Coelhónak nem sikerült feministát csinálni Mata Hariból

2016.11.01. 08:30
Kár, hogy Coelho legújabb regényéből nem tudtam meg semmit Mata Hariról. Azon kívül persze, hogy a holland kalapkészítő nagyravágyó lánya bomlott az egyenruhákért, és végül tizenkét egyenruhás férfi lyuggatta szitává a testét. Pedig a kurtizán-táncosnő-kémnő sztorijában lett volna potenciál.

Hosszú évek óta a családi nyelvjáték része nálunk a „lemenni Coelhóba” kifejezés. Nem saját lelemény, az Élet és Irodalom egyik kritikusa sütötte el valamelyik írásában, sajnos már nem emlékszem, ki, talán Báthori Csaba. Azóta, ha a család egyik tagja kínosan patetikus, didaktikus, közhelyes kijelentésekre ragadtatja magát, valamelyikünk biztos nekiszegezi a kérdést: na mi van, lementél Coelhóba? Csakhogy mind ez idáig fogalmam sem volt, pontosan hol is van az a le.

A brazil bestsellergyártónak eddig csak néhány aranyköpését ismertem, most azonban elolvastam egy egész könyvét. Hogy fájt-e? Nem kicsit. Pedig kifejezetten kedvelem a magas- és a tömegkultúra határán billegő műveket. A baj csak az, hogy A kém az istennek se akart billegni.

Paulo Coelho brazil író könyveit milliók olvassák az egész világon

Forrás: AFP/Marcello Mencarini

Kultúra van magas, tömeg és közép 

Van a kultúrának az a hármas felosztása, amely a magát konzervatív anarchistaként (konzervatív a művészetben, radikális a politikában) definiáló Dwight Macdonaldtől származik. 1960-ban megjelent Masscult and Midcult című izgalmas tanulmányában arra tesz kísérletet, hogy elhatárolja egymástól a magaskultúra, a tömegkultúra és az úgynevezett midcult (középkultúra) fogalmát.

A tömegkultúrát, mondja Macdonald, nem rosszul sikerült, silány műalkotások alkotják. A tömegkultúra nem művészet, hanem egyenesen antiművészet. Kereskedelmi termék, amelyet azért veszünk meg, hogy szórakoztasson (ami szórakoztat, az szétszór, vagyis eltávolít önmagunktól, mondta a mi Hamvas Bélánk). A tömegkultúra megmondja, mit kell éreznünk, passzív befogadóvá tesz és uniformizál.

Ezzel szemben a magaskultúra sosem írja elő, mit kell éreznünk és gondolnunk. A valódi műalkotás mindig több rétegű és nehezen értelmezhető, akár a valóság. Aktív részvételt kíván a befogadótól és erős hatást gyakorol rá, amely nem feltétlenül kellemes vagy kényelmes. Az igazi mű beleszól az életünkbe, alakítja a tudatunkat és a személyiségünket, önismerethez segít.

Még a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült, mint a legtöbb nyelvre lefordított szerző

Forrás: AFP/Marcello Mencarini

Azt, amit Macdonald midcultnak nevez, nem úgy kell elképzelnünk, mint valami köztes állapotot a magas- és a tömegkultúra között. A midcult nem jól sikerült tömegtermék vagy félresikerült műalkotás, hanem korrumpálódott, áruvá degradálódott kultúra. A tömegkultúrától az különbözteti meg, hogy magas művészetnek hazudja magát. A midcult a félműveltek elitkultúrája: a magaskultúra eszközeinek felhasználásával közvetít leegyszerűsített, könnyen emészthető üzeneteket.

Művészetnek hazudja magát 

Macdonald – gondolom, sokak megrökönyödésére – Hemingway Öreg halász és a tengerét tartotta a midcult mintapéldányának. Coelho könyveit valószínűleg simán a tömegkultúra szemétdombjára hajította volna. Mára azonban a határok végképp elmosódtak, aminek legékesebb bizonyítéka épp a közelmúlt botránya: az irodalmi Nobel-díj odaítélése egy popzenésznek.

Miféle Ariadné fonalához tartsuk magunkat, ha el akarunk igazodni ebben a kulturális útvesztőben? Honnan tudhatjuk, hogy egy alkotás valódi művészet-e vagy csak annak akar látszani? Umberto Eco nagyjából ebben az öt pontban ragadta meg a midcult, vagy ha úgy tetszik, a giccs lényegét:

  • avantgarde eljárásokat vesz kölcsön, és ezeket arra használja, hogy mindenki számára érthető és élvezhető, előrecsomagolt terméket állítson elő
  • a művészi eszközöket akkor használja fel, amikor már közismertté, elcsépeltté, elhasználttá váltak
  • úgy építi fel az üzenetet, hogy erős és egyértelmű hatást váltson ki
  • úgy adja el, mint művészetet
  • elhiteti a fogyasztóval, hogy magaskultúrában részesült 

