Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Senki sem látott bele Széchenyi lelkébe

2016.09.20. 22:18
Szerdán Budapesten, kedden Bécsben ünnepelhettük Széchenyi István születésnapját, ami furcsa, de mégis jelképes. Hiszen Széchenyi Bécsben született és ott is halt meg, ugyanakkor megépítette a Lánchidat, és ő javasolta először a Budapest nevet a magyar fővárosnak. A Görgen doktor döblingi elmeosztályán eldördült pisztolylövésről három komoly drámánk is szól. És rengeteg vers, meg egy hajmeresztő regény.

Széchenyi Istvánt már életében minden arra jelölte ki, hogy regényhős, drámahős, egyszóval irodalmi alak legyen. Nagy vagyon, fényes család, nőcsábász hírnév; részben egzotikus, de mindig a nevelődést célzó utazások; meglehetősen excentrikus viselkedés és öltözködés a romantika legnagyobb európai idolja, Lord Byron szellemében. Széchenyi kiszámíthatatlan véralkatát elsőként Kemény Zsigmond rögzítette 1846-os (de csak 1964-ben előkerült) naplójában; a nemes gróf a jelenetben talán éppen mániás időszakában monologizált: „Míg ezeket és a többieket mondá, Széchenyi mindig a legjobb humorban volt. Aztán rettentő mozgásokban vala.

Most a díván egyik, majd másik szélén hintázott. Néha sétált, néha vállamat verte.

Most törökösön összefogta lábát és arra ült, majd meg tarka nadrágát egész térdeig feltépte, és míg lábát magasra lógotta, feje a díván hátának alsóbb részein nyugvék.”

Franz Eybl litográfiája: Széchenyi István portéja

Forrás: Wikipédia

Nagyon hasonló, de sokkal részletesebb pszichogrammot adott az 1851-es esszéjében, de Széchenyi ekkor már két éve a döblingi tébolyda lakója volt. A portré alapja a főhős örökké ellentmondásosnak mutatkozó személyisége: „Széchenyiből az életírónak, ha benyomások által hagyja tollát ragadtatni, éppen oly könnyen lehet egy

szenvedélyes, szakadozott, túláradó, kicsordult szívű, magát epesztő, csalatkozó,

de sokszor csalatkozott kedélyű, fájdalmai miatt fullánkos, izgékony idegei által szeszélyes férfiút gyártani, mint amily bölcsességgel mondaték hajdan róla, hogy mindent fonttal mér, a szellemi eredményeket fitymálja, a sikert, mint Vespasianus a pénzt, jószagúnak tartja, akárhonnan vétetik ki, csak az anyagi haladásnak barátja, az embereket vak eszközöknek tekinti, minden lelkesedés ostora, hideg és okos számító, kedély nélküli és szívtelen.”

Kemény Zsigmond (1814–1887), aki szerint „Széchenyi folyvást az esze által zsarnokoskodott szívén”

Forrás: Wikimedia Common

Kemény úgy véli, senki nem látott bele a lelkébe: „Széchenyi mint egyén, mint jellem örökké talány volt kortársai előtt, s közpályája végperceiben azon véleményt is, mely róla a többségnél megszilárdult, tragikai sorsa által felforgatá.”

De még messze volt ekkor a döblingi tragikus sors. Széchenyi pályája korai szakaszában, amikor az Akadémia megalapításával 1825-ben a politika színpadára lépett, a kortársak számára tényleg rejtély lehetett. Pontosabban leegyszerűsített képet formáltak róla, és megalkották a nagy hazafi figuráját. Vagyis azt, ami éppen kellett nekik és az úgynevezett korszellemnek. Kemény Zsigmond hihetetlen lélektani éleslátása egyáltalán nem jellemzi a korban keletkezett verseket.

A kortársak költészetében

A kortársai természetesen nem ismerhették Széchenyi naplójának egyik 1849-es bejegyzését, miszerint egyéves jövedelmének felajánlásában az is komoly szerepet játszott, hogy így akart tündökölni titkos szerelme, Zichy grófné, Cresence előtt: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.”

Döbling előtt Széchenyi még amolyan félistenként jelent meg a kor tudatában.  

