Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Nemzeti gyászmunka: az Esterházy-nekrológok üzenete

2016.09.19. 09:26
A megrendülés segédigéi című friss könyv az Esterházy Péterről szóló nekrológokat gyűjti egybe. 64 szerző verse és prózája, de ez legfeljebb a fele a sajtóban eddig megjelent írásoknak. A siratók nemcsak Esterházyról szólnak, hanem egyben a mai Magyarország szellemi arcképét is felvázolják.  

Esterházy Pétert mindenki a saját halottjának tekinti. Talán ebben a tételben foglalható össze az első tapasztalat, amely az olvasót a kötet áttekintése után éri. A halál virtuális családdá kovácsolta mindazokat, akik személyesen talán nem is ismerik egymást, és átmenetileg kibékítette azokat, akik mindeddig valamiféle perben, netán haragban álltak egymással. Esterházy úgyszólván egységessé tette a nemzetet, mely az utóbbi években erősen megosztottá vált.

Ganna, a Szent Kereszt Felmagasztalása plébániatemplom. A templom alatt van az Esterházy-család mauzóleuma, ahol az írót eltemették

Forrás: MTI/Lehotka László

A gyászmisén mondott beszédében Várszegi Asztrik szintén ebben a hangnemben szólt: „Búcsúzik egy nemzet, egy nép sorsával azonosuló írójától és gondolkodójától.” Mások Vörösmarty, Ady vagy Babits temetéséhez hasonlítják Esterházy távozását. Rendkívül ritka eset ez egy ország vagy nemzet életében. Amolyan kegyelmi pillanat, csillagóra. Kornis Mihály szavaival: „Egy könyvtárnyi nemzet gyászolja íróját.” 

A sír egyfajta epicentrummá vált 2016 augusztusában,

hol nem egy nemzet, de sokkal inkább egy ország süllyed el, nem a valóságosan létező, hanem a szellemi, „másik Magyarország”, amelyről Ottlik, Esterházy egyik ideálja írt oly lenyűgözően; az egyik nekrológ, a Lengyel Lászlóé idézi is Ottlik kitételét. És roppant markánsan fogalmaz: „Van pillanat, amikor egy nemzedék, sőt egy kultúra hal meg egyetlen ember halálával. Esterházy mi voltunk. Jelképezett, képviselt bennünket, még azokat is, akiket nem jelképezett és nem képviselt.” Jánossy Lajos: „egy közös fájdalom vagyunk mindannyian”. Németh Gábor: „minden magyar halottja”.

Országos gyászmunka kezdődik ezzel a kötettel.

És majdnem összes szerzője úgy érzi, Esterházy halálával elárvultunk, immár nincs olyan, aki képviseljen minket, „nem találunk szavakat”, ahogy ő írta a Termelési-regény első mondatában. A híres felütést természetesen sokan felidézik, leghangsúlyosabban az Élet és Irodalom a halálról hírt adó szerkesztőségi közleményében.   

De ez most jóval többet jelent annál, hogy fájdalmunkban nincs szavunk a gyászra. Azt is jelenti, hogy ezentúl nem lesz szavunk a világra, az országra, a társadalmunk állapotára, amelyben élünk. Nyelvtelenek lettünk. Szellemi vezér nélkül maradtunk – állítja vagy legalábbis sugallja a nekrológok zöme. 

Maga Esterházy pontosan tudta, hogy egy nagy ember elsiratása jóval jelentősebb esemény, mint a gyász kimondása és a halott érdemeinek regisztrálása. Ráadásul ezt éppen egy sírbeszédben mondta ki, abban, amelyet Kertész Imre temetésén tartott április 22-én, és amely utolsó előtti fellépése volt a nyilvánosság előtt. 

Budapest, 2003. szeptember 12. Kertész Imre és Esterházy Péter közös felolvasóestjük előtt

Forrás: MTI/Kovács Tamás

„A temetés nemcsak arról szól, akit temetünk, hanem akik temetnek, azokról is. Rólunk.

De teremt-e a koporsó egy közös mit, ez is kérdés.

Temetésen nem kell a végső szót kimondani. A temetés nem a vége valaminek, hanem a kezdete. És nem az örök életre gondolok, hanem a teendőinkre, amelyeket ránk hagyott a halott.”

