Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Az emberek már nem tudják mihez viszonyítani magukat

2016.10.03. 09:09
Hajdu Szabolcsnak van egy szép, de végtelenül szomorú metaforája a magyar társadalom hanyatlására. És arról is van egy elmélete, hogyan képes a szeretet a szereplők közötti konfliktusokat feloldani. Figyelme az emberi viszonyokra irányul, szerinte ez a kulcsa az Ernelláék Farkaséknál sikerének. Interjú az év magyar filmjének rendezőjével.

Túl vagy az első lakásvetítéseken. Ritka, hogy egy filmrendező kötetlen hangulatban, ennyire közel kerüljön a közönségéhez. Mik a tapasztalataid?

Nagy élmény, mert nemcsak én megyek el ezekre a vetítésekre, hanem a stáb többi tagja is, színészek, időnként az operatőrök. Naponta akár 3-4 lakásvetítés is van, és előfordul, hogy hajnalig tart egy-egy beszélgetés a film után.

Bizonyos lakások már eleve úgy vannak kialakítva, hogy közösségi mozizásra alkalmasak legyenek, több nappalin is látszódott, hogy oda már más vetítéseket is szerveztek korábban. Aztán hihetetlenül izgalmas emberekkel is találkozhattunk. Az egyik helyen szociológusok és politológusok gyűltek össze, a másik hely egy nőklub volt, a harmadik helyen pszichológusok nézték a filmet, ezért minden alkalommal kicsit más megvilágításba került a történet. Bár a család az mindenhol család, de a filmnek vannak ezen felül is rétegei, amelyeket az említett speciális attitűdökből lehet szemlélni. 

Nem fárasztó ennyiszer látni a saját filmed?

Azt azért nem vállalnám, hogy ennyiszer végignézzem, úgyhogy mi mindig csak a vetítések végére érkezünk meg. Van négy fantasztikus ember, akik segítenek ennek az egésznek a lebonyolításában, kimennek a helyszínre, csekkolják a technikát, levetítik a filmet. Őket szoktam megkérdezni, hogy milyen volt a közönség reakciója a mozizás közben, és azt tapasztaljuk, hogy általában nagyon hasonlóan reagálnak az emberek. A Karlovy Vary-i bemutató alatt a nemzetközi közönség például ugyanúgy viselkedett az Ernelláék alatt, mint a színházi közönség Pesten, szinte tizedmásodpercre ugyanazok voltak a reakciók. Ekkor jöttünk rá, hogy ez mindig így lesz, és, hogy nagyon ritka az olyan összetételű közönség, amelyik nem ugyanígy kapcsolódna rá. A harminc előadásból egyszer fordult elő, hogy a nézők egyáltalán nem érzékelték a humorát a történetnek.

Fotó: Polyak Attila – Origo

Az amerikaiak már meg is vették a jogot a remake-hez. Mit lehet még erről tudni? 

Megvették ugyan a jogot, de ez még nem jelenti azt, hogy az Ernelláék Farkaséknál amerikai változata el is készül. Két évre szól ugyanis a szerződés, és ha két évig nem nyúlnak a filmhez, akkor nem csinálhatják meg a remake-et. Egyébként nagyon kíváncsi vagyok rá. Szerintem az amerikaiak is érzékelik azt, hogy a film nagyon kevés változtatással képes bárhol működni. Csak apró módosításokra lesz szükség: például Ernelláék nyilván nem Skóciából, hanem mondjuk Oregonból fognak visszatérni Budapest helyett New Yorkba.

A darab kitalálásakor a saját és a barátaitok nehézségeiből indultatok ki. A filmet már a ti lakásotokban forgattátok, és a saját gyerekeitek játszanak benne. Elmondhatjuk, hogy ez lett az eddigi legszemélyesebb filmed?

A látszat ellenére az Ernelláék nem személyesebb alkotás, mint az összes többi filmem, mint mondjuk az Off Hollywood, a Fehér tenyér vagy a Délibáb. Ebben a filmben is archetípusok vannak, két női és két férfi archetípus, méghozzá a legklasszikusabb felállásban. A két férfi a két bohóc: az egyik a fehér bohóc, a másik a harlekin. Farkas (Hajdu Szabolcs – a szerk.) a fehér bohóc, aki intellektuálisabb, és folyton gonoszkodik, szívatja a másikat, azt, aki az együgyűbb, a butább, ez esetben Albertet (Szabó Domokos – a szerk.).

De nemcsak Farkas szerepébe, hanem legalább négy szerepbe beleírtam magam a filmben. Például amikor Albert a becsületről beszél, az én vagyok. Én szoktam néha – mikor megbántanak – azt hajtogatni, hogy semmit sem örököltem otthonról, az apámtól, csak ezt az egyet, a becsületet. Ez persze patetikus és szentimentális kijelentés, a filmben ez önirónia. És bár mi nem vagyunk olyanok, mint Farkasék, az érdekes, hogy maga a film visszahat az életünkre.