Az alaphangot Czuczor Gergely adja meg. Igaz, a vers Széchenyi apjához szól, de lényegileg csak hálát mond azért, hogy ilyen fiúval áldotta meg a nemzetet:

Mindened áldozatúl haza oltárára tevéd le:
Mindenedért mindent – nagy fiat – adtak egek.

Kazinczy 1831-ben rátesz még egy lapáttal, ugyanakkor ő is az ősöket dicséri a Gróf Széchenyi Istvánhoz című ódája elején:

Szerelme s büszke dísze nemzetünknek!
Nagy már atyáid fényökben, saját
Kebled szent érzetében még nagyobb!

A továbbiakban Kazinczy belebonyolódik a nyelvújítás kérdéseibe, így a töredékben maradt vers nem lesz egyéb, mint pitiáner felsorolása magánsérelmeinek a nyelvújítási harcokban, melyekhez Széchenyit reméli fegyverbarátnak. De ebben csalatkoznia kellett. 

Barabás Miklós metszete. Széchenyi megszólítása egy levélben: „Édes Berzsenyim! Nagyra tisztelt Hazámfia és Honunk valódi Dísze!”

Forrás: Wikipédia

Ám az igazi társ Berzsenyi Dániel volt. Vagy lett volna. Széchenyi megveszi 1826-ban verseskötetét, és két év múlva ezt írja a naplójában: „Mennél többet olvasom Berzsenyi verseit, szívemet annál nagyobb fájdalom tölti el, amért olyan kevesen olvasnak magyarul... És Berzsenyi sem ír már többet... Ilyen nagy tehetség! Mert megkeseredett – Érdemeit senkifia el nem ismeri.” 

Berzsenyi meg ezt írja a Gróf Mailáth Jánoshoz című versben, miután Széchenyi díjat nyert egy lóversenyen:

Hallom a pályazajt

S a pályazajban Széchenyink hős
Hágdozatit, lova könnyű győztét.

Oh, énekeld őt, a diadal fiát!
Eurus szűlte pején mint viva, nyerve díjt;
Mint áldozá fel ezreit, hogy
Ész müvein kecsesülne nyelvünk.

Megint az Akadémia bukkan fel az utolsó két sorban. Ugyanakkor egy 1830. november 7-én kelt levele tanúsága szerint Széchenyi nem kért a lóversenyen szerzett dicsőségéből. Azt írja: nem volt abban érdeme, hogy nyert, hiszen ellenfele, Sándor gróf tudta, hogy esélytelen, ezért szándékosan visszafogta a saját lovát. Széchenyi arra kéri Berzsenyit, változtassa meg a vers zárlatát, mivel: „a Gróf Sándorral való összehasonlítás a legártalmasabb, a rám ruházott név pedig, ti. a diadal fia legnevetségesebb következtetéseket fog szülni”. Persze Berzsenyi, mint mindig, ezúttal is megsértődött, és elállt a publikálástól; a vers csak halála után, 1842-ben jelent meg.

A huszadik században

Most részben eltűnik a hazafi, a „legnagyobb magyar”, és a Döblinget megjárt őrült, a Kemény Zsigmond által jellemzett tépett alak kerül előtérbe. Weöres Sándor 1936-os verse a bohóckodó és egyben bűntudattól szenvedő magyar Hamletet vagy inkább Lear királyt ábrázolja a kínosan pontos és így roppantul groteszkül ható felező nyolcasokban: 

Én öltem meg a hazámat,
ezért üldöz kín és bánat,
ha kitépnék a nyelvemet,
tán az adna enyhületet.

A döblingi bolondházban
futkos a gróf egymagában,
csörgősipka a fejében,
Hetvenhét tőr a szívében.

FORTEPAN, Baka István

Baka István egész ciklust írt 1983-ban Döbling címmel. Az alaphang kétseégbeesett, látomásos, úgyszólván vadromantikus, egészen a kései Liszt szellemében, aki írt is egy Széchenyi című zongoradarabot az 1885-ös datálású, Magyar Történelmi Arcképek című sorozatban. A magyar pokol és a bolondokháza most egy és ugyanaz. 

