Ilyen zseniális szarcsimbókot sem láttunk még

2016.09.29. 15:10
Egy pitbull bújik elő a széksorok alól, és eldöcög a színpad irányába. Ha rám köszön, visszaköszönök, de a füle bojtját sem mozdítja. Most biztos azt gondolják, megőrültem. Igazuk van. Az elmúlt másfél órában Keresztes Tamás megőrjített.

Tojásokon lépkedve támolygok ki az előadásról. Hunyorgok, nem értem, kik ezek az emberek körülöttem. Nagyon elfáradtam. Megkérdezem magamtól, én vagyok-e a spanyol király? Nem. A válasz egyszerre felkavar és megnyugtat. Elfelejtek időben leszállni a villamosról, három megállót kell visszafelé gyalogolnom a Déli pályaudvarig, de lekésem a vonatomat, és ez átírja az este hátralevő részét, sőt kihat a holnapra is.

Holnap. Illetve ma. Mintha másnapos lennék, pedig nem is ittam. Gombóc van a torkomban. Nem ereszt a tegnap esti színház. Itt lebeg a szemeim előtt az a liliputi kis díszlet, amelyben nemcsak Popriscsin őrült, hanem minden egyes kellék. Minden deformált: asztal, szék, ajtó, ablak, lélek, szív. Mintha egy Van Gogh-képbe léptünk volna, ahol a festék durva szálkái beleálltak a testünkbe.

Mintha meglékelte volna a saját fejét

Forrás: Takács Attila

A díszlet is Keresztes Tamás ötlete-terve. Erős, szuggesztív. Annyira átjön, hogy ez az ő személyes tere, hogy szinte zavarba hoz, amikor vele együtt belépünk az ajtón. Mintha meglékelte volna a saját fejét, mi meg kukkolnánk, mi zajlik az agy kulisszái mögött.

Mit látunk? Azt, amit Chesterton így fogalmazott meg: „Az őrült mindenét elveszítette, csak az eszét nem.”

Elvesztett mindent, ami emberi, és semmi sem annyira emberi, mint éppen ez a veszteség. A Keresztes által életre keltett kisember ott pislog mindannyiunk lelke mélyén, mint valami kiolthatatlan örökmécses. Ami táplálja, az a legfinomabb olaj, amit a kisebbrendűségi érzés, az irigység, a kishitűség, a neheztelés, a lúzerség miatti szégyenérzet sajtol ki mindannyiunkból.

Popriscsin őrülete Keresztes olvasatában tulajdonképpen megvilágosodás. Annak felismerése, hogy nem vagyok azonos önmagammal. Nem az a kisember vagyok, akinek látszom. Én sem kishivatalnoknak születtem, hanem minimum udvari tanácsosnak. Sőt, királynak. Igen, én vagyok a spanyol király. Lehetnék saját univerzumom uralkodója, ha azonos lennék önmagammal. De nem vagyok. Ezért a másik akarok lenni. Akit jobbnak, gazdagabbnak, hatalmasabbnak gondolok. Aki hovatovább tőlem veszi el a gazdagságot, hatalmat, vagyont. Milyen jogon? Miatta nem lehetek önmagam. Nem az vagyok, aki vagyok, de akkor ki vagyok én? Ki az én? Keresztes a ressentiment apoteózisává nagyítja a kisemberség létélményét. Az érzelmi intelligencia és empátia kasztrálása után a ráció önmagát megsemmisítő mechanizmussá válik.

Szellemi orgazmus? Katarzis?

Forrás: Takács Attila

Elképesztő, hogy az őrületnek ezt az ívét Keresztes Tamás olyan arányérzékkel építi fel, hogy mi kis híján belepusztulunk az empátiába. Sajnáljuk és undorodunk tőle. Nem tudom, mikor hatott rám szellemileg és fizikailag is ennyire erősen színházi előadás. Szellemi orgazmus? Katarzis? Hogy lehet, hogy a legmagasabb szintű, legrafináltabb gyönyörérzetet egy nyomorult kishivatalnok hívja elő belőlem? Egy ilyen zseniális szarcsimbók?

Elfáradtam, mondom. Keresztes egyetlen pillanatra sem engedte, hogy a figyelmem elkalandozzon. Összművészeti bravúrjában nemcsak a díszletet, a zenét is ő alkotta. A looperrel és az éneklésével, a zenéjével vitt be bennünket az agy kulisszái mögé. Az előadás csúcspontja a színház a színházban jelenet, filmes utalásokkal és olyan maró humorral, hogy attól tényleg kisül józan eszünk összes biztosítéka. Keresztes zenei teljesítménye teljesen egyenrangú prózai képességeivel. Lenyűgöző a szövegtudása, az állóképessége, az arányérzéke, hogy soha egyetlen másodperc erejéig sem esik túlzásba.

Hogy mindez nyilván nemcsak Keresztes, hanem a rendező, Bodó Viktor érdeme is, az nem kérdés. Nyilván első ránézésre nehezen szétszálazható, ki mit rakott bele. Kinek az ötlete az evőeszközökből font korona, ami lehet, hogy valójában Krisztus töviskoszorúja. Vagy a függönykarikák! Na, az lenyűgöző, de már így is túl sokat mondtam, nem spoilerezek tovább.

Színészóriás

Forrás: Takács Attila

Akadnak legendás előadások, amelyek miatt távoli városokból is elzarándokolnak a nézők tömött buszokkal. Ez ilyen. Ezért érdemes eljönni bárhonnan a világból.

Arra gondolok, már a vonaton, ha belőlem ennyi erőt kivett (de adott is), mit érezhet most Keresztes Tamás a másfél órás übermensch teljesítmény után? Megiszik egy sört? Néz ki a fejéből, és nem gondol semmire?

Ezt mormolom magamban hazafelé: „A távolságot, mint üveggolyót, megkapod, óriás leszel,” színészóriás, aludj el szépen, Keresztes Tamás.

(Gogol: Egy őrült naplója, rendezte Bodó Viktor, Akszentyij Ivanovics Popriscsin: Keresztes Tamás, Jurányi Ház)

(Címlapi kép: Takács Attila)