Honnan tudná Harry Potter, milyen egy jó apa?

2017.03.21. 08:00
Úgy tűnik, csak bennem volt némi rosszindulat, amikor a Harry Potter fordítóját, Tóth Tamás Boldizsárt arról kérdeztem, nem gondolja-e, hogy Rowling a nyolcadik kötettel csupán egy újabb bőrt akart lehúzni a sztoriról. A fordító semmi ilyet nem gondolt róla. Szerinte a varázsvilág egy keret, amelyben még végtelenül sok történet elfér. Sőt jó ötletnek tartotta azt is, hogy Rowling most nem regényben, hanem színdarabban mesélt el egy Potter-történetet.

Amikor a kérdést feltettem, még nem olvastam a Harry Potter és az elátkozott gyermeket. Épp most fejeztem be, és az első gondolatom ez volt: vajon hogy lehetett mindezt színpadon úgy megrendezni, hogy ne legyen önmaga paródiája? A darab elég pörgős, nem ritka, hogy egy jelenet csupán egyetlen könyvoldal, és máris változik a szín. Szóval boszorkányos színpadtechnikára lehetett szükség, hogy az egész időutazásos sztori valahogy pofásan nézzen ki. Baromi kíváncsi lennék rá, hogyan oldották meg.

Végül is mindegy, mert úgy vagyok vele, mint bármelyik Shakespeare-darabbal. Simán megrendezem magamban, illetve regényként olvasom. A Potter-darabbal kapcsolatban már az első oldalakon jól működött ez a regényolvasat. Ami nem valami különleges képesség, egyszerűen az előző hét kötet alapján az agyam kitöltötte a dialógusok közötti réseket leírásokkal.

A fordító szerint a színdarab nem az előző hét kötet folytatása, hiszen a hetedik kötettel a nagy konfliktus megoldódott, a történet lezárult. Harry Potter, mint valami Jézus Krisztus Szupersztár, legyőzte a főgonoszt. Számomra viszont a dráma egyértelműen a regények szerves folytatásaként működött. Az alaphangot Rowling már megteremtette a hetedik kötet epilógusának mindössze 5 és fél oldalán, amikor Harry és Ginny, Ron és Hermione, na meg Draco Malfoy a Roxfort expresszhez kísérik ki gyermekeiket.

Forrás: Animus Kiadó

Bizonyos értelemben mindegyik elátkozott, hiszen szüleik révén nagy terheket cipelnek magukon. A mozdony gőze már rég szertefoszlott, de Harry még mindig integet a gyerekei után.

A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg. Minden rendben volt körülötte.

Vagy mégsem? Hát, nem, semmi sincs rendben. Maradt még egy kis parázs a kihűlni látszó Potter-történetben, amibe belekapott a szél, és felélesztette a tüzet. Na de honnan fújt a szél? Ha ez most tényleg regény lenne, egyértelműen leborulnánk Rowling előtt. Így azonban, bár Rowling neve van a legnagyobb betűkkel szedve a könyvborítón, alapvetően mégis inkább ötletgazdaként értelmezhető a szerepe, ahogy John Tiffanyé is. Magát a szöveget valójában Jack Thorne jegyzi.

A belső borítón még ilyenek is olvashatók, mint „az eredeti West End-i előadás hivatalos szövege", meg hogy „a színházi próba szövegkönyvének különleges kiadása". Ez utóbbiban a „különleges” jelző értelmezhetetlen, az a hír járja, hogy a végleges szöveget maguk a színészek is gyurmázták, hogy minél jobban mondható legyen. Hogy maga a sztori hány százalékban Rowling ötlete, nem tudni, de hogy működik, az biztos.

Még meleg

Forrás: Animus Kiadó

Vivőanyaga egyértelműen a nosztalgia. Visszamenni az időben, és megreparálni az elcseszett sorsokat. Illetve, ami még ennél is fontosabbnak látszik, egy-egy pillanatra feltámasztani a sorozat jó néhány fontos figuráját, akiket annyira megszerettünk, hogy egyszerűen nem tudunk tőlük elszakadni. Az időutazás a Vissza a jövőbe óta gyakorlatilag közhellyé vált, Dunát lehet rekeszteni az időutazós filmekkel és regényekkel.

Rowling persze jó előre bebiztosította magát e téren, senki sem foghatja rá, hogy divathullámot akar meglovagolni. Hiszen ki ne emlékezne Hermione időnyerő kütyüjére, amelynek itt most határozottan főszerep jut. Anélkül, hogy spoilereznék, azt azért talán elmondatom, hogy az időutazásnak ezúttal filozófiai konklúziója van: Az adott világ a lehetséges világok legjobbika, máskülönben nem lett volna észszerű Istennek, hogy egyáltalán megteremtse. Istent elég behelyettesíteni a szerzővel.

De még csak nem is ettől izgalmas olvasmány az új Potter-dráma. Hanem attól, hogy az a realizmus, amely mindig is alapanyaga volt a Potter-regényeknek, most szinte maga alá gyűri a varázsvilágot. A varázslók világa a mi mugli világunk paródiájává válik. Harry Potter és fia, Albus nem találja a közös hangot, és a kettejük között feszülő, kibékíthetetlennek tűnő viszony lesz a valódi motorja a dráma minden momentumának. Az ő küzdelmüket nem lehet varázspálcával eldönteni, itt nem segít se átok, se bűbáj. Közben pedig gyilkos mondatok hangzanak el igazán drámai pillanatok kíséretében. De persze honnan is tudhatná Harry Potter, hogy milyen jó apának lenni?

Megbocsátható, hogy olykor a drámai folyamat hajótörést szenved egy-egy coelhói bölcsesség zátonyán, de szerencsére a történet magával sodorja az olvasót. Harry Potter, Ginny, Ron, Hermione, Draco Malfoy figurája egyenesen következik a korábban megismert karakterekből, meglehetősen sok a visszautalás a gyerekkorukra, ugyanakkor pont ettől izgalmas megismerni felnőtt, pszichológiailag hitelesen továbbfejlődött jellemüket.

Forrás: Animus Kiadó

Amiben a leginkább Rowling korábbi regényeire emlékeztet a szöveg – és ebben nyilván Tóth Tamás Boldizsár zseniális fordításának is óriási szerepe van –, az a humor. Ron természetesen felnőttként is hozza a formáját, van néhány tényleg vicces megnyilvánulása. És talán megint csak nem árulok el óriási titkot, ha azt mondom, hogy a legszívmelengetőbb humor forrása Scorpius Malfoy. Ami azt is jelentheti, hogy a gének nem feltétlenül határozzák meg az életünket. Hogy a gonosz sorskönyvét inkább a körülmények írják.

Úgy tudjuk, a világegyetem tágul. Jó, hogy a darab megszületett, de ez ugyanakkor azt is jelentheti, hogy a Harry Potter-univerzum tovább már nem nagyon tágítható.

(Címlapi kép: Animus Kiadó)