Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Most megmondjuk, hol vesztegesse az időt!

2016.09.18. 16:32
Megfigyelték már, hogy a legtöbbet emlegetett szó a mindennapokban az idő? Valami, ami nincs, de sürget, rohan, lejár, és szeretnénk beosztani, ehelyett vesztegetjük. Vagy egy gyógyír a problémára: el kell menni Szentendrére.

Szentendre különösen alkalmas arra, hogy itt körbefonjon és ne eresszen minket az idő, rengeteg helyre be lehet térni, rengeteg helyen lehet pénzt költeni, de most az egyszer ne engedjünk a csábításnak: céltudatosan vegyük az irányt a MűvészetMalom felé. A Zöld Art Capital zászló alatt találjuk az Elvesztegetett idő című kiállítást. 

A hétvégén az tette igazán különlegessé ezt a teret, hogy Harcsa Veronika jazzénekes tartott zenés tárlatvezetést, megállva minden teremben egy-egy alkotás mellett adta hozzá a szubjektív zenei értékekeit. A bejárat nehéz függönye mögött mindjárt az osztrák Peter Kogler speciálisan ebbe a kiállító térbe készített videomunkájának a kellős közepébe érkeztünk meg, amely a kép, a hang és az idő viszonyával játszik. Ebbe improvizált Harcsa Veronika olyan hangokat, amelyek a körülöttünk gomolygó digitáliákkal harmonizálva mintha a Himalája fényes lejtőire röpítették volna a csendben figyelő látogatókat.

A következő csomópontnál már nem volt elég a csendben figyelés: a közönségből alkalmi kórus lett, ki-ki a számára legkényelmesebb hang kitartásával vokálozott, miközben Harcsa Veronika Szűcs Attila Mocsárban című képére rögtönzött dallamot. A képen egy finom nőalak lépked befelé a vízben, a fények játékos táncot járnak világos szoknyáján. Hátulról látszik, de érezni a víz és a háttér finom villódzásaiból, hogy ellenállhatatlan vonzásnak enged.

Még aktívabb részvételre csábított a következő helyszín üres kottatartó erdeje: a zene minimuma, amikor már zenekar sincs, csak egyetlen végtelenített muzsikát hallani valahonnan. Harcsa Veronikának erről John Cage 4'33 című műve jutott eszébe, és ezúttal már nem is vokált, hanem egy egész zenekart kellett alakítanunk, ezzel meg is volt a darab szentendrei ősbemutatója: 4 perc 33 másodpercig hallgattuk együtt a csendet.

A kottatartók erdejéből a kivágott fák erdőrészletébe cseppentünk: ez a kiállítás egyik csúcspontja, Bukta Imre installációja (Erdőrészlet 2012/2016), amelyhez bükkfa tönköket használt fel. A galéria körfolyosójáról fentről rálátva hosszan találgatja a látogató, miként lehetett kékes fényben játszó vízfelületekké varázsolni a farönkök csonkjait, amelyekre ütemesen fénycseppek hullnak és gördülnek le.

Bukta Imre is eljött ez alkalommal, hogy performansszal irányítsa rá a figyelmet művére. Jelenlétének erőteljes hangsúlyt adott, hogy épp előző nap derült ki, Bukta az idei Prima Primissima egyik jelöltje. A Heves megyei Mezőszemerén élő alkotó az egyik televíziónak elmondta, még szinte „el sem hiszi" a jelölést. Azok után, hogy 2012-ben majdnem belebetegedett a Magyar Művészeti Akadémiából való kilépése körüli politikai zöngékkel megterhelt balhéba, el is lehet képzelni a meglepetését.

Élettársával, Kónya Rékával előadott performansza viszont nem tűnt átütő erejűnek: a férfi-nő kapcsolatot folytonos szkanderozásként láttató akcióban az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy közben az asztal közepén egyre terjedő fekete tintában merítették meg egymás alkarját, de ez leginkább csak a férfi fehér ingén hagyott nyomot, bennem kevésbé.

A tintaszagban fürödve megkérdeztem Bukta Imrétől, mi volt a valóban zseniális Erdőrészlet megalkotására inspiráló vizuális gondolat – vajon a mindenfajta tükröződésnek ellenálló fafelület és a fény-víz játék feszültsége? Vagy, kissé laikusan: hogy a csudába jutott ez eszébe? Először kitérően válaszolt:

Hosszú idő lerakódásából egyszer csak kicsírázik valami, amin elkezdek gondolkodni, de még előbb rajzolgatni, vázlatolni, ilyenkor a fő motívum talán még meg sem jelenik.

A fő motívum egyébként hasonló, mint a performanszban: a tisztaság és a brutalitás, az együtt élő ellentétek feszültsége – az Erdőrészletben az éteri víz és a brutalitást megidéző facsonkok összekapcsolása. Később elárulta, hogy a kezdő inspirációt lakóhelye előző polgármesterének bűne adta meg. „Engedély nélkül kivágatott 73 fát egy ligetből, amely a falu népe számára szakrális hely volt: ott tartották a búcsúkat. Gyerekkoromban én is oda jártam similabdát, fagyit, csúzlit vásárolni. Ettől éreztem úgy, mintha egy testrészembe vágtak volna bele."

Forrás: Origo

Talán itt az alkotás hatásának a titka: a fákhoz különös vonzódásunk van, a megcsonkításuk, elpusztításuk erős érzelmeket vált ki. A víz végtelenített csöpögése az örökkévalóságba emeli az erdőt – ahogy Bukta Imre fogalmazott: „fölülről nézve, mintha a fák lebegő lelkét látnánk a csonkok felett".

Egészen kísértetiessé tette a hatást, hogy a fák lebegő lelkéről éktelen ordítozás közepette beszélgettünk: addigra felhangosították ugyanis – a kiállítás másik csúcspontjának számító – Marina Abramovic A sikoly című videomunkájának hangjait. A szerb születésű, New Yorkban élő Abramovic kifogyhatatlan a felforgató erejű ötletekből. A művész arra kért civileket – férfiakat, nőket, gyerekeket – hogy lépjenek egy fekete ráma mögé, és ordítsanak egyet, vagy ahányat jól esik, torkuk szakadtából, ahogyan csak tudnak.

Forrás: Origo

A felvételeken nemcsak a sikoly, de a rákészülés és a levezetés is látszik – a háttérben egy városlátképe, lehetne akár a Gellért-hegyről fényképezve Budapest is –, és döbbenetes, kavargó érzéseket vált ki: hol a hideg futkos a néző/hallgató hátán, hol a nevetés fojtogatja, nem beszélve a várakozás izgalmáról, hogy a következő arc vajon milyen hangon fog eltorzultan ordítani.

A sikoly fokozhatatlan hatása alatt léptünk ki a szentendrei vénasszonyok nyarának a fagyizós-sörözős-shoppingolós-lődörgős forgatagába, ahol végre magunk is elkezdhettük vesztegetni az időt.

Az elvesztegetett idő című kiállítás október 16-ig tekinthető meg Szentendrén a MűvészetMalomban.

(Címlapi kép: FMC)