Hogyan lesz Lieb Miskából Munkácsy Mihály?

A kiadó meglehetős magabiztossággal tálalja a könyvét: „Emlékirat, naplótöredékek és a feleségéhez írt levelek egy kötetben. A különleges összeállítás először jelenik meg így: Munkácsy franciául írta meg emlékeit, naplója a Pesti Napló hasábjain látott napvilágot 1894 májusában, feleségéhez írt levelei pedig az 1870-es évektől valók. E triptichon szerkezet felrajzolja Munkácsy életét, miközben egy kusza keletkezéstörténetre is rávilágít: a francia nyelvű memoár szövegét először Munkácsy titkára, Malonyay Dezső juttatta el a Pesti Naplónak, amelyik harminc fejezetben adta közre az írást, úgy, mintha maga a Művész írta volna meg a napilapnak.

Malonyay Dezső, Munkácsy első titkára és monográfusa Ferenczy Károly 1904-es festményén

Forrás: Wikimedia

Pár év múlva az eredetit leközli a Revue de Paris, majd 1897-ben megjelenik az Emlékirat francia kiadása. Aztán a német, végül két évtized múltán, 1921-ben magyarul is. Közben Malonyay megírja a nagy Munkácsy monográfiáját, amelyben szintén Munkácsy-sorok, naplórészletek szerepelnek. Hol akkor az igazság, tehetjük fel a kérdést? A válasz egyszerű: A jelen kötetben, amelyik tartalmazza mindkét szövegváltozatot.”

Ki írta Munkácsy memoárjait?

Mindez csak részben igaz, és kiegészítésekre szorul. Mindenekelőtt: Munkácsy soha nem írt emlékiratokat, erre talán nem is lett volna képes, hiszen voltaképpen semmilyen nyelven nem tudott irodalmi színvonalon, se magyarul, se németül, és még kevésbé franciául. Epés, de talán igaz, amit az író és vezető sznob, Justh Zsigmond jegyzett föl naplójában:

Magyarul elfelejtett, s franciául nem tanult meg.  

Amit ma Emlékeim (Souvenirs) néven ismerünk, az négy francia nyelvű magánlevél, melyeket 1885 és 1889 között írt festőkollégája, Charles-Joshua Chaplin feleségének, aki barátnője és (feltehetően) szeretője is volt.

Munkácsy Mihály 1880 táján

Forrás: Fortepan

Malonyay, aki már a mester életében tervezte, hogy megírja pályaképét, 1894-ben ehhez a munkához kérte el a leveleket, és – másolatban –  meg is kapta azokat Madame Chaplintől; mindez Munkácsy tudtával és beleegyezésével történt. 

Malonyay lefordította és részben stilizálta a leveleket; hozzáírt, átírt, betoldott, kihagyott, 

így jött létre az a szövegtest, melyet Napló-töredékek címmel jelentetett meg a Pesti Naplóban. Vagyis a memoár legalább annyira volt Malonyayé, mint Munkácsyé. Kicsit hasonlóan a kései képekhez, melyekről Molnos Péter egyik tanulmányában felteszi a kérdés: „Ki festette a Munkácsy-képeket?” Nem hamisításokról van szó, hanem arról, hogy Munkácsy, különösen párizsi éveiben, számtalanszor lemásoltatta tanítványaival a festményeit, a végén aztán odapöttyintett pár pacát, és szignálta azokat.

Kérdés: nagyjából nem hasonlóképpen készült-e a Malonyay-féle Napló-töredékek is?  

A másik magyar szöveg, ezúttal már Emlékeim címmel, a levelek francia nyelvű kiadásának (Souvenirs. L'enfance) fordítása, ez 1921-ben jelent meg. De mint azt Oltványi Imre egy 1950-es, a Szabad Művészet című folyóiratban publikált cikkében kimutatta: a fordítás, Lestyán Sándor munkája, noha meglehetősen szöveghű, mégis pár kihagyást, félreértést tartalmaz, vagyis ez sem tekinthető tökéletesen autentikusnak.

Az endenichi tébolyda, itt halt meg Munkácsy

Fotó: Polyák Attila – Origo

Amikor tehát a kiadó ezt adja ismét közre, lemond a filológiai kutatások eddigi eredményeiről, és nem veszi figyelembe pl. Czeglédi Imre 2004-es Munkácsy-könyvének (Munkácsy Békés megyében) megállapításait sem; az új adatokban, frissen feltárt tényekben szinte dúskáló kötetben Czeglédi részben újrafordította Munkácsy francia szövegének bizonyos szakaszait, és megjelentetett olyan fontos részeket, amelyeket eddig sehol nem publikáltak.