Mi közös, és mi nem

Hát éppen e kérdésben válik el radikálisan Kertész Imre és Esterházy halálának fogadtatása. 

A kérdés kardinális, hiszen az úgynevezett irodalmi kánon szerint az utóbbi két-három (netán négy) évtizedben három szerző, Esterházy, Kertész és Nádas Péter alkotta meg a kortárs magyar irodalomnak a nemzetközi pályán is kitüntetett szerepet játszó esszenciáját. Most három hónapon belül két író távozott a sokak által (olykor gunyorosan, olykor szeretetteljesen) a salzburgi közös fellépésük óta irodalmi „három tenor”-ként jellemzett triumvirátusból. És ha ehhez hozzágondoljuk Réz Pál ugyancsak nemrég bekövetkezett halálát, sokaknak egyértelműnek tűnik, hogy korszakváltás történt.
Sok jel mutat arra, hogy többek közt éppen ez, vagyis a korszakváltás tudata, pontosabban az a homályos meggyőződés, hogy egy korszak véget ért, lenne az a közös mi, az a közös élmény, amelyről Esterházy beszélt.

„Mert ő a miénk volt!”

Forrás: MTI/Balogh Zoltán

Másrészt pedig az a közelebbről nehezen meghatározható érzet vagy élmény, hogy ezek az írók a mi embereink, akik helyettünk is beszéltek, úgyszólván képviseltek minket. 

Ők a mieink. Művük a miénk.  

Csak akkor nyílik egyáltalán esély a közös mi meglelésére, ha elevenen él egy közösségben ez az érzés. Ám ezt természetesen maga a halott teremti meg, ő vívja ki életével és művével, hogy a miénknek érezzük őt.

Ezt alighanem Goethe fogalmazta meg klasszikus érvénnyel, mégpedig a Schillerre emlékező versében. „Mert ő a miénk volt!” – hangzik el kétszer is a diadalmas felkiáltás. És éppen ezt érzik Esterházy elsiratói is. Esterházy a miénk volt. Ám éppen ez a közös mi nem teremtődött meg Kertész Imre halálakor. Tudomásom szerint azt, hogy Kertész nem volt és nem lett a miénk, egyedül György Péternek az ÉS-ben közölt nekrológja mondta ki, ami igen nagy bátorságról tanúskodik egy meglehetősen álszent és a problémákat előszeretettel a szőnyeg alá söprő szellemi közegben:

„A végső summa az, hogy Kertész nem lett a mi írónk, s itt nem a neurotikus antiszemitákról van szó, hanem az irodalmi kánon közegéről.”
A Mazsihisz honlapján ennél jóval egyértelműbben fogalmazott: „Ő volt a mi nagy írónk, de az sem magától értetődő, hogy ki tekinti magát a többes szám első személy alá tartozónak, amint az sem, hogy ő miféle közösséggel vállalt volna azonosságot: ha megadatott volna néki ilyesféle élet.”

A többes szám első személy

Igen, most a mi más nyelvi közegbe kerül, és megváltozik a jelentése is; most az a kérdés, hogy mit jelent a mi, mi a tartalma a többes szám első személynek. 

Gombosszeg, 2009. július 11. Nádas Péter a családi háza kertjében

Forrás: MTI/Kollányi Péter

A kötetben egyetlen ember akad, éppen a trió harmadik tagja, Nádas Péter, aki komolyan és szinte vakmerően néz szembe a kérdéssel. (Olyannyira merészen, hogy úgy hírlik, az ÉS-ben megjelent cikke igen komoly felháborodást váltott ki némelyeknél.)

Nádas felidéz egy esetet, amely valamikor 1978 tavaszán történt. Esterházy első sikerei csúcsára ért, megjelent a Termelési-regény, hirtelen minden összejött neki, és a  jelenetben éppen Nádasnak meséli el a diadalait. „Elbeszélésének az volt a specialitása, hogy többes szám első személyben számolt be róla, nem királyi többesben, hanem úgy, mintha mindkettőnk sikeréről lenne szó. Álltunk az esőben, s megkértem rá, hogy ezt a többest inkább adja fel.

Nézzünk szembe a nagy büdös realitással.