Elkezdtünk egy picit olyanokká válni, mint a kitalált karakterek,

mert már annyiszor tettük magunkévá a történetet, hogy időnként megismétlődnek otthon a dialógusok. Sőt poénból is ismételgetjük azokat, ha olyan a helyzet, hogy az nagyon rímel a filmre.

Érdekes, hogy a Délibábot is említetted, mert talán annál a filmnél érződik a legkevésbé a párhuzam a kitalált történet és a személyes valóságod között.

Úgy készítünk filmet, hogy mindig hamarabb találjuk ki a karaktereket, mint a történetet magát. Ráadásul mi sokkal több mindent is tudunk a karakterekről, mint amennyit végül megmutatunk belőlük. Az Ernelláék esetében például megírtuk a szereplők gyerekkorát, azt, hogy kik voltak a szüleik, mi a foglalkozásuk, mik a szokásaik, de azt is, hogy milyen kocsijuk van, holott minderre maximum csak utalások hangzanak el a filmben. Ez olyan, mint egy jéghegy: a nézők számára csak a csúcsa látszik, csupán az, amit szükségesnek véltünk megmutatni. Azt hiszem, hogy a Délibábhoz azért nem tudott annyira kapcsolódni a közönség, mert túl keveset mutattunk meg ebből a jéghegyből.

Fotó: Polyak Attila – Origo

Úgy gondoltam akkor, hogy ha többet mutatok meg, az már didaktikus lenne, de lehet, hogy rosszul éreztem rá erre az arányra. Pedig az egész miliő, ahol a film játszódik, legalább ugyanannyira személyes, mint az én lakásom. Hiszen az én gyerekkorom ilyen helyszíneken zajlott. Az édesapám mesterséges megtermékenyítő volt, téeszről téeszre jártam vele a környéket, Hajdú-Bihar megyét, tanyákra mentünk ki. Amíg ő termékenyítette a teheneket, addig én ott bóklásztam a parasztemberek és az állatok között, a barátaimmal folyton westerneset játszottunk. A rokonság még mindig ugyanott él, úgyhogy az atmoszféra és történet egy többszörösen visszatérő dolog az életemben, ez az én kis szigetem. Az Ernelláék viszont egy kicsit mindenkié. 

Sikerült választ kapni azokra a kérdésekre, amelyekből kiindultatok az Ernelláék megalkotásakor?

Nem a válaszok megtalálása volt a cél, hanem az, hogy megosszuk ezeket az élményeket. Amikor filmet vagy színházi előadást csinálunk, akkor nagyon nem szeretünk a jelentésekről beszélni, mert akkor a film vagy az előadás didaktikussá válna. Mi csak és kizárólag az emberekről szeretünk beszélni. A történetek helyett pedig helyzetekről, amelyek egymásba kapcsolódnak, és aztán egyszer csak magától kialakul egy történet. Csak utólag lehet kérdéseket megvitatni, amikor már kész a film. A megnézése után, az értelmezésekor sokkal több jelentés kerül a filmbe, mint amit előre el tudtunk volna képzelni.

Éppen ezért arra figyeltünk, hogy a karaktereket ne zártra írjuk, ne legyenek megpecsételve, mert az ember sokféle, és sokszor csinálhatja az ellenkezőjét is annak, mint amit róla feltételeznénk. A filmekben sokszor vannak zárt karakterek, és még ha jól is vannak megírva, én érzem, hogy a cselekvési szabadságuk az író által le van határolva, így nem emberszerűek, hanem kreálmányok. Az Ernelláékban, úgy gondolom, nyitottak a karakterek.

Ez pontosan mit jelent, tudnád egy példával érzékeltetni?

Sokan ismerhetik mondjuk, azt a helyzetet, amikor valaki a baráti körben nagyon megnyerő, kedves figura, de a magánéletében egy szörnyeteg. De csak abban az egy kapcsolatában az, egy másikban viszont ugyancsak kedves. Ez azért lehetséges, mert a különböző viszonyok az ember különböző oldalait erősítik, mást-mást hoznak ki belőle. A történetemben is az figyelhető meg, hogy a szereplők folyamatosan állítanak bizonyos dolgokat, és aztán azoknak az ellenkezőjét is. Mert ilyen az ember.

Egyetlen egy dolog van, ami minden esetben ott lebeg a jelenetek körül, az pedig a szeretet fogalma. Azt kértem a színészektől, hogy még ha – a szerepük szerint – valamilyen támadást intéznek is a másik felé, az akkor se gyűlöletből történjen, hanem azért például, mert szeretetet igényelnek a másiktól. És abban a pillanatban, amint azt a szeretetet megkapják, a támadásból közeledés lesz.

