Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Amikor lehetett, mi is bosszantottuk a rendőröket

2016.10.28. 12:08
Pénteken utoljára még meg lehet nézni a kArton galériában a We use the best/we use the rest című kiállítást, amely a '70-es, '80-as évek magyarországi punk és ifjúsági szubkultúráját igyekszik bemutatni. A szervezők szerint a téma ezzel nem merült ki, a kiállításnak lesz folytatása. Mitől lesz valaki punk, és hol tartották a legemlékezetesebb punkbulikat? Hammer Ferenc szociológussal, a Lopunk punkzenekar frontemberével, a tárlat egyik közreműködőjével beszélgettünk. 

Ez a mostani volt az első kiállítás, amely komolyabban foglalkozott a magyar punk szubkultúrával?

Szerintem olyan nagy, igazi reprezentatív kiállítás még nem volt a témában, de azt hiszem, hogy ez nem is baj. Maga a jelenség a természeténél fogva olyan képlékeny és széttartó, hogy nem biztos, hogy elviseli a keretbe helyezést.

Mit ért ez alatt?

Azt, hogy szemlélet kérdése csupán, hogy kik tartoztak bele a punk szubkultúrába annak idején. Az én értelmezésem szerint például a punk egyenlő a nonkonformizmussal, nem egyszerűen csak valami ellen akar lenni, hanem még az ellen is, hogy őt bekategorizálják. Tiltakozik az ellen, hogy megmondják: ő valamilyen.

Minden olyan elképzelés, amelyben van egy kanálnyi dadaizmus, ami szét akarja zilálni azt a szerkezetet (társadalmat, kultúrát), amelyben létrejön a jelentés, nekem az már rokon természetű dolog ezzel. Így aztán én ide sorolnám a 60-as évek avantgárd kezdeményezéseit is. Amikor Szentjóby Tamás egy performansz keretében derékig be van ásva a földbe, az számomra legalább olyan menő, mint amikor a Spions együttes Anna Frankról énekel.

A kiállítás sem könnyítette meg a dolgunkat: a felragasztott képek, újságcikkek hol punkokról, hol csövesekről, hol az ifjúsági kultúráról szóltak, és végtére is ugyanazt az egy dolgot magyarázták meg.

Valóban felesleges határt húzni. A csöves jelenség például akkoriban egy ifjúsági szubkultúrát jelentett, és viszonylag egyszerű volt a programja: a szexen, a drogokon és a rock and rollon túl tulajdonképpen tényleg semmi másról nem szólt. És hogy a csövesek közül ki illetlenkedett egy P. Mobil-koncerten, és ki egy Kretens-koncerten, az szerintem már tök mindegy így visszagondolva. Ezeknek a zenekaroknak a közönségei nagy átfedésben voltak egymással. Az simán működött, hogy egy hétvégén egy Beatrice-koncert után elment az ember egy Hobo-koncertre, mert mindkét banda be volt tiltva. Holott a Hobót egyáltalán nem szokás punkként emlegetni, míg a Beatrice Ramones-feldolgozásokat játszott, méghozzá nagyon is jól.

Punknak tartotta magát?

Szerintem nem, mert már az is olyan nem punk lett volna, ha azt mondom magamról, hogy punk vagyok. Ez a klasszifikációs rosszalkodás a lényege az egésznek ugyanis. De azon bölcselkedni, hogy mi az, hogy punk, az is olyan idejétmúlt, béna.

A punkok sem alkottak egyébként egy egységes csoportot, ez a dolog nekem például sokkal inkább a zenéről szólt, és semmi közöm nem volt, mondjuk, a kannás punkokhoz, azokhoz a totál beszívott, szétragasztózott 16 éves, teljesen beállt gyerekekhez. Barna katonai bőrkabátban jártam ugyan, de a punkokkal ellentétben például hosszú hajam volt.

Fotó: Mudra László – Origo

Akkor maradjunk csak a zenei értelemben vett punknál: van egy konkrét dátum is, amelyhez kötik a punk magyarországi megjelenését.

Az 1978-as évet szokták emlegetni, mert nagyjából bő két év alatt ért Magyarországra a punk mint zenei stílus. Az art punkból induló zenekarok, mint amilyen a Sex Pistols volt, '76 környékén alakultak, a Ramones pedig 1977 szilveszterén adta legendás koncertjét a Rainbow Theatre-ben Londonban. 1978 tavaszán már itthoni zenekarok játszottak Ramones-feldolgozásokat.

Az olyan kis tinédzser hülyegyerekeknek, mint amilyen én voltam, sok szempontból a Beatrice volt az első punkzenekar, viszont a CPg volt az első igazán konfrontatív banda. Ugyanakkor a Spions létezett a legkorábban, szóval hivatalosan mégis az volt az első punkzenekar, bár nekem ők mindig is egy rejtély voltak.

Mi nem volt egyértelmű velük kapcsolatban?