Én itt egy polgári elem vagyok, ő pedig egy birtokaitól már születése előtt megfosztott főnemes.” Bár Esterházy egy 1947-es kormányhatározat óta a címeit és rangjait nem viselheti, de a nevet viseli. „A nevével jön a magyar történelem reprezentatív korszaka. Most ő személyiségével és teljesítményével adja vissza olvasóinak ezt a reprezentációt, s ezért aztán jóval többen szeretik, mint ahányan olvassák.” Végül Nádas kegyetlen és tisztán látó önjellemzése következik: „Ebbe a képbe én nem férek bele.

Az én nevem nem mond semmit senkinek. Legfeljebb annyit mond, hogy magyarosított név, német név, zsidó név.

Önmagamon kívül senkit és semmit nem képviselek. Talán gőgösen hangzik, de a polgári irodalomban ez a szerepem, s én jónak látnám, ha akarja, akkor a nemzet szempontjából látnám jónak, ha mindketten megmaradnánk a szerepeinknél. Ez csak így arányos.” 

Radnóti Sándorral, aki így jellemezte:  „Az életfilozófiát, amely meghatározta műveit, antitragikusnak nevezném.”

Forrás: MTI/Soós Lajos

Mindezt akár Kertész Imre is elmondhatta volna. Nádashoz hasonlóan Kertész is individualista zsidó polgár volt, ő sem kért semmi közösből, ő sem akart reprezentálni senkit, és nem is volt soha egyetlen pillanatra sem egy és azonos a népével, nemzetével. És ha úgy tetszik, azt is elmondhatjuk, hogy valamilyen értelemben Kertész szintén kikosarazta Esterházyt. Kertész elzárkózott tőlünk (ugyanakkor a zsidóságától is), és így nem volt, talán nem is lehetett a miénk. Akadt az ő pályáján is egy kegyelmi pillanat az azonosulásra, a Nobel-díj elnyerésekor, de a nemzet, az ország, a közösség nem élt a lehetőséggel. A kikosarazás kölcsönös volt.

Persze Esterházy sem akart reprezentálni semmit, ámde a közönség és a történelem szinte belekényszerítette ebbe a szerepbe. Igaz, ugyanezt tette Kertész Imrével is, csak ellenkező előjellel.  

Nos, Esterházy esetében szinte rögtön megvolt az a közös mi, amelyet a koporsó teremt. Hiszen ez már életében megvolt. Ez a közös valami egyelőre vezérmotívumokban fogható meg, és ezek alkotják a könyv szövegeinek központi elemeit, belőlük áll össze a végső kép, mely azt mutatja, miféle kapcsolati hálóban állt és áll az ország, a nemzet jelentős fiával, akit szinte pályakezdése óta a magáénak érzett, szinte a tenyerén hordott. A következőkben a portré néhány elemét próbálom felvázolni, mely részben jelenkorunk önarcképe is.

Árvaság, apahiány, család

Ez talán a leginkább szembeőtlő motívumhalmaz; Péterfy Gergely írásának már a címe sem kertel: Apátlanul. És az első mondatok harangként kongatják ki a lényeget: „Meghalt apánk. Árvák lettünk.” Csejdy András egyenesen „Esterházy-árvákról” beszél, azaz rólunk, míg Nagy Gabriella kijelenti: „Esterházy Péter nem az apám. Bizonyos értelemben mégis az.”

Aligha kérdés, hogy ezzel egy alapvető Esterházy-motívumhoz kapcsolódnak a szerzők, mégpedig az általa irodalmi apává tett Ottlik Gézához és ahhoz az apahiányos kérdéskörhöz, melyről itt írtam részletesebben. Egyébként is megfigyelhető, hogy Esterházy teljes mértékben uralja és meghatározza azt a nyelvet és észjárást, amellyel az írások szólnak. Szinte mindenki őt idézi, amikor róla ír. Mintha már a saját nekrológját is előre megírta volna. 

Budapest, 2016. június 9., könyvhét: az utolsó szereplés. Ezt írta utolsó dedikációként Désnek: „Szaxofonozz, majd.”

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Természetesen az apa családot is jelent vagy feltételez. Dés László emlékezésének végén fel is bukkan a nagyobb egység: „És akkor sírtam, mint egy testvér, öcs, báty, fiú.” Németh Gábor azt mondja: „Elveszítettem a testvéremet.” 