Mindig a szeretetre való különböző igények, a szeretetre vonatkozó megosztási vágy motiválja megszólalásra, cselekvésre a szereplőket.

Egy ilyen kis szeretetcsepp aztán egy pillanat alatt képes enyhíteni vagy megoldani egy konfliktust.

Még egy fontos dolog: nemcsak a karakterek, de az egész történet is nyitott. Nem elkezdődik és befejeződik a történet, hanem belépünk egy bizonyos szakaszán, majd pedig kilépünk belőle.

Fotó: Polyak Attila – Origo

Emiatt a megközelítés miatt szoktál Cassavetes-re hivatkozni?

Így van, ő nagyon fontos referenciapont a mi életünkben. Talán ő volt az egyetlen rendező, aki az Ernelláékkal kapcsolatban felmerült. Időnként, amikor úgy éreztem, hogy a színésznek nem tudom elég pontosan átadni az instrukciót, megmutattam egy jelenetet valamelyik Cassavetes-filmből, hogy érezze, ez az a hangütés vagy motiváció, amit keresek. Ő is nyitott karakterekkel, nyitott helyzetekkel dolgozott. Nagyon jó visszajelzés volt egy filmkritikustól, aki azt mondta, hogy azért nézné újra ezt a filmet, mert azt gondolja: legközelebb máshogy fognak benne történni a dolgok.

Tizenhárom fiatal operatőre volt a filmnek, és képileg mégis nagyon egységes lett az Ernelláék. Mekkora alkotói szabadságuk volt az operatőröknek?

Eléggé meg volt határozva, hogy milyen rendszeren belül dolgozhatnak, de sok esetben éppen ezek a kötöttségek segítik a kreativitást, ezek a határok mozgatják meg az ember agyát. A korlátok között szerepelt például az, hogy nem volt világítástechnika, csak természetes fényeket használhattunk. Aztán az operatőröknek végig kézben kellett tartaniuk a kamerát, és nem használhattak nagy látószöget, de teléket sem.

Ennél is fontosabb azonban, hogy nem a képek komponálásán volt a hangsúly, nem az újabb és újabb szögeket kellett megkeresni, hanem a viszonyok megfogalmazására kellett koncentrálniuk. A kamera pozíciója ugyanis arról szól, hogy megpróbálja a két ember közötti vagy az ember és a tér közötti viszonyt megfogalmazni. A filmben nincs objektív kamerapozíció, hanem mindig valakinek az aurájából nézzük a történéseket, és az teszi le a hangsúlyokat, hogy éppen kinek a szemszögéből látjuk az eseményeket. Folyamatosan bolyong a kamera az intim szférákban, és így az összes szereplővel tudunk többé-kevésbé azonosulni. Ettől nagyon izgalmas az egész, ettől nézhető újra és újra, mert a viszonyok kimeríthetetlenek.

Te vagy a rendezője és az írója is a filmjeidnek, miközben feleséged, Török-Illyés Orsolya majdnem minden filmednek főszereplője. Ilyenkor ő nemcsak munka-, hanem alkotótársad is egyben?

Orsolya már 19 éve, az elejétől kezdve minden filmemben benne van valahogy. Talán a Fehér tenyér volt az egyetlen olyan film, amit távolabbról szemlélt, de akkor is ott volt végig mellettem. Sőt még mondta is nekem, hogy neki csak az volt a furcsa, hogy teljesen úgy élt benne, mintha játszott volna a filmben, pedig nem volt szerepe. De mégis együtt lélegzett ő is az egésszel. Az Ernelláékban meg most, ugye, különösen nyakig benne van, mert nemcsak játszott benne, hanem szervezte a forgatást, a történet kialakításában is részt vett, producerei is vagyunk a filmnek, és az utóéletében sokkal nagyobb részt vállal, mint az előző filmjeinknél.

A film nagyrészt a gyereknevelés problémáját járja körbe. Ti milyen elvek szerint vagy módszerekkel nevelitek a sajátjaitokat, Lujzát és Zsigmondot?

