A Nobel-bizottság nagyon érzi a rock and rollt

Oscar, Pulitzer, Golden Globe, Elnöki Medál a Szabadságért és persze 11 Grammy – hogy csak a legismertebb díjakat említsük. A több mint fél évszázada a pályán lévő Bob Dylan kitüntetései egy kisebb raktárat megtöltenének, mégis hatalmas meglepetést okozott a csütörtöki bejelentés, hogy ő kapja idén az irodalmi Nobel-díjat.

Tuti, nem Dylan kapja, mi?

Pedig már ezzel kapcsolatban is régóta rebesgették a nevét, de sosem került be az igazán esélyesek közé. A New Republic egy héttel ezelőtti esélylatolgatása például azzal a mondattal indult, hogy „Egy biztos, nem Bob Dylan lesz a befutó”, majd a fogadóirodákra hivatkoztak, melyek 50/1-es oddsszal adták a zenész győzelmét. Az elmúlt évtizedekben többször is heves viták robbantak ki a kritikusok között arról, hogy Dylan vajon megérdemelné-e az irodalmi Nobel-díjat.

„Dylan már amúgy is öreg és nyűgös, és feltehetően annyi díjátadó gálán vett már részt, ami eleve túl sok egy emberi élethez. Kíméljük meg attól, hogy még egy ceremóniát végig kelljen ülnie” – írta például a The Atlantic 2013-ban, amellett érvelve, hogy nagy hiba lenne egy világhírű dalszerzőnek adni az elismerést. Mindeközben a New York Timesban épp arra buzdították a Svéd Királyi Akadémiát, hogy Dylannek adja a díjat, hiszen nincs még egy olyan költő, akinek időtlen költészete nagyobb hatást gyakorolt volna világunkra.

Joan Baez és Bob Dylan

Forrás: wikipédia

Homérosz, Szapphó, Dylan

Bár azt még nem tudjuk, hogy a zárkózott életet élő Dylan mit érezhet most, de az már egészen biztos, hogy a Nobel-bizottság bevállalta a zajos és történelmi döntést, hogy neki ítéltje a díjat. „Amiért új költői formákat teremtett az amerikai zenei hagyományban” – olvasta fel az indoklást Sara Danius, miközben izgatott hangzavar támadt a teremben.. Ha visszatekintünk a múltba, ott találjuk Homéroszt és Szapphót, akik zenei előadásra szánt költeményeket írtak, épp úgy, mint Bob Dylan. Őket még mindig olvassuk, és élvezzük is őket – mondta Danius, mikor neki szegezték a kérdést, hogy miért épp egy dalszerzőre esett a választás. Szerinte Dlyan nagy költője az angolszász irodalomnak, és példaértékű, ahogy fél évszázados pályafutása során újra és újra feltalálta magát. Ő amúgy a Blonde on Blonde lemezt ajánlja elsőnek, ha valaki esetleg nem lenne járatos az amerikai zenész munkásságában.

Talán ez az irodalmi Nobel-díj történelmének legmeglepőbb döntése, így biztosra vehetjük, hogy még jó sokáig fogunk vitatkozni rajta. A közösségi oldalakon már most is áll a bál, sokan abszurdnak vagy cikinek nevezték Dylan díjazását. Irvine Welsch amerikai író szerint pedig ez pont olyan, mintha Stephen Kinget beiktatnák a Rock and Roll Hall of Fame-be. Persze lelkes hangokból is akad bőven: a régóta Nobel-esélyesként emlegetett Salman Rushdie például nagyszerű választásnak nevezte Dylant a díjra.

Készen állt  bálványok ledöntésére

Kínos melléfogás vagy kulturális forradalom? A váratlan húzás jelentőségét úgyis majd az idő dönti el, de azzal nem nagyon lehet vitatkozni, hogy ha van olyan dalszerző, aki megérdemelte az irodalmi Nobelt, akkor az Dylan. Nemcsak az amerikai folkzenében nyitott új távlatokat a 60-as években, hanem zenészek és költők generációit inspirálta egyedi hangvételével és azzal, hogy önazonossága megőrzése érdekében mindig képes maradt a megújulásra.

Dylan mindig készen állt arra, hogy bármiyen róla mintázott bálványt ledöntsön, ha az fenyegette művészi szabadságát. Hol a folkrajongókat sokkolta azzal, hogy hirtelen elektromos gitárra és bőrdzsekire váltott, hol az ellenkultúra messiásának szerepét utasította vissza dühösen: „A sajtó nagymenői állandóan úgy állítottak be engem, mint egy nemzedék szószólóját, képviselőjét, sőt lelkiismeretét. Ez nevetséges volt. Én nem tettem mást, mint dalokat énekeltem, melyek teljes nyíltsággal szólaltak meg, és nagy erejű, új valóságokat fogalmaztak meg” – mondta később.