És a családban azonnal megjelenik az árvaság érzése. Bazsányi Sándor azt írja: „Ha meghal, akkor nagyon egyedül leszünk.”  Garaczi Lászlónak a könyvben nem szereplő, Szövegromlás című, itt elérhető képversében az összes szó olvashatatlanra van maszatolva, csak egy ragyog ki: árvaság.

Ez az árvaság tanácstalanságot szül, és a szorongó kérdést: Esterházy nélkül mi lesz velünk? Ezt kérdi Végel László és Takács Zsuzsa is. Ugyancsak ezt kérdi Németh Gábor gyermeke: „Kijön a fiam a szobájából, július 14. éjszakáján, leül a konyhaasztalhoz, és azt kérdezi, akkor most mi a teendő. Ugyanazt kérdezi, amit az ország.” És a zárlatban így összegez: „Leszek megint, aki vagyok, egyedüli gyerek, aki mindig is voltam.”

És nem tesz másként Péterfy Gergely sem, ugyanazt kérdi, mint Németh Gábor fia: „No, most mi lesz”.

A hangulat szinte vallásos áhítatú: ha Esterházy velünk, ki ellenünk?

Ki szavatol a magyar lady biztonságáért?  

Esterházy írta a legszebb, ám egyben a legfurfangosabb köszöntőt Ottlik Géza 75. születésnapjára: „Szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint afféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhetik. Mintha ő volna az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért. Ami persze nem igaz, ezzel csupán biztatgatjuk magunkat. Mert egy szál Ottlik ugyan mit szavatol? Nyilván az égadta világon semmit sem. Bármi megtörténhetik, ezt tudhatjuk máshonnan is. Mégis fontos tudni, hogy Ottlik van.”

Ezt akár önmagáról is írhatta volna. De ő most már nincs. 

A nekrológok azt sugallják, hogy Esterházy lenne most ama derék indián, aki szavatolhatna a magyar világ biztonságáért,

és hogy nélküle nehéz lesz, szinte reménytelen. Kornis Mihály így fogalmaz: „Védtelenek lettünk nélküle.” Takács Zsuzsa: „Hirtelen nem is a magam veszteségére gondoltam, hanem az országoméra, hogy nélküle még inkább magára marad.”

Péterfy Gergely látomásos hangot üt meg: „De hogy most mi lesz, abba bele se lehet gondolni. Hogy visszajönnek-e végképp a szörnyek, vagy meg lehet őket állítani. Amíg Péter itt volt, erősebbnek gondoltuk magunkat.” 

Az ÉS szerkesztősége mértéktartóbban beszél: „Az ország egy jelentékeny darabja veszett el vele. Mert olyan volt ő, mint egy különleges intézmény. A szabadság, a szellem, a pontosság, az elegancia és a mérték intézménye.”

Ganna, 2016. augusztus 2. Civil gyászmunka

Forrás: MTI/Bodnár Boglárka

Ebben a kontextusban a régi nyelvi forradalom is a hatalom lerombolását szolgálta. Legalábbis így summázza Jánossy Lajos: „Esterházy egy megszállt országot szabadított fel. A politikailag uralt nyelvet ábrázolta, fordította ki, tette komolytalanná, szólalt meg bátran és kérlelhetetlenségig gyengéd iróniával.

Hozzá mérhetően senki nem volt képes olyan közel férkőzni a helyhez, ahol vagyunk. És ezt a tudását akkor is ébren tartotta, amikor kiderült, ha más nincs, a szamár is jó;

az ország önmagát szállja meg percek alatt. Válik téveszmék megszállottjává.”  

A nekrológok zöme azt érzékeli és érzékelteti, hogy mint egykor, Ady halálakor, Esterházy és az ország eggyé vált, és most voltaképpen közös sírgödörben süllyed el. És senki sem szavatol immár a biztonságáért.

De Ady egy vesztett világháború végén távozott, míg most béke van, és bármiféle nemzethalált csak egy hisztérikus elme vizionálhat,  

így aztán kissé meghökkentő ez az apokaliptikus világkép. Lehet, ez némileg magyar szükséglet, ki tudja. Mintha sokan elfelejtették volna Esterházy egyik híres idézetét a bécsi főrabbitól (aki ugyancsak idézett valahonnan) az Anschluss idején: „A helyzet reménytelen, de nem komoly.”  