Mi is nagyon bizonytalanok vagyunk ebben a kérdésben. Vannak persze modellek, amelyeket otthonról hozunk, de ezek nagyon különbözőek az Orsolya és az én esetemben. A tapasztalatokból van, amit lehet használni, és van, amit nagyon nem. Aztán szembe kell néznünk az újkori kihívásokkal is. Például az én időmben az iskola megkérdőjelezhetetlen intézmény volt, és a tanárnak mindig igaza volt, most meg az embernek keresgélnie kell a jó iskolák, a jó óvodák között, és kutatnia kell az ő elvárásaihoz igazodó tanárok, tanítók után. Követned kell, hogy milyen hatással vannak egymásra a gyerekek, milyen könyveket érdemes a gyereknek olvasni, milyen filmeket érdemes néznie, egyáltalán nézhet-e már filmeket satöbbi. Ehhez segítségül az ember mindenfélét elolvas, forgatjuk mi is Feldmár, Vekerdy meg Máté Gábor könyveit, de csak egyre jobban elbizonytalanodunk, mert ugyan ezeknek a szerzőknek sok mindenben igazuk van, viszont időnként a tapasztalat mégis rájuk cáfol. Egy adott ponton teljesen kezelhetetlen a gyerek, és tényleg az az érzésed, hogy itt már csak a testi fenyítés használna, de nyilván már máshol tartunk, szóval más megoldást kell találni. Jobbat nem tudtunk kitalálni, mint hogy csinálunk egy filmet, amiben körüljárjuk ezeket a problémákat.

Ahogy az Ernelláékkal sem, úgy a következő filmjeiddel sem pályáznál a Filmalaphoz, ehelyett inkább bevállalod, hogy az alacsony büdzséhez igazítod a jövőbeli ötleteidet. Kisebb kaliberű történeteket írnál azért, hogy független maradhass. Nem vagy túl szigorú magaddal, hogy önként kötöd meg a kezedet?

Ez számomra semmiféle korlátozást nem jelent, mivel nem kényszerülök rá, ez a saját döntésem. Az a korlátozás, hogy ha valakinek van egy nagy víziója, de csak kevés pénz áll a rendelkezésére, és így csak részben tudja megvalósítani azt. De ha én eleve kicsiben gondolkodom, és ehhez találom meg a megfelelő történetet, akkor én csak alkalmazkodom a körülményekhez. Nyilván függetlenként, kevés pénzből olyan filmeket nem lehet csinálni, mint amilyen az első hat játékfilmem volt, de lehet másmilyet. Sok minden nem pénz kérdése, és a pénz nem is mindig segít, valamikor kifejezetten teher, mert túl nagy felelősséget ró az emberre. Minél tovább húzódik egy film elkészítése, annál nagyobb teher. Jelenleg 2-3 év, míg egy film eljut az ötlettől a bemutatóig, az Ernelláék Farkaséknál esetében viszont az volt, hogy egy év alatt összeállt a színházi előadás, a film és a bemutató is. 

Ha meg tudnám csinálni, hogy abban a tempóban szülessen meg a filmem, ahogy az nekünk természetes, és nem esnénk ki a várakozás miatt a lendületből, akkor nem utasítanám el a pályáztatást sem, és mérlegelném, hogy megéri vagy nem éri meg. Akkor van probléma, ha nem tudom megtartani a függetlenségemet, és túl sokáig húzódik a dolog, felesleges várakozással telik az idő.

Fotó: Polyak Attila - Origo

Egy közönségtalálkozón említetted, hogy szerinted a magyar társadalom válságban van. Mit értettél ez alatt?

Már gyerekkoromban is valahogy úgy képzeltem el a dolgokat, hogy van egy zsinór, és erre a zsinórra fel van függesztve egy lepedő, és az a világ. A lepedőt tartó csipeszek tulajdonképpen olyan emberek, akikre felnézek, mert okosak, méltóságteljesek, tiszták, megkérdőjelezhetetlenek. Néhány évvel ezelőtt azt kezdtem érezni, hogy ezek a meghatározó emberek eltünedeznek az életemből. Például, amikor az édesapám meghalt, akkor leszakadt a lepedőnek egy része. És úgy képzelem, hogy valahogy így van ez a társadalommal is. Minél több ilyen ember, referenciapont, ikon tünedezik el, vagy kényszerül passzivitásra, annál jobban beszakad a lepedő, egyre alacsonyabb színvonalra ereszkedik le, ráncosodik, és eltűnnek a normák, az értékrend zavarossá válik.

Az emberek nem tudják már mihez viszonyítani magukat, zavar van, és elkezdenek átlépegetni olyan határokat, amiket egyébként nem lépnének át.  

Nyilván ez a válság a politika irányából jön. Mostanra már természetessé vált az, hogy ha valaki hazudik, akkor arra azt mondjuk, hogy ügyesen kommunikál, vagy ha valaki korrupt, arra azt mondják, hogy ügyes lobbista. A baj az, hogy nem látok egyelőre új ikonokat. Mintha most egy átmeneti időszak lenne, amikor különböző kataklizmák – ahol az ember megmérettetik – ki kellene, hogy termeljék az új világítótornyokat. Vannak még ugyan ilyen viszonyítási pontként létező emberek, de egyre kevesebben, mert vagy meghalnak, vagy az ember csalódik bennük, mert kompromittálódnak, nem tudják tartani magukat, vagy pedig megroggyannak, passzívvá válnak, feladják.

(Címlapi kép: Polyák Attila)