Margit néni fényes bált rendez Rohoncon, a végeredmény 180 halott

És nekem mi közöm ehhez? Így szól a németül és magyarul szinte egyidejűleg megjelent könyv címének indulatos kérdése, és ez rögtön elevenbe vág. A kérdést eredetileg nem a szerző tette föl, hanem a neves német író, Maxim Biller, akinek elmesélte, mit tudott meg nemrég a családjáról. „És neked ehhez mi közöd?" – kérdezte kicsit lekicsinylően, kicsit számonkérően Biller. A választ egyelőre Sacha Batthyány sem tudja, sőt még a kérdést is kissé abszurdnak érzi, ezért így felel: „– Szigorúan véve még csak nem is a rokonom, Margit csak beházasodott, ő Thyssen. Szóval, hogy mi közöm ehhez? Semmi, ugyan mi lehetne, olyan régen volt már."

De a kérdés vámpírként mardossa, és úgy érzi, csak egyetlen módon szabadulhat meg tőle, mégpedig a régi dolgokról konokul hallgató családja múltjának minél alaposabb feltárásával. És azzal, hogy magáévá teszi és aktivizálja Hannah Arendt egy mondatát: „A múltat csak úgy lehet feldolgozni, ha újra meg újra elmeséljük, ami történt”. Idáig persze el kell jutni, hiszen többnyire azt sem tudjuk, mi történt. 

A megismeréshez keretet adó cselekmény 2007 áprilisában kezdődik. A fiatal, 1973-ban Zürichben 1956-os disszidens szülők gyermekeként világra jött, magyarul gyengén tudó szerző éppen egy cikkén dolgozik a Neue Zürcher Zeitung szerkesztőségében. Hirtelen valaki leteszi feltehetően ezt az újságkivágást az asztalára, és megrökönyödve kérdi: „Miféle családod van neked?!"

Korabeli képeslap. Margit néni itt forgott kacsalábon válogatott nácik társaságában. A kastély 1945-ben szinte romhalmazzá vált.

Forrás: Origo

A roppantul hangzatos, A pokoli vendéglátó címet viselő írást így fogadja a teljesen gyanútlan író: „a címet nem értettem, de a fényképen a nőt rögtön fölismertem. Margit néni. A cikkben az állt, hogy 1945 márciusában részt vett 180 zsidó lemészárlásában az osztrák Rechnitz (régi magyar nevén Rohonc) városában a magyar határ mellett. Hogy mulattak, táncoltak és ittak, majd éjfélkor, szórakozásból, mezítelen férfiak és nők tarkójához tartották a pisztolyukat, és lenyomták a ravaszt."

A cikk olvastán Sacha fölhívja telefonon a már korábban Budapestre visszatelepült apját, és érdeklődni kezd. Az apai válasz kézenfekvő és jellemző: „Marhaság. A bűntény megtörtént, de nem tartom valószínűnek, hogy Margitnak bármi köze lett volna hozzá. Szörnyeteg volt, de erre nem lett volna képes." Mire a fiú megkérdi:

Miért volt Margit szörnyeteg? 

De erre nem kapunk választ, vagy ha igen, nem teljesen kielégítőt. Kapunk viszont sok más lényegeset. És megkapjuk egy naiv fiatalember nevelődési regényét, azt, hogy némi tisztító bűntudat és én-kutatás révén hogyan lesz a kissé elkényeztetett yuppie-ból érett, felelősségteljes férfi. 

A szerző nem történész

És nem is filológus, mivel már a könyv elején elkövet egy furcsa pontatlanságot. Azt írja, 2007 áprilisában került a cikk a kezébe, de ez lehetetlen, mivel az csak 2007. október 18-án jelent meg a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain. Ez a nagyvonalú forráshasználat nem egyszeri alkalom a kötetben, és némileg csorbítja Sacha Batthyány szavahihetőségét. Vagy, mint később tapasztaljuk, elviszi a kötetet a non fiction irányába, ami korántsem lenne gond, ám ehhez viszont vérbeli írói látásmód szükséges. 

Ám szerzőnk nem író a szónak abban a veleszületett értelmében, ahogy például Elfriede Jelinek kétségtelenül az. Akinek Rohonc (Az öldöklő angyal) című, 2008-ban, Müchenben bemutatott és magyarul remek fordításban itt olvasható drámája persze szóba kerül abban a beszélgetésben, amelyet a Batthyányak folytatnak egy burgenlandi családi összeröffenésen.

Jelenet Elfriede Jelinek darabjából  a Tesla Budapest Kulturális Központ Teátruma előadásában, 2016-ban.

