Szex, vámpírok és menstruáció

Warpaint: Heads Up

A tízes évek egyik legmenőbb és legsikeresebb csajbandája, a blogos kedvencből hamar szép naggyá növő Los Angeles-i Warpaint valójában soha nem volt több tehetséges epigonzenekarnál, amely részleteiben emlékeztetett egy sor másik együttesre, a Cure-tól a Cat Poweren át a nyolcvanas-kilencvenes évek dream popos, shoegaze-es zenekaraiig.

Warpaint

Forrás: FB/Carolina Faurolo

Ám azon kívül, hogy a lányok imponáló igyekezettel sajátították el a megfelő gesztusokat, csodásan énekeltek több szólamban, és profin, sok jó ötletből rakták össze lebilincselőnek aligha nevezhető, de azért nem is rém bosszantó dalaikat, az valahogy soha nem derült ki, hogy van-e valami vízió vagy legalább egy halvány elképzelés, szándék a produkció mögött. Mármint azon kívül, hogy a gitár legyen olyan cure-os, az ének meg szép lebegős, és húzzuk az egészet minimum öt percig.

Ettől függetlenül egy szabadon választott Warpaint-lemez (nincs olyan sok, hat év alatt ez a harmadik) meghallgatása korántsem kellemetlen élmény, még ha mély benyomásokat nem is hagy maga után, ez pedig nagyjából a Heads Upról is elmondható. Az új lemezre állítólag a kortárs hiphop és r&b tette a legnagyobb hatást, ami talán bizonyos énekharmóniákban és a ritmusszekció grúvosabb megközelítésében érhető tetten.

Warpaint

Forrás: FB/Mia Kirby

Aztán akad még itt egy-két jólesően bulis, kerek popszám és emlékezetes refrén is (a New Songot akár a Yeah Yeah Yeahs vagy a New Young Pony Club is játszhatta volna úgy 7-8 évvel ezelőtt), meg néhány szellemes megoldás, ami kiragyog ebből a kissé bágyadt masszából, és örömet okoz azoknak a hallgatónak is, akiken a negyedszerre elsütött cure-os gitárcsilingelés után már bizonyos fásultság vett erőt.

Exploded View: Exploded View

Az idén 29 éves Anika, polgári nevén Annika Henderson Németországban született, Walesben nőtt fel, élt Berlinben és Bristolban, dolgozott politikai újságíróként és promóterként, majd pedig, mintha ilyen előzmények után mi sem lenne természetesebb, a Portishead egyik feleként ismert Geoff Barrow csinált neki nagylemezt.

A javarészt feldolgozásokat/átiratokat tartalmazó, dubos-posztpunkos alapokra és Anika sajátos énekbeszédére épülő bemutatkozó albumot nagyon szerette a kritika, és hiába kellett hat teljes évet várni a folytatásra, az eddigi reakciók alapján úgy fest, hogy az énekesnő új megjelenése még így is eseményszámba megy. Ami újdonság, hogy ez itt már nem szólóprodukció, hanem egy rendes zenekar, Geoff Barrow helyett ismeretlen, ám nagyszerű mexikói zenészekkel és kizárólag saját számokkal.

Exploded View, balra Anika

Forrás: FB/Andrea Martinez

Ami pedig összeköti ezt az albumot az előzővel, hogy továbbra is meghatározó a klasszikus posztpunk és a no wave szűrőjén átengedett monoton, dubos lüktetés, azaz a basszust és a visszhangokat hangsúlyozó megszólalás, na és persze Anika előadásmódja, ami még mindig elég jellegzetes. Merőben szokatlan például, hogy (gyakorlatilag) anyanyelvi beszélő létére mintha halvány akcentussal énekelne angolul, amitől a végeredmény inkább kontinentális, mintsem angolszász – egy mexikói zenekarral a háttérben ez pláne zavarba ejtő.

Továbbá az is érdekes, hogy hallhatóan nagyon tudatosan, szinte már virtuóz módon használja a hamis hangokat és erősen behatárolt adottságait, és noha énekesként dicséretesen, már-már az egykedvűségig mértéktartó, ráadásul annyira cseppfolyósra van effektezve, hogy alig érződnek a kontúrok, a jelenléte mégis annyira domináns, hogy muszáj rá odafigyelni.

Az album borítója

Forrás: FB/Exploded View

Külön jó pont még a lemez csiszolatlan, zajos, mégis szépen rétegzett és nagyon erőteljes hangzása, és az, hogy a műfaj nyújtotta aránylag szűkös lehetőségekből azért meglepően sok mindent sikerült végül kihozni. A két legszélsőségesebb példa talán a Disco Glove hátborzongató nyikorgásokkal díszített, mániákusan vágtató repetitív motorikus punkja, valamint a Lark Descending, ami pedig a hatvanas évek végének álomszerű, pszichedelikus popzenéjét idézi majdnem teljesen direkten. Ha a következőre megint hat évet kell várni, hát úgy is simán megéri.

Vanishing Twin: Choose Your Own Adventure

Noha a zeitgeisthoz mindig ügyesen-játékosan idomuló Stereolabet és az önmagába zárva alkotó Broadcastet (és itt még említsük meg az előbbiekkel rokon, ám jóval nyugtalanítóbb zenét készítő, és kevésbé ismert Pramet) azért csak erős ellenfényben könnyű összetéveszteni, mégis számos hasonlóság akad köztük: a vonzódás az analóg szintetizátorokhoz, a hűvös és éteri, azonnal felismerhető női énekhangok, valamint az űrkorszak naiv és futurisztikus háttér-, illetve könyvtárzenéje, a krautrock kozmikus és kevésbé kozmikus ága, illetve az angolszász pszichedelikus pop által meghatározott zenei irány.

