sem, hogy Brangäne, a szolgálólány őrködik a szerelmesek zavartalan együttlétén, aki nyilván nem rab, akkor talán beszélőre jött?! A Trisztánban nincs sok dráma, de Katharina Wagner gondoskodik arról, hogy még ennyi se legyen. Vagyis voltaképpen a drámai tétet semmisíti meg.

Marke király (Georg Zeppenfeld), amolyan pöpec maffiafőnökként, mintha ki akarná végeztetni Trisztánt (Stephen Gould). De ennek semmi értelme, hiszen a főhős már fölvágta az ereit

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Enrico Nawrath

Aztán valamikor föleszmél, és rájön, hogy ennek nem lesz jó vége, ezért elrendeli, hogy Trisztán vágja föl az ereit a szerelmi kettős közepén. Ami egyrészt irracionális módon megrágalmazza a főhőst, másrészt tökéletesen értelmetlenné teszi a felvonás végén a párbajt és azt, hogy Melot ledöfi Trisztánt. És végeredményben üti az első felvonásban látott száraz vérszerződést.

A harmadik kulcsjelenet az utolsó felvonásban található, annak is a legvégén. Ez nem más, mint az operatörténet egyik legabszurdabb, ám egyben legemelkedettebb, katartikus mozzanata, a híres „szerelmi halál”, amikor Izolda önszántából követi Trisztánt a buddhista semmibe, azt remélve, hogy ott végül boldogok lesznek, és megszabadulnak a Schopenhauer-féle akarat uralmától. Nem öngyilkosság ez, hanem tudatos elenyészés, ha ugyan létezik ilyesmi egyáltalán. Egy operában persze igen. 

Dráma a biciklitárolóban

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Enrico Nawrath

Ám mielőtt megtörténhetne az, amit Wagner a partitúrába írt, hogy ugyanis „Izolda élettelenül hanyatlik Trisztán holttestére”,  a megcsalt férj, Marke király, aki két perccel ezelőtt bocsátott meg barátjának, Trisztánnak és a szerelmesének, megragadja felesége, Izolda csuklóját, felrángatja őt a hulla mellől, és kivonszolja a színpadról. Vagyis megakadályozza az apoteózist.

Ez önmagában nem is lenne rossz ötlet, de megint a politikailag elkötelezett, kissé balos idiotizmust észlelhetjük: Marke a mostani rendezésben a hatalom erőszakos képviselője, csakhogy Wagner ebben az esetben az égvilágon semmit nem gondolt a hatalomról, és nem véletlenül csendítette ki végre az operát lezáró H-dúr hangnemet, a négy és fél órás összhagzattani kutatás ezzel a magasztos pianóval ér véget. Ebbe tapos bele Katharina Wagner ötlete, amikor

amolyan dél-amerikai szappanoperává alakítja a Wagner által megalkotott metafizikai tragédiát,

amelyben Izolda ezúttal Isaurát, a kegyetlen macsóvilágban szenvedő drámai szendét kénytelen alakítani.

És ha most a szerzői szándékra hivatkoznék, akkor Katharina Wagner kijelentené, hogy ez éppoly ostoba és nyárspolgári agyalágyultság, mint a műhöz való hűség fogalma. Ami voltaképpen védhető posztmodern álláspont, de azt talán ő sem vitatná, hogy létezik a mű belső és külső logikája, és ezeket szétrombolni nem minden kockázat nélküli vállalkozás. Katharina Wagner felfogása oly mértékben ellentmond a Trisztán belső racionalitásának és intellektualitásának, hogy tulajdonképpen kizsigereli a művet, amelyen Wagner talán nem véletlenül dolgozott hat hosszú éven át. Katharina Wagner ötletei egymás mellé dobált, önállóan létező sziporkák, halmazuk nélkülözi a belső és külső logikát, valamint a végiggondolt racionalitást. 

Nem arról van szó, hogy egy műalkotás szent és sérthetetlen, hogy semmit sem szabad elvenni belőle, hogy tilos aktualizálni, és egyáltalán nem lehet beavatkozni és átértelmezni. Éppen ellekezőleg: a színpadi művek nagy része szinte kiköveteli a kreatív beavatkozást; a maga korában éppen ezt tette Moliére és Brecht is, amikor a saját színházukban gátlástalanul átírták és aktualizálták a fél drámairodalmat. És lehet az ilyesmit szellemesen és üdítően is csinálni, legutóbb éppen egy ilyen operaelőadásról írtunk itt. De Katharina Wagner nem újrateremeti, hanem megerőszakolja az operát.

Christian Thielemann a partitúra minden molekuláját megszólaltatja

Forrás: AFP/Arno Burgi

Mindezen önkényeskedésekért kárpótol a zenei megvalósítás. Christian Thielemann igazi nagy karmesterként vezet végig a hangnemi és érzelmi káoszon, minden szín és apróság felhangzik a zenekarban, a skála a legintimebb pianótól a legbrutálisabb fortéig terjed, nincs olyan hang a partitúrában, melyet ne értelmezett volna a karmester.

Trisztán szerepében az amerikai – de szép német kiejtéssel éneklő – Stephen Gould esendő, rokonszenvet ébresztő, csak mértéktartóan hősies figura, Izoldaként a Budapesten is többször megcsodált Evelyn Herletzius tündököl, és a többiek is, Christa Mayer Brangäne szerepében, Iain Paterson pedig Kurwenalként igazán kiválóak. Marke királyként a kissé fád hangú Georg Zeppenfeld képtelen megfelelni az eszelős feladatnak, hogy az eredetileg elképzelt rezignált és a végén megbölcsülő öregember helyett most egy dél-amerikai drogbáróval keresztezett diktátort kell alakítania.

(Címlapi kép: Rogelio de Egusquiza: Trisztán és Izolda. Forrás: Wikipedia Common)