Forrás: MTI/Kallos Bea

Hogy Jelinek azért írt ilyen disznóságokat Margitról, mert zsidó, az persze nem lehet vita tárgya ebben a társaságban. Ahogy telnek a gyomrok, úgy bagatellizálják egyre határozottabban az ügyet. Míg végül eljutnak szinte a holokauszttagadásig, persze csak pitiáner, amolyan burgenlandi méretben, és valaki két falat sonka közt felveti, nem is olyan bátortalan hangon:

Lehet, hogy meg sem történt az a mészárlás?

Amúgy meg minek bolygatni a múltat ennyi idő elteltével.

És ekkor, noha akaratlanul, éppen abban a szellemben beszélnek, ahogy Jelinek egyik szereplője a Történelemóra feliratú jelenetben:

„Okosabban tesszük így utólag, ha csak nézzük a történelmet, ahogy megtörténik. Ha békén hagyjuk. Még okosabb, ha nem is nézzük, mert a végén még kővé mereszt a pillantása."

Olyannyira magukévá tették ezt a világszemléletet, hogy a Batthyány család két tagja 2010-ben nyílt levelet intézett Jelinekhez, mondván, darabja nem oszlatja a ködöt, hanem egyenesen növeli a homályt, és a bizonyíthatatlan sejtetésekkel kétes színben tünteti fel  Margit grófnő szerepét az eseményekben. Csakhogy azt nem vették a figyelembe, hogy Jelinek műve nem történettudományi értekezés, hanem fikciós műalkotás, még akkor is, ha részben történelmi tényeken alapul.

Ám a drámában megszólal egy másik lehetőség is, mégpedig a Történelem megregulázása: „Legjobb volna bevonszolni a történelmet egy jó meleg szobába, és ott általános örömujjongás közepette felolvasztani. Soha vissza nem térő alkalom ez a történelem számára. Mert lehet, hogy a történelem visszatér még, de ez az alkalom soha."

Talán ez utóbbi lehetne Sacha Batthyány hitvallása. Úgyszólván feladata. Megragadni a soha vissza nem térő alkalmat. Ám ezúttal még kitér.

Sacha Batthyány amolyan laza és naiv yuppie-ként kezdi, ám érett férfiként zárja könyvét (Fotó: Maurice Haas.)

Forrás: Origo

Mert a burgenlandi hangulat annyira szuggesztív, hogy lelankasztja vállalkozói kedvét. Végül szinte védőbeszédet mond Margit néni fölött. Vagy legalábbis elfogad egy tompított verziót: „ A rokonokkal, a szemtanúkkal és apámmal folytatott beszélgetések, a sok akta, a sok utazás után immár bizonyos voltam abban, hogy Margit nem lőtt azon a holdfényes, 1945. március 24-i éjszakán, egy hónappal Hitler öngyilkossága előtt.

Nem gyilkolt zsidókat, ahogy az újságok állították. Nincs rá bizonyíték. Nincsenek tanúk.

Azt persze érzi, hogy távoli nagynénje némileg mégis felelős a történtekért, nem feltétlenül azzal, amit tett, de sokkal inkább annak révén, amit nem tett. 

„Margit néni nem állt éjfélkor a hidegben a gödörnél, amelynek szélén a mezítelen nők és férfiak térdepeltek. Nevetgélt és táncolt, amikor az agyongyötört testek a földbe hullottak. Nevetgélt és táncolt a gyilkosokkal, amikor azok három óra tájt visszatértek a kastélyba". Ám ennél azért többet is tett a grófnő. Mert noha pillanatnyilag

tényleg nem bizonyítható, hogy bárkit is saját kezűleg agyonlőtt,

ugyanakkor szinte bizonyos, hogy ő rejtegette luganói villájában a két főbűnöst, Franz Podezin SS-tisztet és Hans Joachim Oldenburgot, aki nem csupán az uradalmi intézője, de egyben szeretője is volt; és Margit grófnő segédkezett abban is, hogy a negyvenes évek végén a két jeles náci Pretoriába, illetve Argentínába meneküljön a letartóztatás elől. 