Vanishing Twin

Forrás: FB/Vanishing Twin

Közös pont még, hogy a kilencvenes évek/nullás évek elejének emblematikus zenekarairól van szó, amelyek sajnos egyaránt szomorú és méltatlan véget értek. A Broadcast az énekesnő Trish Keenan váratlan, tragikus halálával fejezte be a működését 2011-ben, a hat évvel ezelőtt nyugdíjba vonuló Stereolab lendülete pedig állandó háttérvokalistája, Mary Hansen elvesztése után bicsaklott meg 2001-ben, és onnantól már csak apróbb felvillanásokra futotta.

Vanishing Twin

Forrás: FB/Vanishing Twin

És hogy mi köze mindennek a Vanishing Twinhez? Csupán annyi, hogy ez a londoni zenekar (vagy supergroup, mondjuk, de azért olyan nagyon ismert tagokat ne keressünk itt) valamelyest talán képes lehet pótolni a fent nevezettek után maradt űrt. A Choose Your Own Adventure-ön pedig a helyén van minden van a hat évtizeddel ezelőtti „modern” dizájnt idéző borítótól Cathy Lucas szenvtelen antidívahangján át a retrofuturista szintivarázslatig, a dalok többsége a maga elvarázsolt módján egészen fülbemászó, és még a hosszabb, űrjazzesen elkalandazó vagy éppen az alkalmazott zenék csúcskorszakát felelevenítő instrumentális betétek sem fárasztóak, annyira autentikus és magától értetődő a lemez minden egyes perce. A vanishing twin magyarul egyébként fantomiker, a jelenségről pedig korábban az Origo is írt, meglehetősen érdekes.  

Jenny Hval: Blood Bitch

A norvég Jenny Hvalról érdemes tudni, hogy egyszerre költő, regényíró, publicista, konceptuális művész, performer és feminista gondolkodó, a norvég zajzenész Lasse Marhauggal szokott együttműködni, újabban előszeretettel hivatkozik gót és black metal gyökereire és a 70-es, 80-as évek horrorfilmjeire, legújabb lemezén pedig vérről, természetfelettiről, vámpírokról, szexről és menstruációról szövegel kicsit tudatfolyamosan.

Jenny Hval

Forrás: FB/Jenny Berger Myhre

Így az emberben könnyen alakulhat ki az a benyomás, hogy ez valami olyasféle, nagybetűs Művészet, amit távolról csodálni ugyan lehet, de szeretni, illetve konkrétan egyáltalán meghallgatni már nem nagyon. Aztán körülbelül fél (max. 2) perc alatt kiderül, hogy ez szerencsére nem valami kísérleti színház hangkulisszájaként szolgáló avantgárd hangfolyam, hanem tök normális popzene, igaz, az átlagnál sokkal izgalmasabb.

A Blood Bitch kísérleti elektronikából, a fagyos és pogány skandináv vidék zord szépségét idéző ambient tájképekből, pulzáló szintikből, artisztikus elektropopból és (csak néha) ijesztő zajokból összerakott zenéje az összművészeti körítés nélkül is tökéletesen működik, az énekesnő teljesítménye pedig tényleg pazar: a hangja néha magas és törékeny, máskor pedig démoni és ezoterikus, az énekdallamok sokszor igen furcsa röppályákat írnak le, bizonyos részek ugyanakkor egy kereskedelmi rádió kínálatából sem lógnának ki.

Aztán van, hogy nem is énekel, hanem kiabál vagy beszél, de ilyenkor sem lesz modoros vagy deklamáló – ebben a tekintetben talán a nyolcvanas évek legendás szintipop-költőnőjére, Anne Clarke-ra emlékeztet. Szóval nem kell okvetlenül elvesznünk a román vérszívók, valamint a női test és a kapitalizmus működésének bonyolult kölcsönhatásai és metaforái között, hogy magával ragadjon és pompásan elszórakoztasson ez a lemez.

Springtime Carnivore: Midnight Room

A jelenleg Los Angelesben élő Greta Morgan, bár még csak 28 éves, már több, a maguk zsánerében viszonylag jól menőnek számító együttest (The Hush Sounds, Gold Motel) is megjárt az elmúlt évtizedben. 2014 óta Springtime Carnivore néven zenél szólóban, az idei a második nagylemeze.

Springtime Carnivore

Forrás: FB/Julia Brokaw

A Midnight Roomon már kevéssé jellemzőek a két évvel ezelőtti, cím nélküli bemutatkozó albumon még több helyütt felbukkanó, a hatvanas évekből jó ízléssel merítő zenei megoldások, ez inkább egy afféle finoman pszichedelikusra színezett alternatív country lemez, amelyen szépen elegyül a nagy gesztusokkal és néhol Kate Bush jellegű hangszálakrobatikával előadott poszttinédzseres melodráma az elmaszatolt, pasztellszínű hangulatokkal.

Az itt-ott atmoszférikus szintiszőnyeggel, máskor pedig zongorával, csembalóval vagy olcsó hangzású szintetizátorokkal szellemesen feldobott dalok közül a lendületesebbek a független rockzene americanás leágazását (sőt a lemez talán legjobb száma, a Raised By Wolves konkrétan a New Pornographerst), a lassabbak pedig akár a 4AD kiadó aranykorát idézik, és bár most nincs itt olyan instant, perfekt popsláger, mint legutóbb a Sun Went Black, az egyenletesebb színvonal bőségesen kárpótol ezért.

(Címlapi kép: Greta Morgan és Katy Goodman. Forrás: Springtime Carnivore FB/Julia Brokaw)