Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Ezek a filmek opera nélkül semmit sem érnek

2016.09.24. 16:26
Miért néz olyan intelligensen Bruce Willis Az ötödik elemben? Mi köze Julia Robertsnek a Traviata kurtizánjához? Mit hallgat a szőrmók Serpico, amikor megismerkedik élete szerelmével? Kinek a hangjával némítja el Fitzcarraldo a fenyegető bennszülött dobokat? Filmek, amelyek opera nélkül semmit sem érnek.

Fitzcarraldo (1982)

Jó, ez talán túlzás, de Werner Herzog zseniális, Fitzcarraldo című filmjére biztos, hogy igaz. Brian Sweeney "Fitzcarraldo" (Klaus Kinski élete egyik legjobb alakítása a címszerepben) őrült álmodozó operaházat akar építeni az Amazonas északi partján fekvő Iquitosban, ahol aztán felléptetné a kor legendás tenorját, Enrico Carusót. Hogy ehhez a lázálomhoz a pénzt előteremtse, hajóval el kell jutnia egy kiaknázatlan, nehezen hozzáférhető kaucsuklelőhelyre.

Nem hiszem, hogy találnék még egy olyan alkotást a filmtörténetben, ami az operát világszemléletté, az akarat diadalának univerzális nietzschei-schopenhaueri szimbólumává, kvázi lételméleti kérdéssé emeli.

De amikor Klaus Kinski vad tekintete összekapcsolódik Caruso hangjával, miközben körbevesz bennünket az Amazonas fojtogató párája és az opera elnémítja a bennszülettek fenyegető tam-tamjait, Fitzcarraldóval együtt mi is elhisszük, hogy az életet végül is valami transzcendens erő mozgatja. És ennek az erőnek momentán egy olyan többször halálra ítélt műfaj a forrása, mint az opera.

A filmben részletek szólnak Verdi Ernani, Leoncavallo Pagliacci, Puccini La bohéme illetve Bellini Puritánok című művéből. Az „idézetek" nem öncélúak, mindegyik további jelentéssel gazdagítja a főszereplő pillanatnyi lelkiállapotát. Nem kell ahhoz ismernünk a művet, hogy az adott jelentés értelmét felfogjuk. Hozzáadhat persze valamit, ha tisztában vagyunk az opera sztorijával, ha tudjuk, hogy épp egy féltékenységi vagy őrülési jelenetet hallunk.

Az ötödik elem (The Fifth Element, 1997)

Mint például Luc Besson filmjében, Az ötödik elemben, ahol a kék díva Donizetti Lammermoori Luciája híres őrülési jelenetét adja elő, illetve annak az elejét. Az operában ugyanis az őrülés teljes futamideje negyed óra, nincs az a film, amibe ez beleférne. Lammermoori Lucia víziójához képest a filmbeli főhősöket ténylegesen üldözik. Az ária tulajdonképpen üzenet, amit Bruce Willis intelligens pillantással igyekszik levenni. Sőt, az ária maga az ötödik elem.

Luc Besson legalább akkora operarajongó, mint Herzog. Eredetileg Callas egyik felvételét szerette volna használni a filmben, de az ötvenes években készített verziók közül egyik sem volt megfelelő hangminőségű.

A producere ajánlotta Besson figyelmébe az éteri hangú albán lírai szopránt, Inva Mulát. A művésznő, akinek apja-anyja szintén operaénekes, tíz évvel a filmbeli „szereplése" előtt, 1987-ben, 24 évesen tűnt fel a bel canto színpadán.

Vágy és virágzás (Lust och fägring stor, angol cím: All Things Fair, 1995)

Bo Widerberg utolsó filmjében bevállalja, hogy addig ismételgeti Händel Almira című operájából a Lascia ch'io pianga kezdetű áriát, amíg meg nem unjuk. De nem unjuk meg soha, mert egyrészt finom arányérzékkel adagolja, másrészt ebbe az áriába van becsomagolva a film lényege, ami pontosan leírható az ária eredeti szövegével: "Lascia ch'io pianga mia cruda sorte, e che sospiri
a libertà". Szabadon fordítva valahogy így szól: „Hagyd, hogy sirassam keserű sorsom és hogy epedve vágyjam a szabadságot".