A Thyssen-Bornemisza Villa Favorita Luganóban. Vadászat után e kis vityillóban üdítő a pihenés

Forrás: Wikimedia Common/Franck Arciuolo

És Margit grófnő („Európa egyik leggazdagabb asszonya") innentől élte világát Monte-Carlóban és Luganóban; szorgalmasan fogyasztotta a férfiakat a különféle tengereken úszkáló  jachtjain; vadászott Afrikában és szerte a világon; Kir Royalt kortyolt, Wellington bélszínt falatozott, hogy aztán halála előestéjén, 78 évesen célzott lapockalövéssel elejtsen egy kapitális muflont. Gmeiner, a burgenlandi fővadásza még emlékszik rá, hogy utána arról panaszkodott, hogy mindenki csak pénzt kunyerál tőle. Ezek voltak utolsó szavai, és aztán másnap már nem jelent meg a reggelinél.

Mindez 1989 szeptemberében történt Luganóban, 44 évvel a rechnitzi tömeggyilkosság után. Margit néni alighanem boldog, élvezetekben gazdag életet élt. Sacha Batthyány úgy vélte, Margit nénit illetően a kutatása lezárult. Hiszen még az áldozatok tömegsírját sem találták meg mind a mai napig. Jobb a békesség.

Ám hamar kiderült, hogy ez látszat vagy ábránd csupán. 

A másik történet

Mert akadt itt egy másik, a Margit néniénél sokkal fontosabb (ám az övével szorosan összefüggő) történet is Sacha Batthyány számára. Ez pedig a saját családja históriája, melynek közvetlenül az égvilágon semmi köze nem volt a rohonci vérfürdőhöz. Ugyanakkor széttéphetetlenül összenőtt vele.

Sárosd, az Esterházy-kastély főhomlokzata. Itt kezdődött a zsidó Mandl Ágnes és az Esterházy grófkisasszony, azaz Sacha nagyanyjának közös története

Forrás:Fortepan / Budapest Főváros Levéltára/Klösz György

Ebben a másik történetben szintén egy kastély játszotta a végzetes szerepet, mégpedig az Esterházy család cseszneki ágának Sárosdon található és ma is álló rezidenciája, melyet a 18. században alapítottak, de mai formáját a 19. század második felében nyerte el. Itt született és jó ideig részben itt is élt Esterházy Maritta Emerita, aki Sacha Batthyány nagymamája volt, és 2009-ben hunyt Budapesten. 

Maritta szakadatlanul ír, novellákat, mindenféle vegyes anyagot, és naplót is vezet, melyet fiára, vagyis Sacha apjára hagy, aki olvasatlanul süllyeszti azt a fiókja mélyére, így a kézirat szinte véletlenül jut az unokához. Aki ugyancsak hanyagolja a különféle fecnikre, számozás és bármiféle összefüggés nélkül vezetett, alig olvasható feljegyzéseket, de ahogy egyre mélyebben gázol a történetbe, eljön a nap, amikor belátja, nem térhet ki: a kaotikus anyagot össze kell rendezni valahogy.  

És ekkor összefüggő, regényes sztorira bukkan. Ágnes életútjára, mely gyökeresen megváltoztatja az eddigi események nézőpontját, és ezzel új távlatot nyit. A könyv első jelenetében, mintegy ötven évvel a sorsdöntő pillanatok után, a szerző Ágnes nappalijában áll Buenos Airesben. „Ágnest a nagyanyám naplójából ismertem meg. Mindketten ugyanabban a nyugat-magyarországi faluban nőttek fel, gyerekkorukban nap mint nap látták egymást, jóllehet különbözött az életük. Ágnes szüleinek csemegboltjuk volt, a nagyszüleimnek meg egy kis kastélyuk.

A felrobbantott Erzsébet híd. „Magyarország romokban hevert, a családom szétszóródott", írta naplójában Esterházy Maritta

Forrás: Fortepan/dr.Krámer István

Nyugodt élet volt, de aztán a németek jöttek, később az oroszok. „A kastély leégett, nagyanyám családja elveszítette minden földjét, a státuszát, a társadalmi rangját. Ágnes pedig Auschwitzba került." És éppen ez az, amit Maritta soha nem tud megbocsátani magának, hiszen még annak is szemtanúja volt, hogy egy Wehrmacht-katona agyonlövi Ágnes szüleit. Ez elviselhetetlen élmény és gyötrő emlék. A napló visszatérő motívuma: Legalább Mandlékat megmenthettem volna. Legalább őket.

És abban a szörnyű (bűn)tudatban halt meg, hogy Ágnest és az öccsét, Sándort meggyilkolták Auschwitzban. 

Mégsem így történt. Sándor valóban odaveszett, de Mandl (Mérő) Ágnes – ahogy mondani szokták, a csodával határos módon – megmenekült; családanya lett, lányai, akik közül az egyik, Mirta Kupferminc most híres képzőművész Argentínában, akit az interneten talál meg Sacha Batthyány. Ráadásul Ágnestől is maradtak naplójegyzetek, amelyeket a lányok most átadnak az Európából jött ifjúnak, Maritta unokájának, és amelyeket Sacha Batthyány a nagyanyja jegyzeteivel párhuzamosan közöl.