Vagyis az igazság aligha ebben a kötetben található.

Ami nem lenne baj, elvégre nem tudományos-kritikai kiadásról van szó, amely persze igencsak aktuális lenne, amint azt Markója Csilla sürgette az Enigma című művészetelméleti folyóirat csodálatosan gazdag Munkácsy-számában (2005/43–44. szám) – 11 évvel ezelőtt! Ugyanakkor helytelen félrevezetni vagy nem elég széleskörűen tájékoztatni az olvasót.

Munkácsy Mihály: Emlékeim. Szépmíves könyvek, Atheneum kiadó, 2016, 332 oldal, 3990 Ft

Fotó: Polyák Attila – Origo

Hiszen az is sajnálatos, hogy a szöveget igencsak takarékos jegyzetekkel adják a kezünkbe, ráadásul ezeket egy az egyben a Farkas Zoltán által kiadott és fordított 1952-es levelezéskötetből veszik át, ami kissé meglepő, hiszen azóta eltelt majdnem hét évtized. Szerfölött hasznos lett volna legalább egy időrendi tábla, hogy az olvasó valamelyest képben legyen Munkácsy életének eseményeivel kapcsolatban.

És vajon miért csak a feleségéhez írt leveleket csatolták a memoárok mellé? (Arról nem is beszélve, hogy közülük számos tökéletesen érdektelen, vagyis nem ártott volna válogatni.) Hiszen a Farkas-féle könyvben sok magyar nyelvű és roppantul érdekes levél is található, mindenekelőtt azok, amelyeket Ligeti Antalhoz írt Düsseldorfból. Onnan, ahol a váratlan világhírt hozó Siralomház című képét megfestette, és ami természetesen fordulatot hozott az életében. Arról nem is beszélve, hogy az eltelt időszakban számos Munkácsy-levél bukkant fel. 

Persze nem vitás, hogy a lefegyverzően dús, sok igazi unikumot tartalmazó illusztrációs anyag, a meghökkentő fényképek tömege részben kárpótol e hiányokért.  

Nem volt magyar nábob 

Mindenesetre most ezzel kell beérnünk, és akkor nem tehetünk mást, csak azt, hogy amolyan félig fiktív jellegű dokumentumnak, azaz részben szépirodalomnak fogjuk fel a két emlékiratot. És azt kell megértenünk, amit e szövegek elénk tárnak. Vagyis egy immár világhírű, pénzhegyeket kereső és mindennel bőséggel ellátott ember nézőpontját, aki az intim levelekben visszatekint gyerek- és ifjúkorára, és fölteszi az ilyenkor szinte kötelező kérdést: honnan jöttem, hová megyek?

Párizs, Avenue de Villiers 1900 táján. Munkácsy tényleg elég messzire jutott a gerendási tanyáról

Forrás: AFP

De először meg kell állapítanunk, hogy Munkácsy a hajmeresztő sikerek ellenére sem volt boldog vagy a fényben önfeledten viháncoló ember. Az Avenue de Villiers sugárúton álló pompás palotában rendezett, egész Párizst elkápráztató estélyeken inkább idegenül, semmint a művészeti világ magyar nábobjaként érezte magát. Kortársainak emlékezései szinte egyöntetűen állítják, hogy a fogadás megnyitása utáni percekben szinte azonnal visszamenekült műtermébe, vagy egyenesen magára hagyta vendégeit, akiket egyébként is a felesége, no meg jó pár direkt erre szerződtetett félvilági hölgy szórakoztatott. Vagy a vendégek szórakoztatták magukat, és ehhez fölöslegesnek tűnt a legkevésbé sem charmeur Munkácsy. Herczeg Ferenc egy kellemes hangulatú novellában (Estély Párizsban) festi le a vénülő, bozontosan őszülő komondort, aki megszökik a fényes zsúrról, és

egy hatodik emeleti padlásszobában a saját bicskájával szalonnázik magyar csodálóival.  

Miközben arról fecseg elábrándozva, hogy talán Gauguinnek volt igaza, aki a vadak közé szökött a civilizációból. A párizsi regény lapjain Szomory Dezső pedig a nagyvilág társaságban elesetten botorkáló embert festi meg. 

Ne feledjük azt sem, hogy Munkácsy a Madame Chaplinnek írt levelek idején már súlyos beteg volt, a szifiliszes fertőzés megkezdte mérgező munkáját az agyban, amely aztán őt is, akár Nietzschét, a teljes tébolyba sodorta. (Meghökkentő véletlen, hogy ugyanabban az évben, 1844-ben születtek, és mindketten 1900-ban haltak meg.) 

