Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Ezért a könyvért kivégeznék a szerzőt

2016.09.26. 09:24
Egy oráni kocsma, benne sok üveg bor és egy öregember, aki különös történetet mesél egy fiatal irodalmárnak arról, hogyan bosszulta meg bátyja halálát. Hogy ki volt a bátyja? Csak úgy hívták, az arab. Még nevet sem kapott a világ egyik leghíresebb regényének írójától. Annak a regénynek a főhőse ölte meg a bátyját Algírban, a tengerparti strandon. „Négyszer egymás után lőtt a már mozdulatlan testre.”

Biztos kitalálták, melyik kultikus műről van szó. Egy algériai újságíró, Kamel Daoud mert nagyot álmodni, megírta Camus L'étranger (A közöny, újabb fordításban Az idegen) című regényének folytatását. Ez az első regénye, amellyel rögtön elnyerte az elsőkönyvesek Goncourt-díját, és amelyet a Guardian kritikusa szerint mostantól együtt kell olvasnunk Camus remekével, mert annak nélkülözhetetlen társává vált. Már most mondom, ez azért erős túlzás.

Tulajdonképpen nem is a folytatását, sokkal inkább az eredeti inverzét, fonákját próbálta meg Daoud kifaragni. Ígéretes a cím: Új vizsgálat a Meursault-ügyben (Meursault, contr-enquete, az angol kiadás: The Meursault Investigation).

kamel daoud

Forrás: kling

A cím alapján egy jó kis filozofikus krimire számítottam á la skandináv. Még akkor is, amikor rögtön az első mondat elbizonytalanított az eredetire adott („Ma halt meg anyám.") direkt, már-már dacos, komikusan gyerekes kontrázásával: „Mama még él.”

Daoud regényének narrátora a megölt arab testvére, akinek Camus még csak nevet sem adott. Daoud nevesíti az áldozatot, Musza azaz Mózes. Az elbeszélő pedig Harun, azaz Áron.

Isten köztudottan nagyvonalú

Semmi sem véletlen egy regényben, miért pont a névválasztás lenne az. A bibliai történetben Áron volt Mózes szája. Mózes ugyanis azzal érvelt, nem lehet Izrael vezére, mert nem igazán egy született szónok. De Isten csak legyintett és így szólt: „Áron lesz neked száj gyanánt." (Isten köztudottan nagyvonalú.)

Harun így válik a megölt névtelen arab báty szájává. A gyilkos, Meursault szavaiból és kifejezéseiből próbálja meg felépíteni a saját, pontosabban a testvére történetét, újraírni Camus regényét, mintegy versenyezve vele.

Forrás: wikipedia

Daoud tükröt szeretne tartani Camus-nek. Harun Meursault alteregójává válik, noha valójában mindenben az ellentéte. Ő is elkövet egy gyilkosságot. Megöl egy franciát, akinek ráadásul neve is van. Egy gyarmatosítót, sok ezer Meursault örökösét. Csak azért nem válik hőssé, mert a gyilkosságot pár nappal azután követi el, hogy 132 év gyarmati gyámságból Algéria éppen felszabadult.

Ő nem a „nap miatt" öl, ahogy Meursault, hanem bosszúból, fényes holdvilágnál, hogy visszakapja a saját életét. Azt, amit Camus gyilkosa vett el tőle a névtelen arab megölésével.

Egész életét a bátyja árnyékában élte. Ő csak eszköz volt a mama kezében a valóban imádott, elsőszülött fiú gyilkosa utáni nyomozásban. Na, igen, az anya. Minden az anyával kezdődik. Azzal, hogy meghal. Meursault nem ejt könnyet a temetésén, és ez lesz a veszte. Nem a névtelen arab meggyilkolása az igazi vétke, hanem ez. A képmutató társadalom ezt kéri rajta számon. Az irodalomtörténetben az abszurd egyik kisülési pontja:

Mit számít, ha a gyilkossággal vádolt azért veszti el életét, mivel nem sírt anyja temetésén?

Daoud regényében az anya-fiú szál a legértékesebb. Szépen lebegteti azt a kérdést, Harun valójában kinek is az áldozata. Az anyjáé vagy Meursault-é? A legszorosabb kapocs a két főhös között az idegenség alapvető létélménye.

Forrás: AFP/Joel Saget

Az idegenség az algériai író kulcsszava is, de más a jelentésének holdudvara. Camus Meursault-ja a létbevetettség amorális prófétája, a létezés ürességét rezignált apátiával, egyfajta negatív hedonizmussal viseli.

A gyilkosság pillanatában még úgy tűnik, Meursault mégis egy rendes, kanti alapokon működő polgár: „Megértettem, hogy leromboltam az egész nap egyensúlyát s egy fürdő kivételes csendjét, ahol pedig boldog voltam."

camus

Forrás: wikipedia

Camus aztán rendesen megfricskázza A gyakorlati ész kritikájának kanti alapvetését: „...a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem". Ugyan már, ez túl komfortosan berendezett világkép az ő számára!