Mirta Kupferminc egyik festett szobra.  AFP PHOTO / DANIEL GARCIA

Forrás: AFP/Daniel Garcia

Itt azonban már felhorgad az olvasó gyanúja. Az egész túlságosan stimmel, és összességében oly mértékben komplett, hogy talán nem is alaptalanul mondhatnák a Batthyány-rokonok: zu schön um wahr zu sein.

Hát igen, túl szép, hogy igaz legyen. És ami perdöntő: ugyanezt érzi az író is nagyanyja egyik bejegyzése olvasásakor.

„Volt a nagyanyám naplójában egy rész, amelynek megkérdőjeleztem az igazságtartalmát. A Mandl házaspárra leadott lövések után nem sokkal nagyanyám, azt írta, elindult abba a táborba, ahol Ági és Sándor volt. A szüleinek azt mondta, Budapestre megy, hogy elintézzen néhány dolgot, nem árulta el nekik az utazása valódi célját." Az unoka úgy érzi, ez a történet teljesen valószínűtlen, és semmiképpen sem ilik a nagyanyjához.

Sacha is azt érezte, túl szép, hogy igaz legyen. 

A napló szerint végül Marittának nem sikerült találkoznia a testvérpárral, de a nagymama abban a tudatban élt, hogy legalább megpróbált tenni valamit az érdekükben, ha már a szüleik halálát nem tudta megakadályozni. A nagymama ezzel a tettel egy parányi időre kilépett a problémák elől elrejtőző  „vakond-létből", ahogy önmagát és családját jellemezte. Sacha Batthyány még azt is hozzáteszi, hogy Ágnes később megismert naplója igazolta az utazás tényét: Maritta valóban ott járt és érdeklődött az egyik őrnél felőle. Vagyis újból minden remekül egybevágott, a grófnő nem „hazudott" önmagának és a világnak. Ismét túl szép az összkép, hogy igaz legyen. De ezt már nem a szerző, hanem megint az olvasó gondolja.  

Ugyanakkor nem biztos, hogy méltányos ez esetben a tényszerű igazság számonkérése. Pontosabban: nem biztos, hogy ez a fontos, és az sem, hogy az igazolható tények világa a lényeg. 

Ki uralja a történetet?

Több éves kezelés után Sacha Batthyány pszichoanalitikusa meglepő kijelentést tesz, amikor páciense visszatér Buenos Airesből, boldogan és mámorosan attól, hogy szinte egy új családot talált magának Mandl Ágnes és lányai személyében. És a díványon elmeséli, attól már vonakodott, hogy nagyanyja feljegyzéseit fénymásolatban átadja nekik. Hozzáteszi: maga sem tudja, miért e tipródás. (A tamáskodó olvasó természetesen azt mondhatja, hát azért, mivel a nagyanyai napló csak a szerző képzeletében létezett...)   

A lélekgyógyász nem ennyire bizalmatlan, és így elemez: „Ez a lényeg.

A történet feletti hatalomról van szó.

Már a nagymamájának és az ő apjának is ez volt a fontos, aki eltussolta a gyilkosságot. És erről van szó most maga meg Ági lányai között is: ki dönti el, mi maradjon a végén a történetből?"

Talán ez az egész könyv legkomolyabb tétje. És ezért megy el olykor a megformálás a burkolt (lásd Ágnes és a nagymama összecsengő naplói), vagy a nyíltan bevallott fikció irányába. Utóbbi kísérletek a legkínosabbak irodalmi szempontból, különösen az a sután megírt novellaszerűség, amelyben az Ágnes szüleit lelövő egykori Wehrmacht-katonát és egy szovjet fogolytáborban szolgáló és Sacha nagyapját, a GULAG-szigetvilágban hadifogoly Batthyány Ferencet megkínzó szovjet smasszert hozza össze a Balaton partján, ahol véletlenül mindketten egyszerre üdülnek. Mint az életben...

De megint az a lényeg, hogy a szerző ura szeretne lenni a maga történetének, ezért költ olykor novellákat belőle, legyenek azok mégoly laposak, dilettánsak. A sokféle műfaj: az önéletrajz, a családregény, az oknyomozó riport, a tényfeltáró elemzés, a pszichoanalitikus önelemzés, a nevelődési regény, a naplóregény mind egy-egy megközelítési lehetőséget villantanak fel, és gyengeségei ellenére ez teszi olyan üdvösen sokértelművé a könyvet. Ezért aztán lenyeljük a suta szépirodalmi próbálkozásokat. Egyik megközelítési kísérlet sem teljes értékű, de mindegyik a múlt megragadását célozza.