Bob Dylan európai turnéján Londonban, 1978. június 16.

Forrás: Roger-Viollet/© Jean-Pierre Couderc / Roger-Viollet/Jean-Pierre Couderc

Majdnem meglincselték a rajongói

Dylan öntörvényűségét jelzi, hogy még a nevét is maga választotta, hisz eredetileg Robert Allen Zimmermann néven született egy minnesotai bányászvároskában. A 60-as évek legelején érkezett meg New York bohémnegyedébe egy szál gitárral, de annál nagyobb ambíciókkal. Első lemezén még ő is feldolgozásokat játszott, de az 1963-ban kiadott The Freewhelin' Bob Dylanen már dalszerzőként mutatkozott be (olyan számokkal, mint a politikusoknak kőkeményen beszóló Masters of War vagy a líraibb Blowin' in the Wind, amely a vietnami háború elleni tiltakozás himnuszává vált).

Az 1965-ös newporti folkfesztiválon tényleg majdnem meglincselték, amiért rockhangzásra váltott, de Dylan később sem hódolt be a rajongók elvárásainak. Ezért is volt zseniális választás, hogy hat szereplő játszotta el őt a róla készült életrajzi filmben, az I'm not there-ben (köztük egy fekete kisfiúval és Cate Blanchett-tel). Ahogy egy csaknem ötven évvel ezelőtti interjúban fogalmazott: Az egyetlen, amit tehetek, hogy önmagam vagyok... akárki is legyen az.

Dylan eléggé visszavonultan él, és általában nincs oda a protokollért és a díjátadó ceremóniákért. Talán most mégis tesz egy kivételt, még ha akaratán kívül vált is újra úttörővé. Hisz azzal, hogy az első dalszerzőként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, tovább halványította a popkultúra és a magaskultúra közti merev megkülönböztetést. Sokáig fogunk még ezen a döntésen vitatkozni, de ez csak hasznunkra válhat, hiszen az ilyen viták formálják a szellemi örökségünkhöz való viszonyunkat. Az idők változnak, ahogy a költő mondja.

Merthogy Dylan persze már ezt is megénekelte cirka ötven évvel ezelőtt a The Times They Are A-Changin' -ben:

„Come writers and critics
Who prophesize with your pen
And keep your eyes wide
The chance won't come again
And don't speak too soon
For the wheel's still in spin
And there's no tellin' who
That it's namin'
For the loser now
Will be later to win
For the times they are a-changin'.”

Nem az irodalmi teljesítményért adják

Az irodalmi Nobel-díj jár a legnagyobb pénzösszeggel az összes közül. Jelenleg 8 millió svéd koronát, azaz több mint 250 millió forintot kap a díjazott. A viták hevében gyakran elfelejtik, hogy a díj nem kizárólag az irodalmi teljesítményről szól. Az eredeti indoklás szerint annak jár, „aki a legkiválóbb olyan (élet)művet hozza létre, amely ideális irányba mozdíthatja a világot”. Ennek ellenére időről időre heves kritikák érik a Nobel-bizottságot, miszerint

• politikai szempontok is szerepet játszanak a győztes kiválasztásában,
• túlreprezentált az európai irodalom, különös tekintettel Skandináviára és Közép-Európára,
• és szégyenletes, hogy díj nélkül maradnak megkerülhetetlen életművek.

Az irodalmi Nobel nagy „vesztesei” között szokták emlegetni Tolsztojt, Rilkét, Csehovot, James Joyce-t és Arthur Millert. Többször felrótták, hogy az amerikai irodalmat méltatlanul mellőzi a Nobel-bizottság, ezen talán Dylan díja most segít kicsit. Ő a kilencedik amerikai, aki megkapja az elismerést.

A kilencedik amerikai, aki irodalmi Nobelt kap

Forrás: AFP/2009 Getty Images/Kevin Winter

Volt, aki visszadobta

A győztesek átlagéletkora meglehetősen magas, 65 év. Bár ez annak fényében nem meglepő, hogy alapvetően életműdíjról van szó (olykor azért konkrét műveket is megneveznek az indoklásban). A legfiatalabb díjazott Rudyard Kipling, aki mindössze 41 éves volt, mikor 1907-ben rá esett a választás. A világháborúk idején többször is előfordult, hogy egyáltalán nem osztották ki a díjat, de olyan is akadt már, aki visszautasította. Borisz Paszternakot állítólag a szovjet hatóságok győzték meg róla, hogy nem volna jó ötlet elutaznia Svédországba, Jean Paul Sartre pedig semmilyen díjat nem volt hajlandó átvenni, és még a Nobellel sem tett kivételt.

(Címlapi kép: AFP)