Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Kékszakállút nem a szex mozgatja

2016.10.10. 16:44
Most még nagyobb várakozással mentem a Müpába, mint eddig, mert ezúttal nem koncertszerű, hanem szcenírozott előadásban tálalták Bartók Kékszakállúját. Fel is szolgálták, méghozzá Káel Csaba, a Müpa igazgatójának rendezésében. Káelnek rendezői diplomája van (film- és tévérendező), koncepciója viszont nincs. Vagy ha van, akkor azt én nem vettem észre.

Amúgy ha Szántó Andrea énekli Juditot, akkor nekem, ha esik, ha fúj, ott a helyem az előadáson. Ezt négy évvel ezelőtt megfogadtam, és eddig, lekopogom, sikerült betartanom.

A díszlet üdítően minimalista, Kékszakállú éjfekete kastélyában hosszú, kacskaringós rámpa vezet a színpadra. A teret hét fehér, keskeny, padlótól plafonig feszített fehér molinó keresztezi mindenféle szögben. Hú, csak nem a Kékszakállú hét szobája? De bizony. Fogadjunk, hogy amikor Judit azt énekli, „A te várad fala véres, a te várad vérzik”, akkor majd vetített vér folyik a molinón. Bingó.

Illusztrál, nem értelmez

Forrás: Posztós János

És mivel vérről többször is énekel Judit, mindannyiszor vizuálisan is megerősítést nyer a szöveg. Amikor a kincsesházat nyitja ki, aranyszín önti el a falat. Mi más? Amikor a negyedik ajtó tárul fel („Ez a váram rejtett kertje.”), természetesen zöld indák burjánzanak mindenfelé.

A rendezésnek ez a legnagyobb gyengesége: csupán illusztrálja a szöveget, ráadásul azt is fantáziátlanul, előre kiszámítható módon, az értelmezés igénye nélkül. Pedig Káel Csabát, legalábbis a műsorfüzet szerint, „a lélektani megközelítés inspirálta”.

Én ennek a rendezésben nyomát sem láttam. Szegény Bretz Gáborra ráadtak valami hülye fényes, stilizált, realista-romantikus hacukát, ami nyilván hercegi mivoltát hivatott kifejezni, Szántó Andreára meg egy fehér, esküvői ruhát imitáló habcsókot. Mindezt azért, hogy kielégíthessék a leghétköznapibb tömegigényt, a közönségízlést.

Jön a nő, és követeli a kulcsokat

Miközben maga a bartóki zene valóban férfi és nő viszonyának legmélyebb labirintusába vezet, addig a rendezés csak a felszínt kapirgálja. Felmondja a leckét: jön itt ez a nő, követeli a kulcsokat, hogy majd ő szépen kitakarítja a sötétséget Kékszakállú lelkéből, de a megváltás elmarad. A nő csak egy vérszívó vámpír, a férfi meg olyan büszkén kotlik a hűdenagy titokzatosságán, hogy meg is zápul alatta az egész sorsa.

A szimpla macsó egyszeregy persze Juditot teszi felelőssé mindenért. Ennél több nem derül ki abból a néhány elcsattintott csókból, meg abból a sete-suta hempergőzésből (kétszer is), amely inkább hat bénának, mint emberinek. Ugyanakkor a zene statikussága mellett szinte kész akciójelenet, amikor Kékszakáll rámászik Juditra, és megpróbálnak egymásból kicsiholni valami testmeleget. Persze ez is csak olcsó cirkusz a publikumnak.

A Kékszakállú nem igényel színpadot

Forrás: Posztós János

Nagy érdeme ugyanakkor a rendezésnek, hogy bár adós marad a gondolattal, végül is hagyja érvényesülni a zenét. Elég becsuknom a szemem, és Bartók zenéje önmagát rendezi.

Olyan kétszereplős operáról van szó, amely nem igényel színpadot. A realisztikus és stilizált elemek akkor kerülnek benne igazán egyensúlyba, ha koncertszerűen adják elő, ahol néhány, keleti színházra emlékeztető mozdulat képes a szimbólum erejével hatni. Bartók zenéje olyan erős, hogy a „rájátszás” akár ellenkező hatást válthat ki, bagatellizálhatja, sőt akár önmaga paródiájává is degradálhatja az előadást. Egyszer erről beszélgettünk Andreával.

Nekem ő a legjuditabb Judit, egy Juditissima. Az általa megformált nő nem elvont szimbólum, nem a nagybetűs nő, hanem valódi személyiség. Nem hisztérika, nem energiavámpír, a férfit nem az önmegvalósítása eszközeként kezeli. Ő az, akivel az egész dráma valójában megtörténik. Ő az egyetlen, aki áldozatot hoz, és áldozattá válik. Elhagyta apját, anyját, testvérét, sőt a vőlegényét is. Leszámol minden hagyománnyal, felrúgja a legszentebb családi kötelékeket, kilép a Mátrixból, hogy megkeresse önmagát.