Coelho legújabb regényéből nem tudtam meg semmit Mata Hariról

Forrás: Kling József

A midcult ellen ezek szerint egyetlen fegyverünk van: a kulturális tapasztalat, más néven műveltség. Ha ismerjük a művészet eszközeit, ha van némi fogalmunk arról, milyen átalakulásokon ment át az évszázadok során, észrevesszük az olcsó fogásokat, az elcsépelt formákat és gondolatokat. Ha nincs ilyen tapasztalatunk, akkor – a csecsemőnek minden új alapon – akár szépnek is tarthatjuk az olyan coelhói gyöngyszemeket, mint ez a néhány kiragadott példa A kémből:

  • „A kő, amely a szívemet nyomta, mára sziklává nőtt, és dobogni sem engedi a szívemet.”
  • „A szerelem hirtelen öl, és nem hagy maga után bizonyítékot.”
  • „Most már értem, hogy önmagam elől nem menekülhetek el.”
  • „Hagytam, hogy elbűvöljön a rózsák szépsége, és nem törődtem a tüskéikkel.”
  • „Ha nem tudjuk, merre visz az élet, eltévedni sem tudunk.”

Nyomokban sincs benne irónia

Mintha a manapság reneszánszukat élő harmincas évek slágereiből szemezgettem volna. A Budapest Bár előadásában az ehhez hasonló falvédőszövegek pont attól válnak élvezhetővé, hogy a maira hangszerelt előadásba beleérezzük az elmúlt hetven-nyolcvan évet. A világháborút, Auschwitzot, az atombombát, a vörös csillagot, a digitális forradalmat. Ha a giccs ironikus gellert kap, új életre kel.

Coelhónál nyomokban sem fedeztem fel erre utaló jeleket. Sem a humor, sem az irónia eszközével nem él, olyan természetességgel alkalmazza az évezredes nyelvi közhelyeket, mintha tényleg azt hinné, most pattantak ki a fejéből. A modern művészettől nem sok fogást csen el, a könyv szerkezete pont annyira egyszerű, mint a nyelve: a prológus és az epilógus között lineárisan csordogál a kiszámítható történet.

Mata Hari igazából sosem tanult táncolni

Forrás: AFP

Ami Coelhót Coelhóvá és egyúttal midculttá teszi, az a szimpla történetekbe gondosan belehímzett bölcsességeknek köszönhető. Ezekkel éri el, hogy olvasói azzal a kellemes érzéssel térhetnek nyugovóra néhány Coelho-oldal abszolválása után, hogy valami magasrendű tevékenységet folytattak, az emberi élet legfontosabb kérdéseivel szembesültek.

Az internetes kommentekből is kiderül, hogy Coelho rajongói úgy viszonyulnak a szövegeihez, mint a hittételekhez. A kulcsmondat vele kapcsolatban így hangzik: „Vannak olyan írások, amelyek a szívhez szólnak, ahol az igazi én lakozik. […] Ahonnan én látom, ez a mű (Az alkimistáról van szó) egy tökéletes úti kalauz a felébredéshez.” (egy komment a netről)

Nem tudta élővé tenni Mata Harit

Ami a mester legújabb művét illeti, nem hiszem, hogy Az alkimistához fogható karriert fog befutni. Pedig Mata Harit választani főhősnek telitalálat, ha az ember sikerregényt akar írni. Nem elég, hogy prostituált, kém és koncepciós per áldozata, hogy az élete és a halála még száz év után is tele van megfejtetlen titkokkal, mindennek a tetejébe még bántalmazott feleség és gyerekeitől elszakított anya is, akit pusztán ez a tény, na meg az írói önkény mindjárt a női egyenjogúság úttörőjévé is avat.

Természetesnek tartotta, hogy pénzt kap a férfiaktól

Forrás: AFP/Gianni Dagli Orti

Nem is lenne semmi baj ezzel a koncepcióval. Bár Coelho hangsúlyozza, hogy A kém „valós események alapján” született, és állítólag évekig kutatta Mata Hari életét, eszemben sincs a tényeket számon kérni rajta. Épp ellenkezőleg, az írói fantáziát, és főképp empátiát hiányolom a regényből, amely szerethetővé vagy idegesítővé, szánandóvá vagy megvetendővé, vagyis élővé tehette volna ezt az asszonyt, aki életében sem tudott más lenni, csak idol.

Az a helyzet, hogy Mata Hariról egy rakás könyvet írtak a halála óta. Tudjuk, hogy valójában Margaretha Geertruida Zellének hívták, és a hollandiai Leeuwardenben született 1876-ban egy kalapárus lányaként. Tudjuk, hogy az apja tönkrement, az anyja fiatalon meghalt, majd a kamasz Margaretha egy gyerekgondozókat képző iskolába került, ahol rajtakapták az igazgatóval.

