A zsidó Mohács

Solymosi Eszter története rettentően szomorú, sőt tragikus. Noha a legtragikusabb talán az, hogy szigorúan véve neki, a szomorú kis cselédlánynak nincs is története. Krúdy ezt tökéletesen látta az 1931-ben a Magyarország című napilapban folytatásokban, de könyvalakban (A tiszaeszlári Solymosi Eszter) csak 1975-ben kiadott dokumentumregényében.

A kései Krúdy elhagyta a mézes szájú Szindbádot, és a magyar élet legnagyobb szatíraírója lett

Forrás: mek_oszk_hu

„Ha az ismerősei tudták volna, hogy Eszter nevezetesebb lesz valaha, mint egy királyné, mint
egy földön járó csillag, amely nyomtalanul eltűnik egy napon: bizonyosan jobban megjegyezték volna Esztert, amíg ezen a világon járt. Nem történhetett volna, hogy a legtöbb ismerőse, leánypajtása, férfirokona, sőt megzavarodott szülő édesanyja se tudja teljes bizonyossággal megmondani, hogy milyen volt a szeme Solymosi Eszternek: barna vagy kék, amíg élt?
Még azt se tudták bizonyosan, hogyan írják a nevét.

Holttestét mindmáig nem tudták teljes bizonyossággal azonosítani, azaz amolyan fantomként tűnt fel és tűnt alá a magyar horizonton. Ám a fantomfájdalom, melyet keltett, még ma is perzselő. Éppen e seb vizsgálata és minél alaposabb elemezése lett aztán a célja a legtarkább feldolgozásoknak. A munka szüntelen folyik, hiszen a tiszaeszlári eseménysor amolyan fekete lyuk lett a magyar történelemben.

A tudományban Kövér György magisztrális monográfiája (A tiszaeszlári dráma, Osiris, 2011) jelenti az utolsó szót. A szépirodalomban pedig Márton László Hamis tanú című, pár hete megjelent regénye.

A Borsszem Jankó 1882. április 16-i címlapja. Már ekkor is a liberalizmus volt a legfőbb ellenség

Forrás: Borsszem Jankó – Wikipédia

De most célszerű, ha először mintegy oldalról vagy alulról, a kortársi (zsidó) humor szemszögéből közelítsük meg a témát. Ágai Adolfnak a Borsszem Jankó című vicclapban 1882-ben megjelent szatírájáról van szó, amelyet Kövér György itt olvasható esszéjéből ismerhet meg mélyebben az olvasó. 

Seiffensteiner Salamon rémálma

A hangulat kedvéért a szöveget betűhíven adom:

„Jeruzsálem városában vagyunk, jó Seiffensteiner Salamon házában.” Úgy tűnik, a szatírában már megvalósult Herzl Tivadar csak 1896-ban megfogalmazott álma az önálló zsidó államról: 

„Mert Salamon már régen elköltözött a Három-dob-utczából. El kellett költöznie. Ő sem maradhatott, mikor a zsidók évszázados küzdelmek után, – megunva a sok sanyargatást, – visszatértek őseik örökébe és helyreállitották Izrael birodalmát.”

Éppen megszokott reggeli újságját kapja a kezébe, és a Jeruzsálemi Függetlenség hasábjain A rituális bűntény című cikket olvassa teljes megrökönyödéssel: 

Két hónapja immár, hogy a város alatt levõ kis faluban, Jordán-Eszláron a fanatikus kereszténység által elkövetett rituális gyilkosság ügye az országot izgalomban tartja. A törpe kisebbség által az egész nemzetnek arczul-csapásával elkövetett vakmerő kihivás azóta napról-napra ismétlődik.  

Nemhogy utálattal fordulnának el a gaz gyilkosoktól, nemhogy támogatnák a törvény közegeit az igazság kideritésében, de sőt szolidaritást vállalnak a véreskezű harangozókkal, ligává tömörülnek a bün elpalástolására és holttesteket csempésznek a birák félrevezetésére.”

Eötvös Károly. Kászonyi regényében Aranymíves Károly: „Ez az arc éppen nem volt rokonszenves.” Kászonyi sikkasztással is megvádolja Eötvöst

Forrás: Révai és Salamon Nyomda – Wikipédia

Világos, hogy itt éppen fordított a helyzet, mint a valóságban. Most a saját hazájában uralomra került zsidóság vádolja abszurd bűnténnyel a „fanatikus” kereszténységet. Seiffensteiner liberális, felvilágosult polgárként – mint afféle zsidó Eötvös Károly vagy Tisza Kálmán – természetesen fölháborodik, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a képtelen vád megsemmisüljön. Hogy kudarcot vall, az nem kérdés, sőt egy tömeggyűlésen, ahol felszólal, a megvadult, „antigój” hordák az életét fenyegetik, miközben azt üvöltik felé, hogy „megvesztegették és a keresztény arany beszél belőle”. 

