Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Fehér embernek tart ön engem? – 10 fontos regény a bevándorlásról

2016.10.01. 07:34
Mennyire dühösek azok, akikkel alaposan elbánt a történelem? Ha átmegyünk egy másik kontinensre, jönnek velünk az istenek is, akikhez imádkozunk? Mihez kezdjünk a költővel, aki szadista gyilkossá lett a diktatúrában? Volna néhány kérdésünk a bevándorlásról, hontalanságról, emigrációról, ebben a tíz remek regényben pedig talán ott a válasz.

Márai Sándor: Idegen emberek

Talán kevesen tudják, hogy a később meggyőződéses antikommunista Márai a Tanácsköztársaság alatt szinte sihederként több cikket is írt a magyar bolsevik párt újságjába, a Vörös Lobogóba; így aztán a bukás után úgy érezte, külföldre kell szöknie. Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben élt, később Párizsban telepedett le, mindezt megírta az Egy polgár vallomásai felejthetetlen lapjain. 1928-ban tért vissza Magyarországra, de húsz év múlva ismét menekülnie kellett, ezúttal a kommunisták elől és végérvényesen.

Az 1930-ban megjelent könyv talán az első egzisztencialista magyar regény; és ilyenkor eszünkben juthat, hogy Camus későbbi remekművének címe: Az idegen. Az idegenség Márainál kettős jelentésű: az ember idegen a világban, melytől elidegenedett, és idegen mint emigráns a németek és franciák között. Nem honvágy gyötri, hanem közegvágy, ha szabad így fogalmazni, szellemi társaságra és szerelmi társra vágyik, de míg az egyiket nagyjából megkapja az orosz és magyar emigránsoktól, addig szerelme a regény végén megvetően vágja a szemébe: „Sale étranger!” – „Koszos idegen!”

Nagyjából ezt látta Márai. Berlin, a Leipziger Platz 1914-ben. Szemben a Leipziger Strasse, balra a Wertheim áruház

Forrás: Fortepan/Schnidt Albin

A zárlat ironikus és keserű. Párizsban a főhős szállodai lakótársának, Monsieur Durand-nak, aki nemcsak „néger” (Márai korában e szó még nem volt tabu), de homoszexuális is, teszi fel a számára sorsdöntő kérdést: „– Mondja csak: fehér embernek tart ön engem? Én tudom, hogy nem vagyok fekete, se barna, se sárga. De az utóbbi időben kételyeim támadtak.” Mire a néger körüljárja, megtapogatja, és határozott hangon meghozza az ítéletet: „– Elég fehér.” (BZA)

Roberto Bolaño: Távoli csillag

Bolaño kisregénye korunk folyton rohanó emberének tökéletes olvasmánya, mert csak 170 oldal, mégis úgy érezzük, rengeteg bölcsesség, kudarc és egyéb élettapasztalat zsúfolódott össze a lapokon. A fiatalon meghalt, éppen a halála körüli években befutott chilei szerző a fél életét emigrációban töltötte, regényei világát nyilván ez az alapélménye is meghatározza. A Távoli csillag mesélője ráadásul egy baloldali író, aki a Pinochet-diktatúra elől menekülve Spanyolországban húzza meg magát, kísértetiesen hasonló életutat bejárva, mint Bolaño.

A magyar kiadás borítója

Forrás: Európa

A történet viszont nem erről az Arturo B. névre keresztelt figuráról szól, hanem Carlos Wiederről, a Pinochet-rezsim szadista katonatisztjéről, akit az elbeszélő még másik néven, tartózkodó költőpalántaként ismert, mikor ugyanarra az irodalmi szemináriumra jártak a hősidőkben, a jobboldali fordulat előtt. A pszichopata Wieder portréját olvassuk, nagyszabású, mesébe illő propagandaakciói – a kondenzcsíkkal égre írt versek – és bestiális, sokszor csak utalásszerűen említett gyilkosságai alapján pedig egy kárhozott nemzet történetébe pillantunk bele, valamiféle őrült és romantikus történelmi korszakba, amelyet az emigráció magányából volt érdemes szemlélnie minden chileinek, akinek kedves volt az élete. (KB)

Szomory Dezső: A párizsi regény

Az 1929-ben megjelent könyv kezdőmondata egyike a legmerészebbeknek:Az angyali az volt, hogy vettem Pórfinál egy cilindert, mielőtt elindultam.Bohémos nyegleség és elengancia van ebben, pedig az utazás Párizsba a legnyomasztóbb szükségből történt: 1890-ben Szomory mindenekelőtt a besorozás elől menekült ki, nem szerelmi csalódásában, melyet Jászai Mari okozott neki, aki egyébként a Szomory Dezső művésznevet kitalálta az eredetileg Weisz Mórként született írónak. A császárhoz benyújtott számtalan kérvénye csak 1906-ban lelt meghallgatást, kegyelmet kapott, és hazatérhetett, mivel már nem számított katonaszökevénynek.