Gyula, a Harruckern-Wenckheim-Almásy-kastély. 1861-ben Szamossy Elektől itt kezd el komolyan festészetet tanulni Munkácsy

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára/Klösz György

Mindezek nélkül aligha érthetjük meg Munkácsy emlékezéseit. Amelyek egyébként csak 1863-ig, az első festői próbálkozásokig követik az életpályát. 

Lieb Miska öntudatra ébredése

A belügyminisztérium 1868. október 3-án engedélyezi az új név használatát az eredetileg Lieb Mihályként született ifjúnak, igaz, i-vel, és nem y-nal a végén. De ez Munkácsyt nem zavarta, pláne akkortól nem, amikor Ferenc József 1880-ben nemességet és a „munkácsi” előnevet adományozza neki. 

Munkácsyék kastélya Colpachban. 1872-ben a depressziós Munkácsy kiugrott az egyik ablakon, de kisebb zúzódásokkal megúszta

Forrás: Mmfe – Wikimedia Commons

Idáig persze el kellett jutni, és ez komoly teljesítmény volt. Munkácsy nem volt töprengő alkat, de előbb-utóbb természetesen az ő életében is eljött a pillanat, amikor feltette magának a kérdést: mi végre is vagyok ezen a világon? Ez Aradon következett be, amikor már nagyjából eldőlt, hogy nem asztalos, hanem festő lesz belőle.

Az Emlékeim így fogalmazza meg az élményt a szállásadóinál elköltött ebédekre emlékezve:

„A kapusék nagyon nagyon szerényen éltek. Az ebéd és a vacsora jóval kevesebb volt, mint abban a szomorú időben, amikor még a gyalupadnál tömtem magamba a szalonnát és a kenyeret, vagy a földre állított fazékban kotorásztam.

Honnan jöttem és hová megyek?

Nem lett volna szabad összehasonlításokat tennem, sajnos, mégis gyakran megtörtént. Régente kevesebbel is beértem, most már az is rosszul esett, hogy a kapusékkal egy asztalhoz kell leülni. Mégse jutott az eszembe egyetlen egyszer sem, hogy Reök bácsitól támogatást kérjek. Egyébként is az vigasztalt, hogy nemsokára majd annyit keresek, hogy a magam ura leszek, a saját asztalomnál.”

Az öntudat ébredése ez, Lieb Miska először emeli föl a fejét, melyet elsőként és leghatározottabban gyámja és anyai nagybátyja, Reök István nyomott a víz alá.

Ki volt Reök István?

1816-ban született, a negyvenes években már jó nevű ügyvéd Pesten, művelt, több nyelven beszélő férfiú, az Ellenzéki Kör jegyzője, Vörösmarty, Erdélyi János, Bajza József közeli barátja, mindamellett a forradalomban csak érintőlegesen, míg a szabadságharcban egyáltalán nem vesz részt.    

1845-ben megnősül. A házasságból két leánygyermek született. Mindkettő meghalt, a második 1851-ben, és ekkor felesége is elhagyja. Reök Békéscsabán telepedik le, visszavonultan él, gazdálkodik a birtokán. A teljesen elárvult  Munkácsy 1852-ben kerül hozzá. Úgy tűnik, Reöknek meglehetősen terhére volt a gyerek, akit butának és lustának tart (egyébként még Munkácsy szerint sem teljesen alaptalanul), így aztán radikális lépésre szánja magát, asztalosinasnak adja és ezzel deklasszálja az egyébként úrifiúnak számító Miskát.

A világhírű Munkácsy

Forrás: Wikimedia commons

A közönség és a kutatók évtizedeken át vitáztak Reök döntése okairól, míg végül Oltványi Imre előállt egy meglehetősen valószínű magyarázattal, amikor az Emlékeim francia szövegét összevetette a magyar verzióval. És észrevette, hogy egy passzus a fordításból kimaradt (és sajnos a mostani kiadásban sem szerepel!), mire fogta magát, és lefordította:

Nagybátyám időközben egy kis tanyát bérelt és újra nősült... azaz helyesebben szólva... hogy is mondjam csak... egyszóval kiköltözött a tanyára az Omaszta-lánnyal és egy kis babával.  