Öklök, botok emelkednek. Salamon egy ütést érez, és ekkor – fölébred. Sógora, Spitzig Iczig áll előtte, aki fölébreszti a rémálmában rúgkapáló Salamont. 

A végkövetkeztetés legalább olyan vicces, mint amilyen rettenetes: 

Forcsa világ! Mikor vadjok ébren, okorják engemet ogyonötni antiszemitok; mikar meg alszok, okorják ogyonötni antikürüsztének.

A helyzet reménytelen, de nem komoly – mondta állítólag a bécsi főrabbi, igaz, ez már 1938-ban történt.

Persze a Borsszem Jankó kormánypárti vicclap volt (ami már önmagában is kissé abszurd kijelentés), és azt a magyar szabadelvűséget képviselte, mely felvilágosultnak vallotta magát, és a vallások teljes egyenjogúságát hirdette. Hogy e szép eszméket a dzsentrivel terhelt magyar viszonyok közt azért mégsem lehetett angolos szabással megvalósítani, az persze evidens. 

Tisza Kálmán: „Igen, az első percben ez zsidóügy, de ha az első lépést az antiszemita mozgalom megtette, jön utána a második lépés, mely azután többé nem zsidóügy”

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Wikipédia

E félkarú, de roppant becsületes liberalizmus harcosaként szállt síkra a tiszaeszlári vádlottak védőjeként Eötvös Károly, aki aztán 1904-ben A nagy per című elegyes műfajú, roppant terjedelmű könyvében foglalta össze tapasztalatait. 

Eszter és Móric titkos szerelme

De volt ennél egy jóval korábbi regény is, Kászonyi Dániel műve: Solymosi Eszter. A Tisza-eszlári véráldozat. Érdekesség, hogy a kötet 1882 októberében, vagyis majdnem egy évvel az ítélet előtt jelent meg magyarul, és nem sokkal később németül is. Akit érdekel, itt csemegézheti.

Persze már a címben ott rejlett Kászonyi (elő)ítélete, hiszen a cselédlányt véráldozatnak nevezi, vagyis az alapvádat elfogadja. És ezért nincs is szüksége a valóságos ítélethirdetés megvárására, hiszen szerinte: 

azt a meggyőződést, hogy az rituális bűntény volt, senki sem tagadhatja el.

Ráadásul felbukkan a jellemző és később szép pályát befutott klisé, hogy az antiszemitizmusról végeredményben a zsidók tehetnek, mert hát olyan zsidósan viselkednek. „Annyi bizonyos, hogy Magyarországban soha sem támad zsidó-kérdés, ha ezt magok a zsidók föl nem idézik tapintatlan és őrjöngő föllépésük által.”

Kászonyi a „társadalmi regény” címkével adta közre könyvét. Társadalmi, az igaz, de regénynek csak nagy jóindulattal nevezhetnénk. Ám az egyetlen tisztán fiktív mozzanat valóban regényesen merész.

Scharf Móric, a koronatanú, akit Kászonyi szerint megbabonáztak Solymosi Eszter bájai. A Vasárnapi Ujság illusztrációja

Forrás: Vasárnapi Ujság – Wikipédia

Nem kevesebbet állít ugyanis a szerző, mint azt, hogy Scharf Móric voltaképpen szerelmes volt Solymosi Eszterbe, meg is kérte a kezét, de hát a frigy nyilván nem köttethetett meg. Legfeljebb az égben.

És miután Esztert állítólag megölték a zsidók, ráadásul Móric apja közreműködésével, a fiú álmot lát: 

„A Tisza partján sétált. A folyón le tutajosok, oláhok és rusznyákok hajtottak és megállították tutajukat. A tutaj felső oldalához valami volt kötve, és midőn a partnál kikötöttek, látta, hogy egy női holt testet vonszolnak ki a vízből. A holt testen ugyanazok a ruhák voltak, melyeket Eszter viselt akkor, midőn őt utoljára látta. Móricz a holt test felé rohant, de ekkor látta, hogy az nem Eszteré, hanem egy egészen ismeretlen nőé.

Móricz ekkor megfordult és maga mögött a parton sásból összeillesztett ruházatban, mint a vízi nimfákat szokták festeni, egy női alak állott, mezítláb, leeresztett hajjal, halovány arcczal, nyakán mély seb látszott, miután az éles késsel lett volna szétmetszve.  

Ez a második alak volt Eszter. »Atyád, Schwarz és Huriné!« e szavakat mondta a fiúnak."

Vagyis azok nevét, akik a haláláért, úgymond, felelősek.