Nagyjából ezt látta Szomory. Párizs, 1913. A Rue Royal a Madeleine-templom lépcsőjéről a Concorde tér felé nézve

Forrás: Fortepan/Vargha Zsuzsa

Szomoryt voltaképpen egész emigrációs időszaka alatt nyomasztotta a honvágy, különösen az ugyancsak emigrációba kényszerült Kossuth 1894-ben bekövetkezett halálakor. „A honvágy mindennél borzasztóbb. A honvágy erősebb a halálnál.

A honvágy, ha megsavanyodik, gyűlölet lesz belőle, olyan borzasztó mérge van.”

Nála ez nem következett be, de a metsző gúny előtört, amikor a kinti honfitársaira emlékezik. „Ha az ember odáig jut Párizsban, hogy elmegy a magyar egyletbe, akkor már minden kötél szakadt.” És persze felbukkan a lenézés is: „De rögtön éreztem is e matériák silányságát e bérmunkások világnézletében, s hogy micsoda más élet az és más világ az, ahonnan én beszélek, mintha egy pacsirta szólana az égből, emberekhez!”

Szomory Dezső emléktáblája Budapesten, a Pozsonyi úton

Forrás: Wikipédia

Egyébiránt ez Szomory nyelvileg leginkább visszafogott, legkevésbé modoros, a maga tűzijátékos szintjén voltaképpen száraznak nevezhető könyve. És talán éppen ezért a legmaradandóbb, ma is a legjobban olvasható műve, mely csak ritkán hat avíttnak. (BZA)

Chimamanda Ngozi Adichie: Americanah

Adichie irodalmi munkásságát nehéz lelválasztani feminista és polgárjogi aktivizmusától, de erre nincs is szükség, hiszen a kettő szervesen kiegészíti egymást. Regényeinek, cikkeinek és előadásainak egyaránt az adja az erejét, hogy érzékenyen és éles szemmel elemzi az előítéleteknek azt a kusza, kaleidoszkópszerű tárházát, amelyet társadalomnak hívunk.

Adichie 19 évesen hagyta el Nigériát, hogy politológiát hallgasson a philadelphiai egyetemen, ám az igazi iskolát a mindennapokban tapasztalt kulturális különbségek jelentették a számára (Mikor például újdonsült amerikai szobatársa afelől érdeklődött, mi az ő törzsi zenéje, azzal fagyasztotta be a beszélgetést, hogy felmutatta kedvenc Mariah Carey-kazettáját).

Chimamanda Ngozi Adichie nem óvatoskodik

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Frank Rumpenhorst

Már 2009-es TED-előadásában felhívta a figyelmet az „egyetlen történet” veszélyére: Mutass be egy népet egyfélének újra és újra, és végül azzá válik – mondta, és részben erről szól legújabb regénye, az Americanah is. Adichie-ben az a jó, hogy nevén nevezi a dolgokat: egy pillanatra sem tétovázik például, mikor a rasszizmust és egyéb előítéleteinket kell kitapintani az emberek mindennapi viselkedésében. Még azt sem titkolja, hogy időnként nagyon dühös ezek miatt. Emelett viszont megőrzi empátiáját, és hihetetlenül érzékeny marad az emberi sorsok és nézőpontok sokféleségére.

Az Americanah kulcsszava az érzékenyítés: szinte tablószerűen vonultatja föl a bevándorlólét kérdéseit a hatóságoktól való rettegéssel, a kamuházasságokkal, depresszióval, túlkompenzálással és minden egyébbel. Ifemelu és Obinze, a vízumszabályozás által szétszakított nigériai szerelmespár történetén keresztül láthatjuk az angol és az amerikai társadalmat a kétkezi munkától az egyetemek világáig – és még azt is átélhetjük, milyen katartikus élmény lehetett egy afroamerikainak Obama elnökké választása. (JM)

Kardos G. György: Hová tűntek a katonák?

A ritkán emlegetett, kiváló magyar író izraeli trilógiáját át- meg átszövik az emigrációval járó lelki terhek kérdései, ám a legtöbb szereplő, legyen zsidó vagy arab, otthonának tekinti Palesztinát-Izraelt, és kisebb bajuk is nagyobb annál, hogy hontalanságról meg választott hazáról elmélkedjenek.