A közöny a legnagyobb boldogság!  

Túl jón és rosszon. Úgyhogy az erkölcsi törvényt Kanttal együtt szépen nyugdíjazza. Meursault a gyilkosság terhével a lelkében, a börtönben fogalmazza meg ezeket a „felszabadító” gondolatokat:

„...e jelekkel és csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkoztam ki a világ gyengéd közönyének. Azzal, hogy átérzem, mennyire hasonlít rám ez a majdhogynem testvéries világ, hirtelen megvilágosodott bennem, milyen boldog is voltam és vagyok még most is."

Mindez Harun számára a világ vége. „Ahol haszontalan a tulajdon, szükségtelen a házasság, lagymatag a nász, tompa az íz, és az emberek olyanok, mintha már bőröndökön ülnénk, érzéketlenek, megbízhatatlanok, undorító, nyavalyás kutyákhoz kötődnek, képtelenek két mondatnál többet megfogalmazni, és egy lélegzettel négy szónál többet kiejteni a szájukon. Gépek!"

Egy késsel hadonászó arab képe

Harunt mégiscsak Meursault idegenítette el önmagától. Gyarmatosította, ahogy az ősei egész Algériát. A jelenkor történései különös fénytörésbe állítják Camus és Daoud regényét. Az arab jelentésköre a migráns, bevándorló, menekült szinonimával telítődik. És ebben az olvasatban, úgy tűnik, mintha Camus regényének gyilkosságjelenetét visszamenőleg a jelenkori félelmek generálnák. Mintha abban a pillanatban, amikor Meursault meghúzza a ravaszt, összesűrűsödne minden sztereotípia, amit az európai ember az idegenekkel szemben valaha megfogalmazott. Egy késsel hadonászó arab képe.

Albert Camus, Az idegen,

Forrás: Adrián Zoltán

„S ezúttal, bár fel sem kelt, az arab kihúzta a kését, s mutatta a napfényben. Az acél felvillanó fénye, mintegy hosszú s szikrázó penge, úgy érte a homlokomat. Ugyanekkor a szemöldök verejtéke egyszerre ráhullt a szemhéjamra, s mindkét szememet langyos és sűrű fátyollal borította. E könny és sófüggöny mögött egyszerűen megvakultam. Már csak a nap cintányérját éreztem a homlokomon, s egyben, határozatlanul a késből felvillanó fényes kardot, állandóan velem szemben... Akkor még négyszer egymás után lőttem egy már mozdulatlan testre, s a golyók úgy belemélyedtek, hogy még a nyomuk se látszott. Olyan volt ez, mintha csak kopogtam volna, röviden, négyszer, balsorsomnak ajtaján."

Daoud kísérlete, hogy tükröt tartson Camus-nek, amúgy zsákutca. Egyetlen ponton sikerül felnőnie a nagy francia klasszikushoz. Amikor leszámol a vallási fanatizmussal, a nacionalizmussal, és a szabadságot, mint az emberi egzisztencia győzelmét mutatja fel a magasba:

„...utálom az imámot, aki úgy kezeli a nyáját, mintha egy birodalom főfelügyelője volna. A minaret olyan csúnya, hogy istenkáromlást provokál ki belőlem...Néha elfog a kísértés, hogy felmásszak a magasba a hangszórókhoz, bezárjam a kaput, kétszer fordítsam rá a kulcsot a zárra, és onnan ordítsam végig szidalmaim és szentségtöréseim teljes tárházát. Sorolnám istentelenségem összes részletét. Szétkürtölném, hogy nem imádkozom, nem végzem a rituális mosakodást, nem böjtölök, nem fogok soha zarándokútra menni, és bort iszom - s ha már itt tartunk, a levegőztetés javít a bor ízén. Üvölteném, hogy szabad vagyok, és Isten egy kérdés, és nem egy válasz..."

Az ilyen sorokért érdemes elolvasni a regényt. Egyszer mindenképp. Még akkor is, ha Camus korszakalkotó művét valószínűleg addig fogják lapozgatni, amíg ki nem hűl a naprendszer, Daoud regénye meg egy lesz a tengerpart milliárd homokszemcséi közül.

Hab a tortán, hogy a fent idézett „hitvallás" miatt a Facebookon egy fanatikus hitszónok felszólította az algériai kormányt, hogy nyilvánosan végezze ki a szerzőt.

Kamel Daoud, Új vizsgálat a Meursault-ügyben, Ab Ovo, 2016, 157 oldal, 3250 Ft

(Címlapi kép: Thorvald Niss / wikipedia)