Éjszaka van magamra hagytak végre
az orvosok az ápolók sehol
körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország
vagy a Döbling-Magyarország-Pokol

Egyébként Magyarország menthetetlen:

Egy hosszú-hosszú kátránnyal befestett
deszkakerítés és előtte a
sikátor ernyedt magatehetetlen
porában futkározó kutya

Sovány gacsos lábak fakóvörös szőr
ernyővázként nyíló-csukódó bordák
Nápolyban láttalak vagy Debrecenben
te loholtál le és föl Magyarország

Ezek után kellemesen józanul hat Csukás Istvánnak a hetvenes évek elején írt Intelem című egysorosának rezignált iróniája:

Széchenyi sohasem ment át a Lánchídon.

Hát igen, voltaképpen víziók és őrjöngés nélkül is összefoglalható egy élet tragédiája. Ami felfogható komédiának is. 

Drámai események

Az első ismertebb, de mára méltán feledésbe merült drámát Széchenyiről Herczeg Ferenc írta. A híd című, a maga korában rendkívül sikeres darab mára tökéletesen elavult és voltaképpen előadhatatlan lett, így legyen most elég fölidézni Karinthy paródiáját, melynek már a címe is mindent elmond a mű úgynevezett magvas mondanivalójáról: Az élet olyan, mint a Lánchíd

Ezt a kulisszatépő aforizmát Karinthy kis jelenete végén a Nádor hatalmas igazságként mondja ki, ráadásul tűnődve. És amikor társa, a Főúr megkérdi, de hát miért olyan? Akkor a Nádor nem felelhet mást: „Nem tudom..." 

Németh László

Forrás: Wikipédia

Legközelebb 1945 után vitték színpadra Széchenyi alakját. Németh László Széchenyi című drámája 1946-os, de csak 1957-ben mutatták be, és ekkor, politikai megfontolások miatt, gyorsan le is vették a Nemzeti Színház műsoráról. Feltehetően utalást észleltek az 1956 utáni megtorlásokra, aminek kis pikantériája a tény – amelyről Nemeth László aligha tudhatott –, hogy a Gyorskocsi utcai börtönben éppen akkoriban kezdett bele Kosáry Domokos, az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb magyar történésze a Széchenyi Döblingben című monográfiájába, mely végül 1981-ben jelent meg nyomtatásban. 

Egyébként a dráma éppen azokban a napokban játszódik, amikor az osztrák rendőrség szinte megszállja a döblingi magánklinikát, és alapos házkutatást tart Széchenyinél. Politikai drámáról van szó tehát, és részben lélektaniról, hiszen Németh László azt a folyamatot akarja megismertetni a nézőkkel, melynek végén Széchenyi, noha mélyen hívő katolikus, az öngyilkosság mellett dönt. (Utóbbi tény azért is fontos, mivel egyértelműen elveti a Széchenyi meggyilkolásával kapcsolatos mindenféle összeesküvés-elméletet.)

Nem túl ügyes kézzel megírt esszédráma. Dialógustechnikája éppen arra emlékeztet, amit Karinthy parodizált, akinek gúnyrajzában a Herczeg-darab olyan teljesen természetes párbeszédekbe torkollik, mint például ez:

Nádor: Majd mit csinálnak a micsodái? Széchenyi: Majd eltartanak a barátaim.

Németh László felmondja a leckét, amelyet ő maga írt meg magának a Széchenyi című 1942-es, briliáns esszéregényében. Ez a tanulmány bizonyosan megmarad, míg a dráma feltehetően épp annyiszor kerül műsorra a jövőben, mint Herczeg színműve. Talán egyetlen érdekes eleme Goldmark, a félőrült zsidó orvos figurájának megteremtése. De sajnos neki nem sok teret adott a szerző.

Eörsi István szónokol; tőle balra Petri György alszik, jobbra Solt Ottilia és Kőszeg Ferenc ül

Forrás: Fortepan

Eörsi István 1972-ben Széchenyi és az árnyak címmel írt darabot. A színházi technika, vagyis az abszurd dráma néhány elemének átvétele modernebb, mint Némethé, persze ez nem jelenti azt, hogy mára nem hat éppoly elavultnak. „Olvasott erről a Husliról, aki a feleségét földarabolta, és egy ládában delicatesse jelzővel Galíciába küldte?” – kérdi Széchenyi a Németh-drámában. És különös, de ez az anekdota Eörsinél is előbukkan. Hogy miért, nem tudom. De meghökkentő, hogy két ennyire eltérő író hogyan fut össze egy apróságban, ha Széchenyiről van szó.