A második kötet címébe emelt katonák viszont az örök átmenetiséget élik meg a kis palesztinai katonai kórházban, ahol ápolják őket. Főleg az angolok oldalán harcoló tüdőbeteg lengyel tisztek fekszenek itt, az édes Lengyelország emléke tompa fájdalomként kínozza őket: nem sajog nagyon, mégis meghatározza a mindennapjaikat. Kardos G. egy Abed nevű arab fiú, az egyik kórházi ápoló egyetlen napját meséli el a regényben, rajta keresztül ismerjük meg a magányosok klubját, a lengyeleket, akikkel alaposan elbánt a történelem: végigharcolták mások háborúját, hogy elfeledve és megalázva, hazájuktól távol végezzék. (KB)

Kardos G. György

Forrás: Wikipédia

Neil Gaiman: Amerikai istenek

Gaiman abból a logikus elgondolásból indul ki jelentős fantasyregényében, hogy az Újvilágba érkezett rengeteg bevándorló nyilván magával hozta a saját vallását, isteneit és babonáit. Amerika így nemcsak a népek, hanem a hitek olvasztótégelyévé is vált, a testet öltő istenek – a temetkezési vállakozóként dolgozó Anubisztól a csak Szerda úrként ismert Odinig – pedig kénytelenek nyugton megférni egymás mellett. A baj csak az, hogy egyre kevesebben hisznek bennük, mert inkább a Média meg a Pénz isteneit imádják, így pedig ezek a régi harcosok is szép lassan elsorvadnak. Szerda úrnak viszont van egy terve.

A tengerentúlon élő brit szerző olyan mágikus világnak láttatja Amerikát, ahol nemcsak az emberek, hanem a történetek is folyton versengenek egymással, mert az marad életben, akiről még évezredek múltán is mesélnek. Gaiman itt egy alapvető emberi igény köré épít grandiózus allegóriát, elvégre mindannyian azért küzdünk, hogy nyomot hagyjunk. (KB)

A regény új amerikai kiadásának borítója Robert E. McGinnis rajzával

Forrás: Harper Collins

W. G. Sebald: Kivándoroltak

Az 1944-ben Németországban született író maga is emigráns volt, noha erre semmiféle külső körülmény nem kényszerítette, de annyira iszonyodott hazája (és részben családja) náci múltjától és az ezt övező elhallgatástól, hogy 1966-ban Angliában telepedett le, és ott is halt meg 2001-ben. Jellemző, hogy két keresztnevét (Winfried Georg) soha nem engedte kiírni a köteteire, mivel az elsőt túlzottan náci szelleműnek tartotta.

A négy német kivándoroltról szóló, 1992-es (magyarul Szijj Ferenc remek fordításában 2006-os) könyv a szó szinte teljes értelmében szívszorító olvasmány. Sebald mindegyik hőse vagy öngyilkossággal, vagy szellemi elborulással végzi életét, aminek oka nem fogalmazható meg csak ezzel az elkoptatott fogalommal: honvágy.

W. G. Sebald 1999-ben

Forrás: Aurimages/Ulf Andersen / Aurimages/Ulf Andersen

A könyv szíve az Ambros Adelwart életét bemutató, földrészeken és nemzedékeken átívelő csodálatosan gazdag novella, melyben Sebald saját, ráadásul teljesen fiktív zsidó múltat kreál magának, hogy még hitelesebbé tegye azonosulását a kivándoroltak szenvedéseivel. Fikció és realitás egyébként is állandóan keveredik az összes Sebald-könyvben, és különös módon ezt nem enyhítik, hanem éppen erősítik az esszéregényeibe beékelt olykor furcsa, olykor teljesen banális fényképek. Makulátlan remekmű. (BZA)

Karin Fossum: Indiai feleség

Gunder Jomann utazásával kezdődött minden. Indiáig repült, hogy feleséget találjon magának. Olyat, akit a tenyerén hordozhat. A norvég nők nem ezt akarták. Ezért utazott Gunder Jomann Indiába.

Karin Fossum, a norvég krimikirálynő regénye tulajdonképpen nem is krimi. Bár van benne gyilkosság, nyomozás, karakteres felügyelő (Konrad Sejer a skandináv krimi egyik legszerethetőbb figurája), valójában nem egy könnyed vasárnap délutáni lektűrt tartunk a kezünkben. Valódi, mély szépirodalom ez kriminek álcázva.

Forrás: Unikornis

A gyilkosság csak ürügy, hogy Fossum olyan fontos kérdésekre keresse a választ, mint hogy honnan, miből táplálkozik a bevándorlókkal, az idegenekkel szembeni gyűlölet. Egy szociológus érzékenységével és kíváncsiságával vezet be bennünket az isten háta mögötti norvég falu lakóinak életébe, az idegenekkel szembeni előítéletek természetrajzába. 

Fossum regénye elképesztően aktuális ma, amikor egész Európa a menekültkérdés megoldásán töri a fejét. Azt nem mondom, hogy van rá válasza. De hogy könyvét receptre kellene felírni ma idehaza, az nem kérdés.