Munkácsy 1854 augusztusában vagy 1855 elején kerül az asztalosműhelybe. Reök István és Omaszta Mária első gyermeke, Iván 1855. május 26-án született, így nyilván őt látta meg váratlanul Munkácsy. Vagyis Reök István ebben az időszakban jött össze második feleségével, de nem esküdhetett meg vele, mivel az akkori törvények szerint nem válhatott el első feleségétől – erre csak 1871-ben nyílt lehetősége. Röviden: az akkori közfelfogás szerint botrányos vadházasságban élt. 

Oltványi „fonáknak" nevezi Reök helyzetét, és úgy véli, mindenekelőtt ez lehetett az oka, hogy nagy hirtelen kiköltözött gerendási tanyájára, ahol  aztán 12-13 évig élt visszavonulva. Nos, ebben a szituációban tényleg csak púp lett volna a hátán az általa egyébként is mihasznának tartott gyámfiú. Ezért is adhatta asztalosinasnak Békéscsabára.

Megalázva és megszomorítva

Hogy „Langi majszter" kezei közt mit kellett kiállnia a fiúnak, az nagyjából köztudott, ha máshonnan nem, Harsányi Zsolt és Dallos Sándor giccsregényeiből. Munkácsy nyilvánvalóan fizikailag is iszonyodott a mesterétől, a külseje leírásából ez világosan kitűnik:

„Az arcát... habár a teliholdhoz hasonló ábrázatok általában nem ellenszenvesek, mégsem lehet elfelejteni! Két apró, szürke szem villog a szemöldöke alól, mely úgy néz ki, mintha moly rágta volna össze és a bőre csupa himlőhelyes. A szakállát egyszer egy héten – vasárnap – borotválja, a vöröses bajusz rövidre nyírott és a szája. ..Óh a szája...”  Ettől szájtól különösen undorodott, és ez marad meg az emlékezetében akkor is, amikor a mester egyszer a szó szoros értelmében majdnem agyonveri; végül a felesége és az inasok mentik ki Miskát a kezeiből.

Maupassant, aki ugyancsak szifiliszes fertőzés miatt őrült meg, ezt írta a képről A szépfiú második részében: „Valóban hatalmas és váratlan mestermű”

Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Reök egyébként soha nem akarta visszafogadni, csak akkor, amikor egy súlyos betegség végképp leterítette a kamaszt; és voltaképpen még akkor is csak vonogatta a vállát, amikor Munkácsy már meglehetősen híres festő lett. Ezt Ligeti Antal, Munkácsy egyik első támogatója emlékezéseiből tudjuk:

a jó hírek hazafelé kezdtek szállingózni, nagybátyja akkor már Pesten lakván gyakran fölkeresett, s fejét csóválva mondogatta: 'Ki hitte volna'?

Reök egyébként teljes depresszióban töltötte utolsó éveit, és amikor 1877-ben, ezúttal már harmadszor, meghalt az újszülött gyermeke, öngyilkos lett.

Munkácsy vége

Úgy tudjuk, Munkácsy csak egyszer, 1872-ben kísérelt meg öngyilkosságot, de a levelekből és a kortársi visszaemlékezésekből kiderül, hogy élete végén már pokolian szenvedett. Ráadásul nagyjából pontosan tudta, mi vár rá, de amíg lehetett, a munkába menekült, és hogy sose fogyjon ki a feladatokból, igyekezett minél monumentálisabbakat vállalni, ekkor készült többek közt a 60 négyzetméteres Honfoglalás is. 

És amikor az Emlékeim franciául  a Revue de Paris című lapban folytatásokban megjelent, még azt írja feleségének, hogy szeretné folytatni: „amennyiben a tudós orvosok ismeretei visszaadják egészségemet, és az erőt. A legutolsó megjelenő rész végén meg kellene jegyezni, hogy ezzel a korral az emlékiratok befejeződnek, de Munkácsy úr megígérte, hogy mihelyt munkához láthat, folytatni fogja és be is fejezi őket.” 

Cecile Papier, Munkácsy Mihály felesége

Forrás: Wikimedia Commons

Ám a végső szó inkább a kétségbeesésé, a halálfélelemé, miközben attól is rettegett, hogy megőrül. Ekkor kiált fel egy 1896-os, Baden-Badenből a feleségének írt levelében: „Nem, én nem akarok beleveszni a sötétségbe!” De Munkácsy urat már nem lehetett megmenteni. Találóan és mélyértelműen írta a halálakor Jókai: „A lángész fátuma, hogy a láng megemészti az észt.”

(Címlapi kép: Munkácsy: Honfoglalás. Forrás: MTI/Soós Lajos)