Eörsi gondolkodása, neveltetése, művészi indíttatása szinte minden elemében eltérő a Németh Lászlóétól, de egyben mégis azonosak: mindkét dráma tézisdráma; inkább okos esszé, mint elevenen lélegző műalkotás, és nem más, mint néhány nem túl eredeti gondolat illusztrációja. Végeredményben persze a Kádár-rendszerről és általában véve a szocialista világrendről van szó. A némileg az öreg Lukácsra, Eörsi egyik mesterére emlékeztető Széchenyi itt azt mondja: „A monarchia szétesik reformok nélkül.” Mire az okos, ámde cinikus újságíró, Kecskeméthy csípőből tüzel: „Természetesen. Csak hogy reformokkal is szétesik.” Eörsi az 1956 és 1968 utáni  cselekvés lehetőségét kutatja, és nem talál semmit.   

Harmadik, a legfrissebb, bár így is 25 éves drámánk a legérdekesebb és leginkább eredeti, bár Thomas Bernhard hatását nem tagadhatja le. A nemrég Déry-díjjal jutalmazott Sántha József művét 1991. szeptember 21-én mutatták be a Szkénében, Elek Judit rendezésében, az előadásból tévéfilm is készült. Már a cím is határozott elmozdulást jelent a hagyományos Széchenyi-képtől: A Legnagyobb. Vagyis elmaradt a címből a „magyar” kitétel, és ez radikális különbséget jelent. Ugyanis Sántha számára Széchenyi nem elsősorban történelmi-politikai alak, hanem maga a Legnagyobb, aki ezen a néven szerepel a színlapon is.

Josef Kriehuber: Széchenyi István portréja, litográfia

Forrás: Wikipédia

Előtérbe kerülnek Széchenyi bohócos, komédiáslelkű vonásai, melyeket már olvashattunk Kemény Zsigmondnál. Ugyanakkor persze őt is gyötrik a magyar világ gondjai, egyik legszuggesztívabb, ma ismét aktualitást nyert prózaverses monológjában egészen Baka István nyelvén szól: „Egyszer azt álmodtam, hogy kátránypapírral / szegték be Magyarország határait. Ki se lehetett látni, hiába csavargatta / a nyakát az ember.” 

De van még nyomasztóbb kényszerképzet:

Tébolyda-hűvös minden. Testet vetnek, csontokat aratnak. Ott kint egy halott-kém nemzedék.  

És a magyarság felrázásának kísérlete ugyancsak kudarcba fulladt: „Kimozdítottam halottságából a magyart. / Lakomás asztalokhoz csalogattam. Színpadra küldtem, pedig tudtam jól, / hogy nem tudja a szerepét.”

Egészében a darab amolyan karneváli hangulatú, álarcos haláltánc, számos erotikus mozzanattal, melyek különösen Görgen doktor feleségéhez, Rosalie-hoz kötődnek. Ám az öngyilkosság ezúttal nem politikai tett, ráadásul boldogságot, megkönnyebbülést hoz: „Suhog a szárnyam, szabad vagyok.  / Megszabadultam mindentől.”

Végül valami vad dolog

Széchenyiről a legnépszerűbb, majdnem ezeroldalas, manapság is több kiadásban elérhető regényt Surányi Miklós írta, mely az Egyedül vagyunk címen 1936-ban jelent meg. Erről nemigen kell manapság beszélni. Inkább egy kúriózumot mutatok be.

Hegedüs Lóránt, aki 1921-ben a Bethlen-kormány pénzügyminisztere volt, 1933-ban publikálta Széchenyi István regénye és éjszakája című – regényét? Itt elakad a szó, mivel műfajilag szinte besorolhatatlan könyvről van szó. Esszé és valódi fikció, pamflet, szellemi vértolulás és higgadt elemzés egyidejűleg.  

Hegedüs Lóránt (1872–1943), egykori pénzügyminiszter

wikipédia - lorinte.org/0/14.php

Maga az író tisztán látta vállalkozása különösségét, így az előszóban ezzel a megoldással próbálkozik: „fantasztikus káprázat, mely egyben igaz s való”. 