Nem véletlen, hogy az Indiai feleség a világ legrangosabb krimidíjait is elnyerte. És valószínűleg nem az amúgy mesteri feszültségteremtésért, hanem a mély humánumért kapta az elismeréseket. (KJ)

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Rég volt rám könyv akkor a hatással, mint az indiai-amerikai író, Jhumpa Lahiri 2009-ben megjelent novelláskötete. Nem csak azért, mert olyan aktuális kérdéseket boncolgat, mint a kulturális sokféleség.

Az ő hőseinek nem egészen az a problémája, mint a mai bevándorlóknak, tudniillik, hogy elutasítják, kirekesztik őket.

Forrás: Unikornis

Figuráinak azzal nehéz megbirkózni, hogy egyszerre tartoznak két kultúrához, de egyikben sem tudnak igazán otthonosan mozogni. Az indiai kultúra merev, patriarchális világát éppúgy elutasítják és kritikával illetik, mint az amerikai társadalom sikerorientált versenyszellemét.

Az első generációs bevándorló szülők Angliában, illetve Amerikában született gyerekei előbb-utóbb kultúrák és érzelmek senkiföldjén találják magukat. Életük sorozatos kudarc és folyamatos vándorlás. 

Nem véletlen, hogy Lahiri novelláskötetének mottójául ezt a Hawthorne-idézetet választotta: „Az ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre. Az én gyermekeim másutt születtek, és amennyire sorsukat módomban lesz irányítani, gyökereiket nem a régi földbe fogják ereszteni.” (KJ)

Vladimir Nabokov: Szólj, emlékezet!

„Kezdetben nem voltam tudatában, hogy az első pillantásra oly határtalan idő börtön” – írja Nabokov az irodalomtörténet egyik legcsodálatosabb memoárjában. Aztán kézen fogja az olvasót, és körbevezeti emlékeinek tágas és varázslatos cellájában, amelynek központi szentélyét a „tökéletes” szentpétervári gyerekkor jelenti.

A Szólj, emlékezet! kissé kakukktojás ebben a listában, hiszen nem regény, inkább költői látlelet az otthon elvesztéséről. És ha van író, aki mindent tudott erről a témáról, az a nyelvek és kultúrák között rekedt Nabokov, aki húszévesen menekült nyugatra a bolsevikok elől, és az irodalom egyik legnagyobb kozmopolitája lett. Egy csomó országban élt, oda-vissza fordította saját regényeit, és a mai napig is vitatkoznak róla, hogy végső soron orosz vagy amerikai írónak kell-e tekinteni. Az az egy biztos, hogy fél lábbal élete végéig Oroszországban maradt, míg a valóságban sohasem térhetett vissza gyerekkora varázslatos helyszíneire, amelyek ekkor már a „felszabadított” Szovjetúnióban feküdtek.

Vladimir Nabokov

Forrás: Wikipedia

Maradt tehát számára az emlékezet és a fantáza, amellyel szép lassan létre is hozta saját, külön bejáratú párhuzamos univerzumát.

Néha azt gondolom, hamis útlevéllel, felvett néven, újra meglátogatom e vidéket. Meg lehetne tenni. De nem hiszem, hogy valaha is megtenném. Túl tétlenül és túl sokáig álmodoztam róla – írja, szinte bizarr hálát érezve a kiűzetés traumájáért, hiszen ennek köszönhetően őrizhette meg gyerekkora minden parányi rezdülését egy apró kis üveggolyóba zárva. Nabokov metafizikaivá dagasztja a számkivetettség érzését, saját személyes sorsára is a világban való általános otthontalanság lenyomataként tekint. Így lett belőle igazi kívülálló, akit még a nyugati városokban tömörülő orosz emigránsok is kiközösítettek maguk közül, az angolokról, franciákról és németekről már nem is beszélve:

„Tökéletes fizikai alárendeltségünk egy nemzettel szemben, amely hűvösen menedékjogot biztosított nekünk, fájdalmasan nyilvánvaló lett, valahányszor egy hitvány vízumot vagy valami ördögi személyi igazolványt kellett beszerezni vagy meghosszabítani: a mohó bürokratikus pokol megpróbálta elnyelni a kérelmezőt, aki folyton sorvadt, míg dossziéja egyre csak dagadt a patkánybajszú konzulok és rendőrök íróasztalán” – foglalja össze tűpontosan az emigránslét kafkai oldalát, de ennél mérhetetlenül jobban érdekelték a múlt kristályába fagyott gyerekkor alakzatai. Akárcsak a titokzatos mintázatok azokon a bizonyos lepkeszárnyakon, amelyekben szintén mozdulatlanul, gombostűre tűzve tudott csak igazán gyönyörködni. A Szólj, emlékezet! egyszerre hűvös, kiszámított és buján érzéki iromány, szerelmeslevél az élethez, amelyet rovargyűjteményébe tűzött a történelem. (JM)

(Címlapi kép: Fortepan)