Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Inkább a kénköves pokol, mint az Inferno

2016.10.12. 16:44
Ha én rendezhetném be a poklot Dante helyett, akkor a legmélyebb bugyor egy kijárat nélküli moziterem lenne, ahol végtelenítve vetítenék az Infernót. Ron Howard és Dan Brown az első sorba kapna jegyet.

Pedig esküszöm, hogy odavagyok a jóféle intellektuális rejtvényekért, a reneszánsz festészetről már nem is beszélve. És még az összeesküvés-elméletekkel sincs különösebb bajom, legalábbis, amíg a mozivásznon, és nem a napilapok hasábjain találkozom velük. Dan Brown és Ron Howard azonban rendre valami olyan émelyítő koktélt kever ki ebből a három összetevőből, ami nemcsak rossz ízű, de hosszú napokra megfekszi a gyomrom.

Persze már A Da Vinci-kód sem volt több egy rém kínos közhelygyűjteménynél, de tíz évvel ezelőtt legalább még állt a bál a könyv körül, és a heves (bár gyakran fölösleges) viták loptak némi pezsgést az egyébként lagymatag film fogadtatásába.

Összekeveri a WHO-t a CIA-val

Forrás: InterCom

Mára azonban már a botrány emléke is elült, így a trilógia harmadik része a maga pőre valóságában áll előttünk: egy fáradt, unalmas, titokzatoskodó és végtelenül ostoba film, amely egyszerre butítja le végsőkig a művészettörténetet és a krimi műfaját. Hiába rohangálják végig a szereplők az egészet, mégse sokkal több az izgalom, mintha 120 percig egy csendszobában üldögélnénk a székhez kötözve. Folyamatos üldözés és menekülés ide vagy oda, nehéz lenne elképzelni az Infernóénál statikusabb dramaturgiát, és ezt nem menti meg a pár kiszámítható fordulat és a világ legbénább konspirációja sem.

Mert a konspiráció természetesen most sem hiányzik. A recept nagyjából ugyanaz, mint a korábbi részekben, bár a középpontban ezúttal nem az Illuminátusok, hanem egy fiatal tech-milliárdos áll, aki meglehetősen drasztikus módszerrel akarja elejét venni a Föld túlnépesedésének (annyit azért elrárulunk, hogy egy járvány is szerepet kap az ördögi tervben).

Folyamatosan szaladgálnak, de minek

Forrás: InterCom

Ki más akadályozhatná meg a közelgő katasztrófát, mint Robert Langdon professzor, aki önszántán kívül keveredik bele az újabb sötét bűnügybe, amelyet valami különös okból most is műveltségi vetélkedőnek álcáznak. A rejtvények megfejtésén azonban nemcsak ő dolgozik, hanem az Egészségügyi Világszervezet is, amelyet Dan Brown mintha összetévesztene a CIA-val, legalábbis nem tudtam másra vélni a titkosügynökök és kommandósok állandó jelenlétét a WHO kötelékében.

A központi összeesküvés nemcsak erőltetett és logikátlan, hanem unalmas is, az okoskodó feladványoknál még az is izgalmasabb, ha a budapesti helyszíneket próbáljuk meg kiszúrni a nagy rohanásban. A suta csavaroknál pedig már csak a párbeszédek kínosabbak. Az Inferno tényleg csakis úgy lenne élvezhető, ha saját paródiájaként néznénk, de ahhoz sajnos túl komolyan veszi magát. Lehet, hogy csak én fantáziáltam, de mintha még maguk a színészek is feszengtek volna a vásznon egy-egy különösen kínos jelenet során.

Mintha a színészek is kínosnak éreznék a párbeszédeket

Forrás: InterCom

A mellékszereplők még úgy-ahogy igyekeznek hozni a maguk sejtelmes/fenyegető/gonosz/aggódó karakterét, de a Tom Hanks arcára kiülő unalmat és enerváltságot már képtelenség lenne pusztán Langdon professzor filmbéli viszontagságaival magyarázni. Az ő kínlódását elnézve nem is lep meg, hogy minden másról akart beszélni az Inferno sajtótájékoztatóján, csak magáról a filmről nem. Ron Howard thrillere ugyanis magáért beszél, akárcsak egy részeg szájhős a kocsmában, aki egy sörért bármennyi összefüggéstelen hülyeséget képes összehordani a világot mozgató nagy konspirációról.

(Címlapi kép: InterCom)