„Ide jöttem, mert szeretlek.
Itt vagyok, a tied vagyok.
Most már vezess
mindenhová,
most már nyiss ki minden
ajtót!"

És bár a szeretete végül minden ajtót kinyit, Kékszakáll csak elszenvedni tudja, megérteni és befogadni nem. Mert csak önmaga megmerevedett maszkjába szerelmes. Ő csak egy lepkegyűjtő, és Judit az utolsó, noha legkülönlegesebb pillangó a gyűjteményében.

Szántó Andrea nemes mezzója az elmúlt négy évben, amióta ismerem, még jobban kinyílt az alsó és a felső regiszterek felé. A mélyben bronzosan zeng, ugyanakkor érzékien puha, sötét, démoni erotikával telített. Magas hangjai drámaian szikráznak, és a legdrámaibb sikoly sem hat mesterkéltnek a szájából.

Válts meg, ha tudsz! Úgyse tudsz.

Bretz Gábor négy évvel ezelőtt olyan Kékszakállút alakított, aki a feltétlen szeretetre vágyik, de tisztában van vele, hogy ezt valójában már egyetlen nőtől sem fogja megkapni. Fásult, lemondó, beletörődő alakjában nem volt kíváncsiság. „Judit, ne félj, most már mindegy.” (Humor egy gramm nincs a Kékszakállúban, de ennél a mondatnál valahol mélyen mindig felröhög bennem valaki.)

Nem a szex mozgatja

Forrás: Posztós János

Ehhez képest Bretz Kékszakállújában most mintha mégis lett volna kíváncsiság, várakozás, amikor azt énekli „csókolj, csókolj, sose kérdezz”. Kékszakállú nem Don Giovanni, nem a szex mozgatja. Meleg, fényes baritonjában az a különleges, hogy ott vibrál benne valami elektromos feszültség, a szerelem megfásult imperativusza: Válts meg, ha tudsz! Úgyse tudsz.

Már amikor először láttam-hallottam Bretz Gábort Szántó Andrea oldalán, azt gondoltam, ennél eszményibb Bartók-páros nincs. És tényleg nincs. Régóta keresem az abszolút Kékszakállút, velük, bennük megtaláltam. Ezt most lemezre kellene venni, így, ahogy van, Kocsis Zoltánnal, aki a Nemzeti Filharmonikusokkal gyönyörűen egyensúlyozott a kamarai plaszticitás és a földrengést kiváltó monumentalitás között.

Egy mandarin perverz násza

Aztán következett negyven perc szünet, mert a Csodálatos mandarinhoz át kellett építeni a színpadot. A molinók maradtak, csak immár mindegyik függőlegesen.

Perverz nász

Forrás: Posztós János

Hogy miről szól a mű, azt egyszer sikerült összefoglalnom, ehhez azóta is ragaszkodom:

Három csavargó a nagyváros valamelyik zajos kerületében arra kényszerít egy fiatal lányt, csaljon fel magához férfiakat, akiket ők kirabolhatnak. Mint egy népmesében, három próbálkozás történik. Az első pénztelen öreg gavallér, a második egy lúzer fiatalember, a harmadik egy gazdag kínai. A kínait a csavargók megfojtják, leszúrják, felakasztják, de az addig nem hajlandó jobb létre szenderülni, míg övé nem lesz a lány. A lányt meghatja a vágy, és undorát legyőzve odaadja magát neki, mire a kínai kialszik, mint egy villanykörte.

Nyilván ebben is benne van Káel Csaba keze, bár a rendezés terhét főleg a koreográfia vállalja át. Az utolsó képben, a vörösen felizzó, előretolt színpaddarabkában azért ott van az összecsengés a Kékszakállúval. A rendező kézjegye. Nyilván rendezői ötlet a fényszórós autók megjelenítése, az akasztás fény-árnyék megoldása, a kínai megölésének dél-koreai filmeket idéző vérfröccsentése a fehér molinóra. Ezek az ötletek itt jobban szervesülnek, ahogy A Kékszakállúval szemben a tánc sem illusztrálja a zenét, hanem következik belőle.

Ujvári Katalin Mimijének mozgáskultúrája lenyűgöző, Koncz Péter Mandarinjának színpadi jelenléte erős. Kettejük perverz násza a test-tánc nyelvén elbeszélve tényleg nagyon ott van. Néha azért itt is becsukom a szemem, és hagyom, hogy Kocsis zenei interpretációja uralja a tudatomat.

(Címlapi kép: Posztós János / Müpa)