Ezt rögtön az elején megkapjuk. Ugyanis Hegedüs fikciójának alapja az, amit Móricz Zsigmond írt le a Nyugat 1933. 3. számában. Úgy véli, Hegedüs „megleli a földalatti tűz fészkét, amint rájön, hogy Széchenyi István voltaképpen Szabó István, a parasztivadék”.

A folyóiratban megjelent fejezetben kiderül, hogy a „kétszáz év előtt szécsényi lakos, Szabó Márton, a nemtelen földmíves, nyolc gyermekével hogy nyer nemességet 1629-ben (Bethlen Gábor halála évében). Pompásan mutatja meg a birtokszerző első, még parasztsorsban született s 33 éves koráig abban élt Széchenyi György esztergomi prímás remek jelenségét s benne az az alapérzés marad, hogy az egész történelmi kétszáz év alatt ez a parasztvér geiziroz a Széchenyiekben s jut roppant vulkáni kitörésben életre gróf Széchenyi Istvánban."

A könyv egészen Ady vagy inkább Móricz szellemében, valami furcsa narodnyik, „talajos” látásmód szerint hangszereli át a főnemes származását és életútját. Hegedüs nem maszkírozza elgondolását: „A Széchenyi-család származása a legmélyebbről indul, az ősmagyar ugarból, mert itt a gyökere a nagyszerű őstalajban. Ennél nincs magasabb származás.”

De ez csak az első mozzanat. A másik Móricz szerint az, hogy Hegedüs leszámol a legendával, miszerint Széchenyi őrült volt. „Grünwald Béla a maga korában azt a meglepő s elfogadottá vált hipotézist állította fel, hogy Széchenyi egész életén át gondosan titkolt őrültségben szenvedett s csak ezzel lehet magyarázni szertelenségét, megfoghatatlanságát, politikájának, csodálatosan szökellő s következetlen rohamait.” 

Hegedüs így felesel Grünwald elméletével: „Akkor tehát őrült volt, aki a Magyar Tudományos Akadémiát megalapította, őrült volt, ki lóversenyt, malmokat teremtett, őrültnek köszönhetjük a Lánchidat... Ha ez igaz, akkor minden vallásalapítót ki kell törölni a józan s beszámítható lények sorából!”

A könyv másik lényege Széchenyi erotikája, azaz inkább szerelmi élete. Itt is új utakat kíván nyitni Hegedüs, és ebben odáig megy, hogy beleköt a fentebb említett Surányi regényébe, miközben álságosan sajnálkozik, hogy a szerző időközben elhunyt, és így nem képes neki válaszolni. A tét voltaképpen nagy: azt akarja bizonyítani, hogy Széchenyi nem volt vérbajos, és szerelme, Karolina, nem szifiliszes fertőzés miatt, hanem tüdőbajban hunyt el. Hogy Széchenyit miért gyötörte bűntudat élete végéig a nő miatt, aki nem mellékesen testvére, gróf Széchenyi Pál felesége volt, arra itt nincs magyarázat.

Egészében a könyv egy egzaltált elme fegyelmezetlen kitörése, olykor észbontó szónokiassággal: „Cresence az óriási lírai lendület, mely a sast igazi pályaívére dobja. Hősünk lelkében hallatlan erővel hánykódik a lávafolyam. Csapongó fényes szellem-szikrák, fekete, leszakadt sziklatömbök nagy gondolatokból...” De legyen ennyi elég. Megdöbbentő, hogy Móricz felült ennek a nyelvi dilettantizmusnak. Mindezek ellenére, elsősorban érdekes adatai, idézetei miatt a kötet mégis érdemes a tanulmányozásra.

Kosztolányi Dezső

Forrás: Hello world / Wikipédia

1930-as emlékbeszédében Kosztolányi felidéz egy Széchenyi-anekdotát, aztán így összegez – és zárjuk mi is ezzel:

„Aki Rolls-Royce-ról és kéjlakokról álmodozik, az távozzék innen. Akiben nem szunnyad egy szikra a széchenyis építők hitéből, apostoliságából, az nem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbíttatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk, ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.” 

(Címlapi kép: Wikipedia)