Továbbá azt sugallja, hogy – ellentétben a mai német közvélekedéssel – a múltat nem lehet teljesen birtokba venni, és legfeljebb annyit tehetünk, hogy felvázoljuk a lehetséges változatokat a korábban idézett Hannah Arendt gondolat szellemében. (Így járt el egyébként Jelinek is.) És aztán megpróbálunk együtt élni és megbékélni a kusza, olykor egymást kioltó, magunk teremtette változatokkal, bevonva az olvasót is a bizalmunkba.

Kistarcsa 1944-ben. A könyv szerint innen szállították Mandl Ágnest Auschwitzba.

Forrás: Fortepan/Lissák Tivadar

Persze a végén a történetet el kell valahogy engedni. Meg kell tőle szabadulni, útjára kell bocsátani. Ez Kistarcsán történik meg, ahová azért látogat el Sacha Batthyány, hogy megnézze, hol tartották fogva auschwitzi deportálása előtt Ágnest, és hol akarta őt meglátogatni Maritta, a nagyanyja. Ám ekkor voltaképpen már lényegtelen, hogy valóban megtörtént a látogatás vagy sem. Miként az is, Sacha valóban elment-e Kistarcsára. 

Már visszafelé utazva, a vonaton döbben rá a szerző, hogy 7 éves, Moszkvától és Szibériától egészen Buenos Airesig tartó nagy szellemi és lelki utazása és kutatása ezzel a kistarcsai látogatással véget ért. 

„Boldog voltam, nem tudtam volna megmondani, miért, és hirtelen rám tört a felismerés, hogy meg kell semmisítenem nagyanyám naplóját, ahogyan a halálos ágyán kérte apámtól.

A napló ellátta feladatát, gondoltam.

Meg fogom várni a megfelelő napot, magammal viszem a gyerekeimet, a feleségemet, hirtelen ott láttam magunkat egy szántón, szürke az ég, varjak a levegőben, és a nagyanyám ákombákomjával teleírt lapokat, amelyeket heteken át silabizáltam, egyenként rábízzuk a szélre, mintha sárkányt eregetnénk. Egy-egy oldal ott marad majd, néhány beakad a fák ágai közé, mi meg ott állunk majd és nevetünk, míg a mappa ki nem ürül."

Kissé giccses kép, mi tagadás. Mégis hiteles és emberileg mélyen igaz, hiszen 7 éves kutatás és küzdelem szavatolja aranyfedezetét. Az író itt belátja, hogy immár nincs értelme tovább uralni a történetet, mely voltaképpen soha nem is volt csak az övé. El kell válni tőle, mert a végén még őt gyűri maga alá.

A történet talán sorstalan, de a történet elbeszélője semmiképpen sem az.

Vagy: nem képes elviselni, hogy az legyen. Ezért meséli el, és válik meg aztán tőle. 

Minden nevelődési regény lényegét fogta meg Goethe a Wilhelm Meister tanulóévei utolsó mondataiban. Wilhelm barátja ezt mondja „olybá tűnsz nekem most, mint Saul, Kis fia, aki elindult,hogy megkeresse apjának nőstényszamarát, s aztán helyette egy királyságot talált". Mire Wilhelm ezt feleli: „Nem tudom, mennyit ér egy királyság, de azt tudom, hogy a boldogságot, amit megtaláltam a világ minden kincséért sem cserélném el". Ha jól sejtem, Sacha Batthyány sem mondhatna ennél találóbbat. 

 

Fotó: Polyák Attila - Origo

Végezetül persze az olvasót eltölti a szomorúság, és fölteszi a kérdést: vajon miért nem ír ilyesmit senki manapság Magyarországon? Mert anyag aztán lenne. Talán igaza volt Koltai Tamásnak, aki a Münchner Kammerspiele 2009-es vendégjátéka alkalmából ezt írta Jelinek darabjáról: „Nálunk elképzelhetetlen egy olyan előadás, mint a Rechnitz. Nincs, aki megírja, nincs, aki eljátssza, nincs, aki megnézi." 

Biztos?!

(Fordította Blaschtik Éva. Helikon, 2016, 251 oldal, 3999 Ft)

(Címlapi kép: Rohonc/Rechnitz 1930-ban. Fortepan)