Ezzel a hajjal akár arabok haláláról is énekelhet

2016.10.27. 08:41
Melyik volt a Cure legjobb korszaka? Kitalált-e bármi újat Robert Smith, vagy csak mindig ráérzett a korszellemre? És miért énekel profi tortákról, kiváló pitékről? Csütörtökön Budapesten koncertezik a Cure, húsz dalon keresztül próbálunk rájönni, mi a titkuk.

Október 27-én háromórás, bizonyosan nagyszerű és kimerítő koncertet ad Budapesten a Cure, amelynek keretében Robert Smith és zenekara saját, minden szempontból hatalmas életművét ünnepli. Hogy melyik volt a Cure legjobb korszaka, azon lehet vitatkozni, ahogy azon is, hogy a jellegzetes (és egyre tekintélyesebb) sziluettel bíró énekes valódi innovátor volt-e, vagy egyszerűen csak egy ragyogó dalszerző, aki mindig különös tehetséggel érzett rá a korszellemre – valószínűleg egyébként mindkettő.

Az majdnem biztos, hogy a zenekar kreatív csúcskorszaka a tágan (nagyon tágan) vett nyolcvanas évekre esett, és azzal sem igazán lehet vitatkozni, hogy ekkoriban Smith gyakorlatilag lemezről lemezre, sőt kislemezről kislemezre meg tudott újulni anélkül, hogy görcsösen rohant volna a trendek után, vagy felesleges kompromisszumokat kötött volna.

Hogy milyen úton, milyen váratlan kanyarokkal lett gimis punkzenekarból a feketébe öltözött, feltűnő sminkeket viselő fiatalok dédelgetett kedvence, majd eklektikus popzenekar és stadiondöngető szupersztár a Cure, azt húsz dalon keresztül próbáljuk megfejteni – érdemes elindítani a Spotify-dallistát.

Easy Cure: I Want To Be Old (1977)

A London környéken felnövő Robert Smith 1977-ben volt 18 éves, aligha meglepő tehát, hogy első komolyan vehető zenekara, a korábban Malice néven futó Easy Cure a klasszikus brit punk bűvöletében alakult. Bár a – Spotify-on sajnos nem fellelhető – See The Children már komoly dalszerzői potenciált sejtet, és az I Want To Be Old együgyű riffjeit és kamaszos sármját is nagyon lehet szeretni, a zenekar semmilyen szempontból nem tűnt ki a műfaj harmadvonalából.

Viszont már itt dobolt a gyerekkori barát, a nyolcvanas évek végéig kitartó Lol Tolhurst, valamint itt mutatkozott be szerzőként és frontemberként Robert Smith, így, ha lábjegyzetként is, de ennek a produkciónak ott a helye minden történelemkönyvben.

Killing an Arab (1978)

A már The Cure néven futó zenekar első kislemeze, a furcsán és vészjóslóan kopogó, klausztrofób hangulatú Killing An Arab úgy esszenciális Cure-sláger, hogy igazából a zenekar korai, posztpunkos korszakából is kilóg. Bár a zene már egész más, a provokatívnak tűnő és politikailag cseppet sem korrekt cím (nagyjából tízévente meg is találják ezzel a zenekart) még értelmezhető valami punkos gesztusként, de Robert Smith persze nem a közel-keleti helyzet megoldására tesz itt megfontolandó javaslatokat.

A szöveg ihletője Camus egzisztencialista kulcsregénye, A közöny (még az eredeti cím, illetve annak szó szerinti angol fordítása, az „idegen” is elhangzik a refrénben), a szépirodalomért megszállottan rajongó énekes pedig később is előszeretettel nyúlt a klasszikusokhoz és a kortársakhoz, ha a dalszövegekről volt szó. Érdekes adalék, hogy állítólag az akkoriban épp a legbalhésabb korszakát élő Nemzeti Front skinheadjei is rápörögtek a számra, ami van annyira abszurd, hogy azt talán még maga Camus is megsüvegelte volna.