Amikor ők játszottak, akkor én még általános iskolás voltam, és Rákoscsabára nem igen jutottak el az ilyen dolgok, ezért nem annyira voltam velük tisztában. Aztán fontos tényező, hogy a kazettákon lévő számaikból egy árva szót nem lehetett érteni. Ezek vagy koncertfelvételek voltak, vagy pedig otthon, a konyhában rögzített, majd legalább hússzor lemásolt felvételek, úgyhogy csak mostanában tudtam meg, hogy miről is szóltak valójában a számaik. A Balatonnak van egy klubja a Hunniában, és a Víg Misi időnként játszik Spions-számokat is, ennek köszönhetően értem most már a szövegüket.

Ettől függetlenül a Spions a hetvenes évek végén egy nagyon bátor vállalásnak számított, mert akkoriban, ha valaki látványosan különbözött az átlagtól, ha nem is csukták le, de kényelmetlenné tudták tenni az életét. Például rászállt ilyenkor az emberre a titkosrendőrség, vagy esetleg kirúgatták a munkahelyén.

kArton galéria

Fotó: Mudra László – Origo

Azért ismerünk példát durvább megfélemlítésre is, arra gondolok, amikor a CPg tagjait lecsukták.

Az az igazság, hogy Budapesten ötször annyit elnézett a hatalom, a rendőrség, mint vidéken, mondjuk Csongrád megyében. Csongrád megye ilyen szempontból valóban Pol Pot megye volt, ahol nagyon komolyan vették a szocializmus vélt értékeit, és olyan dolgokért is simán börtönbe dugtak valakit, amikért Pesten a rendőr is csak megvonta a vállát.

Ezzel, persze, nem azt akarom mondani, hogy Pesten maximálisan nyugta lehetett az embernek. A koncertek után – mivel menetrend szerinti éjszakai busz nem nagyon volt, taxizni meg nyilván nem akartunk – a BKV-sok szolgálati járataira vártunk a buszmegállókban, azokra fel lehetett kéredzkedni. És bizony előfordult, hogy ilyenkor nem a szolgálati járatok érkeztek meg, hanem, mondjuk, egy civil autó, amiből kiszállt négy keménykötésű figura, és véletlenül mindegyiknél volt gumibot. Aki éppen a buszmegállóban volt, azt mind el kezdték ütni. Ilyen random erőszak, hogy kijöttek ezek az emberek, és a csöves gyereket megverték, sűrűn megesett. Mi sem voltunk, persze, teljesen ártatlanok, mert ennek megfelelően utálta is mindenki a hatóságiakat. Amikor lehetett, mi is bosszantottuk kicsit a rendőröket.

Előfordult, hogy megverték?

Igen, de nem nagyon, csak egy kicsit. Koncerten kaptam a rendőröktől, de úgy sosem, hogy elvittek volna. Az én esetem komolytalan volt.

Van emlékezetes koncertélménye?

Persze, de ha visszamehetnék az időben, akkor azokra a koncertekre mennék el a legszívesebben, amelykre nem emlékszem igazán. Ezeken a középiskolai tornatermekben megrendezett, általában félbeszakadt koncerteken még névtelen zenekarok játszottak, és ezeken lehetett csak igazán érezni, hogy itt tényleg valami komoly dolog történik. A nyolcvanas évek elején még a CPg is tornatermekben lépett fel. Mindig bazi nagy tömeg volt, amit többnyire csöves gyerekek alkottak, és utólag valahogy úgy tűnik, mintha nagyobb lett volna a tétjük az ilyen koncerteknek, mint az egyetemi buliknak. Ez utóbbiak polírozottabbak, csináltabbak voltak, még az URH búcsúkoncertje is, ahol – emlékszem – Pajor Tamás, hátranyalt hajjal, mint Dave Vanian a Damnedből, szedegette fel a csikkeket a földről, és szívogatta ki belőlük a hideg nikotinlevet.

Fotó: Mudra László – Origo

Honnan lehetett értesülni a tornatermi bulikról?

Plakátokról az utcán. Ez a mostani világ teljesen steril ahhoz képest, ami akkoriban volt. Minden tele volt plakátolva, úgy is mondhatnám, hogy nagy volt a plakátolási kedv. Nem volt internet, és a hivatalos médiában, a Pesti Műsorban nehézkesen lehetett lehozni egy-egy koncerteseményt, egy CPg-t meg szinte biztosan nem harangoztak volna be, úgyhogy maradt a plakátolás. Ráadásul az embernek, ha csinált egy koncertet, vigyáznia kellett arra, hogy ne rakja ki a plakátjait több mint egy héttel korábban, mert különben mások újabb plakátokkal leragasztották az ő dolgait.

A kiállításon újságcikkeket is ragasztottak ki, és egy részük olyan, amely megpróbálja megérteni az ifjúsági szubkultúrát. Mit gondol, mennyire sikerült akkoriban egy kívülállónak értelmeznie ezt a jelenséget?

Emlékszem, a Nők Lapjában volt egy Erős Ágota-cikk. Az akkoriban amúgy neves újságírónak számító Erős egyszer elment valami melós művházba egy Beatrice-koncertre, és teljesen rosszul lett. Valami ilyesmit írt a tudósításában, hogy ott vajúdtak a leányanyák a koncert alatt. Sokáig viccelődtünk ezen a haverokkal, mikor mentünk koncertre, hogy „na, hol vannak azok a leányanyák?”