Ez Viola, a fiatal tanárnő hangja, aki Stockholmból érkezik a malmői iskolába 1943-ban, hogy szenvedélyes, érzéki szerelembe essen 15 éves diákjával, akit egyébként a rendező fia, Johan Widerberg játszik. A film végére a melankolikus ária a saját sorsforgatókönyvét felülírni nem tudó ember kétségbeesett üvöltésévé erősödik. 

Ugyanezt a jelentést hordozza Lars von Triernél, aki kétszer is felhasználta, egyszer az Antikrisztusban, másodszor a Nimfomániásban.

Serpico (1973)

Mondhatnánk, hogy Sidney Lumet filmje, a Serpico aztán simán működne az opera nélkül. Pedig nem. Kétszer is nagyon fontos szerepe van. Amikor ez a szőrmók hippi feltesz egy lemezt, senki sem várná, hogy operaária fog megszólalni. Kiül a kis kertjébe a kutyájával és a kotyogós kávéjával. A szomszédja, Laurie meglepő kérdést intéz hozzá:

- Ez Björling?
Serpico megdöbbenve simogatja a szakállát és csak nagy sokára tudja kinyögni:
- Nem, di Stefano.
- Megesküdtem volna, hogy Björling.

És ezzel túl is vagyunk a filmművészet egyik legkedvesebb ismerkedési jelenetén. Még elhangzik a híres, Love my garden mondat Serpico szájából. Nem számolom, hányszor néztem meg csak ezt a pár snittet, de egy ilyen opera és filmőrültnek ezek okozzák a legnagyobb örömet. Jussi Björling (1911-1960) a valaha élt leggyönyörűbb hangú svéd tenor volt. Giuseppe di Stefano (1921-2008) az olasz tenorbikák koronázatlan királya. Hogy Serpico őt hallgatja, az olasz identitásának, gyökerének a szimbóluma. Ahogy a kotyogós kávé is, amit a kertjével együtt szintén felajánl a nőnek.

Na, és hogy mit hallgat? Puccini Toscajából Cavaradossi E lucevan le stelle című áriáját. Amikor az operahős , a kivégzése előtt, visszaemlékezik arra a pillanatra, amikor szerelmét megismerte. Ha ez az ária nem szólna, akkor Serpico egészen más jellem volna és a film is másról szólna. Az operán keresztül viszont feltárul érzékenysége, megértjük, miből táplálkozik szenvedélyes igazságérzete, amivel a korrupciót üldözőbe veszi. Ugyanakkor azt is előrevetíti, hogy a szerelemnél az igazság eszméjének keresése sokkal fontosabb számára. A másik operarészlet is Puccinitől van. Rinuccio áriája a Gianni Schicchiből. Ezt még énekli is Al Pacino, amitől ez a film legviccesebb jelenete. Az idézet nem véletlen, hiszen ez az opera is a pénzéhségről szól, ahogy a Serpicóban is a kenőpénz játssza a másik főszerepet.

Az élet szép (La vita e bella, 1997)

Roberto Benigni filmje, Az élet szép merész vállalkozás, amely a vígjáték műfajában próbálta feldolgozni a holokausztot. Minden tiszteletem az övé, de sajnos az ő szentimentális humorával is csak egy kísérlet maradt. Amikor nem térdig dagonyázik a giccsben, akkor csak bokáig. Mindenesetre a sorból nem maradhat ki, hiszen az operának itt is akad szerepe, jóllehet elég didaktikus.

Benigni meglepő módon nem az olasz operairodalmat, hanem a franciát hívja segítségül ahhoz, hogy főhőse szerelmi vallomását ábrázolja. Offenbach Hoffman meséi szól. Ezt a lemezt teszi fel a koncentrációs táborban is, amikor bejut az egyik irodába, hogy hírül adja szerelmének (feleségének): ő és a fia is még életben van. Egyszerű megoldás, a papírzsebkendőgyárak valószínűleg sokat profitáltak belőle.

Micsoda nő (Pretty Woman (1990)

De még Benigni filmjében is összetettebb az opera jelenléte-jelentése, mint például a Pretty Womanben. Itt aztán végképp nem kell semmit megérteni, az opera pusztán illusztrál. Hogy mi köze Julia Robertsnek a Traviata kurtizánjához? Hát csak annyi, hogy ő maga az. A Micsoda nő Verdi Traviatájának, pontosabban Dumas Kaméliás hölgyének modernizált változata.