Robert Smith 2013-ban

Forrás: AFP/Norberto Duarte

Boys Don't Cry (1979)

Aki rákattintott erre a cikkre, az bizonyára már hallotta ezt a számot legalább ezerszer. Aki nem kattintott rá, az is. Ha a Cure a Boys Don't Cry kiadása után nem sokkal feloszlik, akkor a zenekart ma valószínűleg az olyan újhullámos one hit wonderekkel együtt emlegetnénk, mint az Only Ones, és már ez is bőven elég lenne a halhatatlansághoz. A punk utáni brit power pop egyik egyik legcsodálatosabb kettő perc harmincöt másodperce ez, nem vitás (hallgatnivaló még: Jumping Someone Else's Train).

Object (Three Imaginary Boys, 1979)

A Cure első nagylemeze, a szellős hangzású, csontszáraz gitárokra és feszes, puritán ritmusszekcióra hangszerelt Three Imaginary Boys tökéletesen passzolt a punk ideiglenes kifulladása utáni nagy nekibuzdulással új utakat kereső zeitgeistbe. Remek példa erre az Object, amely egyértelműen az olyan kortárs zenekarok világával rokon, mint mondjuk a Gang of Four, csak talán kevésbé radikális. Valószínűleg szó sincs direkt nyúlásról, egyszerűen csak ott volt a levegőben ez a fajta hangzás, és a Cure, mint sok mást, ezt is sikerrel tette a magáévá. (Ha pedig valaki tényleg izgága punk-funkot szeretni hallani a zenekartól, annak itt a B oldalas Do The Hansa.)

Robert Smith a Placebo frontemberével, Brian Molkóval 2004-ben

Forrás: AFP/Joel Saget

So What (Three Imaginary Boys, 1979)

A maga monoton, minimalista izgalmaival és a tortadíszítésről szóló, tökéletesen idióta és szürreális dalszövegével a So What leginkább Robert Smith fiatalkori példaképei, a különutas art-punkot játszó Wire munkásságát idézi, és bár a végeredmény cseppet sem olyan, mint amit a zenekartól várna az ember, ez mégis egy perfekt, összetéveszthetetlenül cure-os popszám.

Cult Hero: I'm a Cult Hero (1979)

Az első lemez után a basszusgitáros Michael Dempsey kikerült a zenekarból, helyére a mindig kifogástalanra tupírozott hajkölteményeket viselő Simon Gallup érkezett, aki egy kisebb szünetet leszámítva azóta is tag. A zenekar hamar egy csapatépítő jellegű kislemezt készített az új basszusgitárossal Cult Hero néven, ennek örömére pedig tényleg begyújtották az összes dilirakétát.

A skásan pattogó alap eleve szokatlan a zenekartól, de a valódi csodafegyver az énekesként közreműködő helyi postás, Frank Bell, aki bárdolatlan futballhuligánhangon és cockney-ízű akcentussal gajdolja végig a számot. A Cure himnusza a brit munkásosztályhoz igazi kuriózum; semmi köze semmihez, amit a zenekar valaha csinált, de igazán kár lenne kihagyni.

Koncertfotó 2013-ból

Forrás: AFP/Norberto Duarte

A Forest (Seventeen Seconds, 1980)

Lehet, hogy nem Robert Smithék találták fel a gótikus rockzenét, de alighanem ők járatták a csúcsra, és ezt a szubkultúrát alapvetően ma is velük azonosítja a nagyközönség. Noha a kissé monokróm Seventeen Secondsön maga az ötlet talán még erősebb, mint a dalok és a megszólalás, a motorikus dobra és pulzáló basszusra felhúzott, földöntúli atmoszférájú A Forest mégis valódi remekmű, amelyhez fogható gótikus buli talán a Diodati-villabeli éjszakák óta nem volt.

Primary (Faith, 1981)

A Faith szürke, reménytelen és gyászos, a dalok tempója pedig egy temetési menet kirobbanó energiájával vetekszik, szóval nem könnyű szeretni, ahogy hallgatni sem, de a Primaryt (és a csörömpölősebb, de kevésbé slágeres Doubtot) tényleg bármikor elő lehet venni róla: hangulatában tökéletesen illik ebbe a gótikus idillbe, a punkos reszelés és a hanyagul elóbégatott, ám rendkívül slágeres refrén viszont inkább a korai időket eleveníti fel. Bár nem kapcsolódik szorosan ide, attól még szórakoztató adalék, hogy az énekes ekkoriban állítólag egy igazi szovjet Ladával furikázott, amitől mi, magyarok még közelebb érezhetjük őt magunkhoz.