A végítélet érzületének összegzése Kornis Mihálytól származik: „EP műveivel és magatartásával egy országnak adott fazont, mi több, valamiféle mintát a – jövőben talán még elképzelhető – hazához. Ha a társadalom kegyeskedne felépülni romjaiból. Ha meg nem, úgy a Hasnyálmirigynapló a sírköve lesz.”  

Saját halál 

E fogalom egyik központi témája Nádas Péternek, aki Rainer Maria Rilke ifjúkori verséből vette az alapgondolatot: „Saját halálát add meg, Istenem, mindenkinek...”  Később, a Malte Laurids Brigge feljegyzései című Rilke-regényben az elbeszélő még tágasabban értelmezi: „A saját halál hamarosan éppoly ritka lesz, mint a saját élet.” 

Vagyis a saját halálát megteremti, megalkotja az ember.  

Aligha kérdés, hogy Esterházy saját, nem tömeghalált halt, éppoly dignitással és görögös derűvel ment el, ahogy élt. Mindez ismét lenyűgözte a közönségét. Ezt rögzíti Sántha József esszéje: „Irigylésre méltó sors, örökös irodalmi jutalomjáték lett a része, és ha még hozzátesszük, hogy mennyi emberséggel, bölcsességgel és türelemmel viselte a rámért véget, akkor összességében azt mondhatjuk, hogy isteni ajándék volt ő a magyarságnak, egy olyan vátesz, amelyet ez a közönség alig is érdemelt meg.”

Budapest, 2014. június 27.  A Budapest Pride fesztivál megnyitóján

Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Csányi Vilmos a méltóságról beszél, mégpedig úgy, hogy közben le sem írja Esterházy nevét, hiszen feltehetően nem a személyt, hanem a magatartását tartja lényegesnek: „Aki igazán felfogta a világ természetét, az méltósággal hal meg. Felismeri a halált, megszemléli, és életén kívül helyezi.

Folytatja a munkáját, megnyitja a soros könyvhetet, mert a méltóság fontosabb, mint a halál.

Can Togay János arra hívja fel a figyelmet, mennyire megszépült Esterházy a végső hetekben: „Most viszont megfigyeltem, hogy milyen átszellemültségbe vonta a betegség az arcodat. Mint egy szobrász, úgy alakította a vonásaidat. Nagyon szép voltál a halálodba tartva, tudomásul véve elfogyásodat a saját jelenlétedből...”  

A megrendülés segédigéi. EP 1950–2016. Hangoskönyv-melléklettel. (Noran Libro, 2016, 222 oldal, 2990 Ft)

Fotó: Polyák Attila - Origo

Mindamellett a szépen gondozott, érdekes fotókat közlő kötet (melyből csak egy írást hanyagoltam volna; bár igaz, ennek címe – Ezért nem kondoleál Orbán – tünetszerűen utal arra a lelki-politikai merevgörcsre, melyben országunk silányabb része szenved) semmiképpen sem nevezhető reprezentatívnak, persze nem is annak készült. Sok fontos irodalmár és szellemi ember hiányzik (csak jelzésszerűen: Bartis Attila, Bereményi Géza, Bodor Ádám, Bojtár Endre, Gothár Péter, Krasznahorkai László, Kemény István, Margócsy István, Oravecz Imre, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Szijj Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Temesi Ferenc, Térey János, Várady Szabolcs, Závada Pál és még sokan mások); ráadásul a fiatalabb nemzedék szinte nem is képviselteti magát. Ennek okait még csak találgatni sem tudom (de feltételezem, gyakorlati akadályok is szerepet játszhattak), mindössze rögzítem a tényt.   

A könyv írásaiból mégis világosan kirajzolódik, hogy Esterházy Péter életében és méltóságteljes, egy ógörög félistent idéző halálában hatalmas lelki és szellemi szükségletet elégített ki Magyarországon. Ráadásul óriási hiányt töltött be, mert személyében ismét egy szellemfejedelem jelentkezett, aki jogos örököse lett az Ady és Babits halála óta üresen álló irodalmi trónnak. Ebben az összefüggésben rá is igaz, amit Voltaire Istenről, a fiatal Lukács György pedig Adyról mondott: „Ha nem volna, ki kellene találni.”

(Címlapi kép: 2016. július 9-én Esterházy megnyitja a könyvhetet. Forrás: MTI/Mohai Balázs)