Szóval mentek ezek az ijesztgetések az újságokban, de ez nem hazai jelenség, Amerikában is volt ilyenre példa. Amikor 1947 környékén a leszerelt katonák choppereken megérkeztek a kalifornai Hollisterbe, csináltak egy kis balhét, eldobálták az üres üvegeket, beszóltak a csajoknak meg betörtek pár kirakatot. Aztán ebből a Life magazin írt egy hatalmas anyagot, hogy az új vandálok a bikerek, és eszelős nagy morális pánikot keltettek. Persze, mi kellett az összes tinédzsernek Amerikában? Mind biker akart lenni azonnal.

De ez ebben a csodálatos: a bulvármédia nélkül – és ez totál így volt a Sex Pistols, a punk esetében is – ezek a nagyon marginális mozgalmak nem működnének. Mivel hogy a marginális dolgok sokszor nem látszódnak a nagy többség számára. Ha viszont a bulvármédia felfigyel rájuk, akkor ezzel megmutatja a többségnek és népszerűsíti az ilyen mozgalmakat.

kArton galéria,

Fotó: Mudra László – Origo

Említette korábban az art punkot. Mi a különbség az utcai és az art punk között?

Art punk a Sex Pistols és a Ramones is, ami amúgy tiszta Bauhaus, mármint nem a zenekar, hanem a minimalista esztétika. Aztán a flúgosfutam-szekció, a Devo vagy a Pere Ubu. Iggy Pop az Iggy kategória tagja. De ezen belül is nagyon különbözőek a zenekarok. A Sex Pistols legismertebb számai gyakorlatilag kemény rock számok, és azért lesznek különösek, mert ott visít bennük az a félnótás. Akkor ott volt a Stranglers, ami egy bulizenekarnak indult, és eleinte csak covereket játszott. Aztán amikor elindult a punk, pillanatok alatt rájöttek a zenekar tagjai, hogy ilyet ők is tudnak csinálni. Nem játszottak egyébként annyira kemény zenét, ráadásul volt köztük egy billentyűs is, ami egy punk zenekarban elég szokatlan.

A Clash sokat nyúlt a skaból és a stoner rockból, mind közül pedig a Damned volt zeneileg a legkonvencionálisabb, akik viszont mégis úgy működtek a színpadon, mintha a zárt osztály szabadult volna a közönségre. Aztán ott volt Captain Sensible, ő például lehányva szerepel az egyik lemezborítón. Nekem ezek a zenekarok tartoztak az első korszakba, de lehet, hogy csak azért, mert akkor Budapestről csak ez látszott jól. A második vonalba, ami meg már inkább az utcai punk, került a U.K. Subs vagy a Peter and the Test Tube Babies, de ez később jött kicsit. Magunk között szólva még én is sokszor összetévesztem ez utóbbiakat, mert ez már tényleg a darálós hardcore zene, kiabálós szövegekkel.

A kiállítás elvileg egy sorozatnak az első része, lesz jövőre folytatása, és a jelenséggel még egy tanulmánykötet is fog foglalkozni. Mit lenne még érdemes kutatni a témában?

Azzal kéne még foglalkozni, hogy mit csinált ezekkel az emberekkel a titkosszolgálat. Mert, ugye, a látványos esetek ismertek, de az olyan esetek ritkábban kerülnek elő, amikor valakit csak megzsaroltak, és így kényszerítették besúgásra. De jó lenne megtalálni azokat embereket is, akik a fotókon szerepelnek, és beszéltetni kéne őket, annál is inkább, mert nemsokára meghalnak.

Most úgy néz ki, mintha ennek a témának a vizualitása kezdene sztenderdizálódni, kezd világossá válni, hogy melyek a fontos alkotások ezen a téren; a kiállításon láthatunk például fotókat Bánkuti Andrástól vagy Benkő Imrétől. Csakhogy itt is inkább a professzionális képek, tartalmak kerülnek előtérbe, és minden, ami amatőr alkotás vagy esetleges, az háttérben marad. Én a téma teljes feltárását tekintve hiányolom azokat az embereket, akik nem professzionális kultúraértelmezők, mint amilyen például én vagyok, hanem csak azért fontosak, mert ők is kopasz kis csövesek voltak akkoriban. Most azt látom, hogy a kultúra újratermeli önmagát – karcosan fogalmazva. Megint a jelenségnek csak azon rétegei kerülnek nyilvánosság elé, amelyek már régen is elérték az állam és/vagy az elit kultúra figyelmét egy rendőri intézkedés vagy egy fotós figyelmének formájában. Azok fennmaradtak, de akik távolabb voltak, mert éppen egy tokodi kocsmában játszottak, ahol nem volt fotós, azok tulajdonképpen „nem is léteznek”, azok a koncertek „meg sem történtek”. Van egy adag igazságtalanság abban, hogy akiket a rendszer nem vett észre annak idején, akkor azok most sincsenek.

(Címlapi kép: Mudra László)