The Cure

Forrás: NOTIMEX/Guillermo Ogam

Cold (Pornography, 1982)

A kaotikus és zaklatott körülmények között készült Pornography (a megjelenés után Gallup pár évre le is lépett az együttesből) legalább akkora klasszikus a műfajban, mint a reimsi katedrális. A dobok parancsolóan dübörögnek, az egymásba boruló szintik és gitárok hangzása a talaj menti fagyot juttathatja eszünkbe, Robert Smith pedig úgy énekel, mintha már befeküdt volna a családi kriptába; valóban letaglózó élmény. A komor fenségű, jéghideg szintetizátorfürdőbe fullasztott Cold valószínűleg az egész lemez, sőt, talán a zsáner egyik legszélsőségesebb pontja, amit gyakorlatilag lehetetlen fokozni.

Let's Go To Bed (1982)

De a zenekar meg se próbálja. Ennyi sötét és kilátástalan nyomorúság után mi más jöhetne, mint egy szándékosan hülyére vett videóval megtámogatott, részben fogadásból megírt, tükörsimára producerelt és ártalmatlan rádiósláger? A szintipopos, táncolható Let's Go To Bed jó példa Robert Smith sajátos, rendszeresen fel-felbukkanó humorára és trendérzékenységére: egyszerre emlékezetes, önmagában is működő popdal, illetve a korszak népszerű újromantikus zenekarainak találó karikatúrája. Bár a szerző állítólag mindig is utálta, azért mi élvezzük bátran, minden szégyenérzet nélkül.

The Walk (1983)

Zakatoló dobgép, oktávban pumpáló basszusok és visító szintetizátor: a nyolcvanas évek legcoolabb arcát felvillantó, elektropopos The Walk sok tekintetben akár az ugyancsak 1983-ban megjelent, New Order-féle Blue Monday testvérdarabja is lehetne, de még annál is sokkal jobb, sőt karrierje során a Cure talán soha nem volt ilyen őrületesen menő, időtlenül friss és naprakész, mint ezen a felvételen.

The Glove: Punish Me With Kisses (Blue Sunshine, 1983)

Robert Smith nagy rajongója volt a Siouxsie and the Bansheesnek: az énekesnőtől kölcsönözte ikonikusnak bátran nevezhető frizuráját, több ízben ki is segített a zenekarban, végül pedig csinált is magának egy saját Siouxsie-lemezt a zenekar basszusgitárosával és fő dalszerzőjével, Steve Severinnel, valamint egy volt táncosnővel, Jeanette Landray-vel.

Utóbbi előadói karizmája és hangi adottságai alapján első osztályú butikosnő lehetett volna, ám ettől eltekintve egyáltalán nem rossz ez a lemez, a hangszerelés menő, a dalok erősek, a gótikus színek mellett talán itt jelenik meg először nagyon markánsan a pszichedélia, és Landrey, mondjuk így, eszköztelen produkcióját is hamar meg lehet szokni.

A The Cure és a Siouxsie and the Banshees tagjai 1979-ben

Forrás: Wikipedia

Give Me It (The Top, 1984)

A kétségbeejtően összeszedetlen, tónusaiban és színvonalában egyaránt a végletek közt vergődő The Top a Cure klasszikus korszakának egyik legvitatottabb megítélésű albuma, afféle átmeneti lemez, ám még így is akadnak rajta figyelemre méltó pillanatok. A Give Me It zajos és apokaliptikus rockzenéje Cure-mércével már-már brutálisnak is nevezhető, Smith artikulálatlanul kiabál, a dob feltartóztathatatlanul mennydörög, az összevissza gitárkáoszban pedig még egy teljesen idegbeteg szaxofon is elszabadul. Biztos, hogy nem egy Birthday Party-, vagy Killing Joke-lemezről maradt ez le?

The Caterpillar (The Top, 1984)

A kislemezes Caterpillar ezzel szemben egy naiv, szédült és kissé tökkelütött, folkos hangszerelésű popdal, amely egyszerre kapcsolható a nyolcvanas évek elejének pszichedelikus reneszánszához, valamint a frontember olyan kedvenceihez, mint Nick Drake vagy Syd Barrett, míg a dal címéről eszünkbe juthat akár az Alíz Csodaországban is, arról meg a hallucinogén drogok, szóval így akkor körbe is értünk.