18 évesen hozzáment egy nála kétszer idősebb, asszonyverő katonatiszthez. Két gyereket szült, a fiú két éves korában, a lány nem sokkal anyja kivégzése után, 21 évesen halt meg, agyvérzésben. A szülők azt terjesztették, hogy a kisfiút az egyik szolgáló mérgezte meg bosszúból, amiért Margaretha férje durván bánt a vőlegényével. Elképzelhető azonban, hogy mindkét gyerek szifiliszfertőzéssel született.

A 19 éves Margaretha Geertruide Zelle és 39 éves férje, Rudolph Macload katonatiszt

Forrás: AFP

1902-ben kimondták a válást, és bár a kislányt az anyának ítélték, mégis az apjánál maradt. A következő év végén Margaretha Párizsba utazott, hogy belevesse magát az élet sűrűjébe, ahogy ő maga írta. Egyes források szerint kezdetben az utcán strichelt, aztán egy cirkusz műlovarnőként foglalkoztatta, majd egy kiskocsmában debütált keleti táncosnőként.

Mata Hari (malájul a hajnal szeme, vagyis a Nap) 1905-ben született meg Émile Guimet javaslatára, aki a párizsi keleti művészetek múzeumának alapítója volt. A múzeumi fellépést követően felkapott egzotikus látványosság lett, egy-egy táncáért akár tízezer frankot is fizettek. Az újságoknak azt nyilatkozta, hogy Jáván nőtt fel, ahol szerzetesek nevelték, tőlük tanulta rituális táncát.

A párizsiak bevették a sztorit. A 178 centi magas, sötét hajú és szemű holland nő a keleti misztikumot és erotikát testesítette meg számukra. Izgalmas kérdés, Mata Hari mennyire volt tisztában azzal, mit csinál. Állítólag ezt mondta egyszer egy festő barátjának: „Egyáltalán nem táncolok jól. Az emberek azért jönnek a műsoraimra, mert én vagyok az első, aki meztelenül mert megjelenni a közönség előtt.”

„Minden egyes levetett fátyollal nagyobb lett a sikerem.”

Forrás: AFP

Ennek a pragmatikus, cinikus hozzáállásnak némileg ellentmond, hogy a képzetlen táncosnő 36 évesen fel akart lépni az orosz balettben Nyizsinszkij partnereként, és vérig sértődött, amikor a castingon nem bántak vele kellő tisztelettel.

Nem feminista volt, hanem egy valóságshow sztárja

Mindezt nem Coelho regényéből tudom, hanem az elmúlt napok könyvtári és netes kutakodásaiból. Coelho semmit nem kezdett Mata Hari történetével, azon kívül, hogy a nő szájába adott néhány füveskönyvbölcsességet. Miközben azt nyilatkozta, hogy „Mata Hari egyike volt az első feministáinknak, aki a kor férfi elvárásaival küzdve független és konvencióktól mentes életet választott magának”, semmit nem mutatott meg ebből az állítólagos küzdelemből.

Talán nem véletlen, hogy Mata Harit egyetlen feminista mozgalom sem tűzte zászlajára. Mata Hari nem akart tanulni, nem volt művész, aki az önkifejezés egyre kifinomultabb útjait kutatta volna, a pénzét kizárólag luxusra szórta el, nem küzdött a gyereke felügyeleti jogáért (még akkor sem kereste a társaságát, amikor a lány már felnőtt nő volt, és a közelében lakott), és természetesnek tartotta, hogy a férfiaktól pénzt, lehetőleg minél több pénzt, ékszert, ingatlant fogadjon el a szexért cserébe.

Tudta jól, hogy nem a táncművészetéért rajonganak, hanem a meztelenségéért

Forrás: AFP

Nem kérdés, hogy sérült ember volt. Valószínű, hogy az első trauma nem az iskolaigazgató abúzusa során érte. Egy igazi író nyilván teremtett volna számára egy olyan gyerekkort, amely sok mindent megmagyarázott volna későbbi döntéseiből.

Amennyire ezt ma meg tudjuk ítélni, Mata Hari nem feminista volt, hanem a korszak valóságshow-sztárja. Egy 20. század eleji Majka vagy Anikó, akinek volt annyi sütnivalója, hogy hosszabb távon is kihasználja a rá irányuló figyelmet, amelyről nagyon jól tudta, mennyire múlandó. Annyira okos viszont mégsem volt, hogy – megint csak pénzért –háborús intrikákba ne keveredjen.

2001-ben a Mata Hari Alapítvány kérésére a francia hatóságok felülvizsgálták az 1917-es pert, és megállapították, hogy Mata Harit ártatlanul ítélték halálra. Furcsa szerzet ez a Coelho. Azt hinné az ember, hogy egy vérbeli bestselleríró legfőbb célja, hogy megrendítse az olvasót. Coelho Mata Harijának kivégzése azonban meg sem érint. Hiszen nem egy embert lyuggattak szitává, csak az író szócsövét. 

(Címlapi kép: AFP)