Annyi a különbség, hogy ennek az utóbbinak rózsaszín a vége. Amikor Julia Roberts rádöbben, hogy amit a színpadon lát, az valójában az ő élete, az szintén extrém módon növeli a papírzsebkendők iránti keresletet.

A remény rabjai (The Shawshank Redemption, 1994)

Szadista börtönőrök és farkastörvényeket gyakorló rabok közé kerül - ártatlanul - egy kettős gyilkossággal vádolt bankár 1946-ban. A Stephen King regényéből készült filmet Frank Darabont rendezte. Az értelem, az ész, az intelligencia, az empátia, a szépség diadala az ösztönök felett. Mi más fejezhetné ki ezt a legplasztikusabban, mint az opera. Legmegejtőbb jelenete, amikor Tim Robbins a börtönigazgató szobájába bezárkózva felteszi a lemezt, Mozart Figaro házasságát.

A grófnő áriája mindenkiből előhozza az embert. Kivéve persze a börtönigazgatót és a fegyőröket. A fent látható jelenet gyönyörűen rájátszik az operára, konkrétan arra a momentumra, amikor a gróf féltékenységi rohamában a grófné ruhásszekrényének ajtaját feszegeti, mert azt gondolja, hogy a felesége oda rejtette Susannát. Persze ez már tényleg csak annak ugorhat be, aki ismeri Mozart operáját. Annak viszont tényleg hozzáad. Amúgy 22 évvel ezelőtt pont a mai napon mutatták be a filmet.

A Keresztapa (The Godfather, 1972)

Francis Ford Coppola korszakalkotó maffiózó trilógiájára azt is mondhatnánk, hogy az opera ihlette. Pontosabban Mascagni Cavalleria Rusticana (Parasztbecsület) című operája, amelyből egyébként Nino Rota legendássá vált filmzenéje is táplálkozott. Vannak, akik Michael Corleonét egyenesen Turiddúval, az opera főhősével azonosítják. Az opera Szicíliában játszódik, a Cosa Nostra földjén, a Keresztapa minden idegszálával abban gyökerezik.

Kettős jelentése van az operának. Egyrészt valamiféle magyarázatul szolgál arra, miként mozgatják az embert a szenvedélyek és állandóan felteszi a kérdést, mi is a bűn valójában? Ugyanakkor a maffialét ördögi köréből való kitörés lehetőségét is jelenti, hiszen Anthony Corleone – apja akarata ellenére – a jogi pálya helyett az operaéneklést választja. A Parasztbecsület híres Intermezzója zárja le a trilógiát. Ennek a mindent megtísztító zenének a fényében minden a helyére a kerül.

Melankólia (Melancholia, 2011)

Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, a legnagyobb hatást Wagner gyakorlota a filmművészetre. Már a mozgókép hőskorában felfedezték maguknak a filmesek. A walkürök lovaglása 1915-ben jelenik meg először csatajelenetek kísérőjeként, a filmnyelvteremtők úttörője, David Wark Griffith Egy nemzet születése című mozijában. Aztán a nemzetiszocialisták használják előszeretettel propagandacéljaikra, háborús híradások aláfestéseként.

Később hallhatjuk Fellininél (8 és ½), Coppolánál (Apokalipszis most), John Landisnél (A Blues testvérek), Sam Mendesnél (Bőrnyakúak) vagy legutóbb Karib-tenger kalózai révén elhíresült Gore Verbinski animációs filmjében, a Rangóban. De használja Wagnert Charlie Chaplin, Alfred Hitchcock, David Cronenberg és Lars Von Trier is.

A Trisztán és Izolda előjátékával kezdődik a Melancholia. Lars Von Trier egyenesen Wagner zenéjére komponálja a képeket. A zenéből születnek a képek. A zene hordozza a képek jelentését, nem mint megoldást, hanem mint lehetőséget. Ez a zene, ahogy Marcel Proust írta, a jövőről szól, az emberi lélek valóságáról. Nyolc percbe sűrítve tulajdonképpen az egész filmet látjuk, a "poénnal" együtt, ahogy a Földbe becsapódik a Melancholia névre keresztelt kék fényű bolygó. Azt hihetnénk, hogy mindez a pusztulásról, a világ végéről szól. Wagner zenéjében azonban a megsemmisülés nem a létezés végét, hanem az élet beteljesülését jelenti. Innen nézve kezd érdekessé válni a történet. Az opera új életet teremt.

(Címlapi kép: Örökmozgó)