Robert Smith haja

Forrás: AFP/Joel Saget

In Between Days (The Head On The Door, 1985)

A The Head On The Door már tényleg egy színtiszta poplemez, harsány és színes, ráadásul az egész le van öntve valami csillogó generálszósszal, amitől még a borongósabb számok is jobban csúsznak. Az újra megszilárdult felállású zenekar gyakorlatilag a teljes fegyvertárát felvonultatja itt, van szintis sláger, rockos sláger, szolid gótikus kanyarok, itt-ott pszichedélia, de az igazi újdonságot talán az azonnal magával ragadó, eufórikus In Between Days jelenti, amin a Cure olyan önfeledtnek és kiegyensúlyozottnak hangzik, mint még soha.

The Blood (The Head on the Door, 1985)

Na és persze egy ilyen flamencogitáros, szexi és hedonista szám se nagyon fért volna be korábban a repertoárba. Robert Smith perzselő tekintetű, fogai közt egy szál vörös rózsát tartó matadorként áll a tikkadt lisszaboni éjszakában, és egy pillanatra sem tűnik komikusnak.

Robert Smith 2012-ben

Forrás: AFP/Patricia De Melo Moreira

Why Can't I Be You (Kiss Me Kiss Me Kiss Me, 1987)

Az Egyesült Államokban is szupersikeres Kiss Me Kiss Me Kiss Me nagyjából az elődje nyomvonalán halad, csak még ambiciózusabb, a színei még sokkal rikítóbbak, a sláger (a ragyogó Just Like Heaven) pedig tényleg akkora sláger, mintha valami laboratóriumban kísérletezték volna ki. Robert Smith ezen a lemezen a saját képére formálja a kurrens, nagyipari popzenét, és hallhatóan remekül szórakozik közben.

A szintifúvósokkal feldobott, sodró tempójú Why Can't I Be You a bűnös zenei élvezet műfajának egyik csúcsalkotása, amihez képest a Wham! együttes is Pink Floydnak tűnik, a dal videójában pedig a frontember egy rózsaszínű szőr kezeslábasban táncol, amiért nem lehetünk eléggé hálásak Tim Pope rendezőzseninek.

Plainsong (Disintegration, 1989)

És ha már Pink Floyd: a Disintegrationről ugyanúgy nem lehet közhelyek nélkül írni, mint a Dark Side Of The Moonról vagy egyéb hifitesztelős rockzenei monolitokról. Méltóságteljesen hömpölygő himnuszok és dalmonstrumok ölelik körbe azt a két, hagyományosnak mondható slágert (Lovesong, Lullaby), a zene gond nélkül betölt egy tetszőleges méretű stadiont, a puhán és álomszerűen lebegő, néhol a pár évvel később szárbaszökkenő shoegaze-t is megelőlegező hangfüggönyök közt pedig könnyű elveszni.

A lemez pazar tűzijátékkal zárta le a nyolcvanas éveket és tényleg a legnagyobbak közé emelte a zenekart. Bár az ennyire szélesvásznú végefőcímzenék gyakran csapnak át öntetszelgő giccsbe, itt szó nincs erről: pont a legmonumentálisabb, legmagasabbra törő, legvangelisesebb dal, a tényleg csodaszép Plainsong a csúcspont. Nem is nyitódal ez már, hanem nyitány.

Never Enough (Mixed Up, 1990)

Nahát, Robert Smith még harmincon felül is tudja tartani a lépést a fiatalokkal, sőt, tanulni sem rest tőlük: a Never Enough már az olyan új, őrülten divatos manchesteri zenekarokat idézi, mint a Stone Roses vagy a Happy Mondays, és ebben nincs is semmi szégyellnivaló.

Friday I'm In Love (Wish, 1992)

Ha a Boys Don't Cryt ezerszer hallották már a kedves olvasók, akkor ezt minden bizonnyal nagyjából úgy tízezerszer. A Friday I'm In Love a Cure utolsó igazi nagy össznépi slágere, és egyúttal talán a legnagyobb is. Ugyan az In Between Days és a Just Like Heaven már megelőlegezték ezt a fajta hangzást, de egyik sem volt ennyire jangle és ennyire az amerikai rádiókba pozícionált, mint ez; a dalt az REM vagy akár a Bangles is játszhatná, és mégis, ennél emblematikusabb Cure-szám egyszerűen nincs.

(Címlapi kép: AFP/Sebastien Bozon)