A máramarosi zsinagóga 1907-ben. Az itteni tutajosokat is belekeverték a koholt vádba

Forrás: Origo

És ekkor Móricka esküt tesz, de pokoli morális és szexuális izgalmában elakad a hangja, és csak dadogni képes a rettentő hevületben: „Ígérem - esküszöm neked - mindenre a mit szentnek tartok - s te számomra elveszett szerelmedre -igen - meg foglak - bosszúlni - gyilkosaidon - kivallok mindent kereszténnyé leszek - nem akarok többé - zsidó maradni...”

Szerfölött érdekes, hogy ezt az alapjában antiszemita zagyvalékot Kossuth örök híve, egy ún. „szélbali” férfú írta, aki ráadásul 1881 és 1884 között a szociáldemokrata Népszava első felelős szerkesztőjeként dolgozott. De annyiban érthető, hogy ő is a legnagyobb titkot, az apja és a hitsorsosai ellen szemrebbenés nélkül hamisan valló fiú motivációját akarta megfejteni, amit már Tóth Béla a nyíregyházi tárgyalás egyik tudósításában így rögzített: 

Scharf Móric a legnagyobb lélektani rejtély  

Egyébként Kászonyi pszichológiai magyarázata nem volt rosszabb, netán hiteltelenebb, mint a másoké.

Alighanem igaza van Kövér Görgynek: „Ha fiktív a vád, joggal előnyt élvezhetnek a fikciós fantáziák a vád alternatíváiként. A fikciók erdejében kóválygunk. Akkor talán érdemes segítségül hívnunk a regényírókat.” Tegyük.

Fikciók erdejében

Eötvös Károly nem tartozott a töprengő-vívódó emberek táborába. Persze nem is volt regényíró a szó valódi értelmében. Racionalista gondolkodásában a tények – vagy azok, amiket annak vélt – szigorú hadrendben sorakoztak, hogy bemasírozzanak az Igazság kastélyába, persze kizárólag abba a palotába, pontosabban légvárba, amelyet maga Eötvös épített nekik.

A „Vajda” becenevű Eötvös egy másodpercig sem kételkedett az általa voltaképpen az első pillanattól kezdve fölépített teóriában: a Tiszából előkerült holttest Solymosi Eszter hullája; a tutajosok nem úsztattak semmiféle hullát a vízben; a soha nem daloló, szomorú lányka bánatában ölte magát a vízbe. Ennyi. A per és a vád okafogyottává vált. Menjünk vissza a duruzsoló kávéházba, lehetőleg a budapesti Abbáziába, a jól kiült törzsasztalomhoz.  

A szomorú Solymosi Eszter. A kép éppúgy kitaláció, mint a perben és a regényekben megjelenő alak

Forrás: Ábrányi Lajos – Wikipédia

Ez az elmélet pontosan olyan jó vagy rossz, mint az összes többi, legfeljebb észszerűbb. És mivel nem volt ellenkező bizonyíték, Eötvös megnyerte a pert. Természetesen a Tisza-kormányzat erőteljes támogatásával, noha ő maga annak ellenzéke volt.

A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége című háromkötetes monstrum nem egyéb, mint diadalmenete dokumentálása. De a csodálatosan frappáns cím él, és hogy milyen virgoncul, azt majd Márton László könyvében látjuk. 

A történelem mint koholmány

Krúdy pontosan érezte, hogy Eötvös műve egyrészt – jogi dokumentumként – meghaladhatatlan, másrészt mégis csonka. Könyve jegyzetében így indokolja a saját vállalkozását:  

„Eötvös Károly klasszikus munkája mellett alig lehetne valami újabb felfedezéseket írni a tiszaeszlári eseményekről, ha Eötvös Károly Szabolcs megyei ember lett volna, aki közelről, a legközelebbről látja és ismeri a nagy pör hőseit, mozgatóit, vizsgálóit, bíráit és körülményeit. Eötvös Károly nem ismerhette a tiszaeszlári pör előzményeit, úgynevezett kulisszatitkait, mert dunántúli ember volt.” 

Azaz Krúdy olyasmire vállakozott, amit a mai történettudomány a mikrotörténelem megírásának nevez, és amely módszer Kövér György kötetének is alapja. Hogy a vádat és a pert megértsük, a vád szűkebb hazájába kell mennünk, állítják mindketten, noha egészen más eszközökkel dolgoznak. 

A Vasárnapi Ujság Tiszaeszlár-illusztrációja

Forrás: Vasárnapi Ujság, Ábrányi Lajos – Wikipédia

Egészen egyedülálló műfaj az, amit Krúdy létrehozott. Maga „itt-ott regényesnek” nevezi művét, és ez igaz, amennyiben határozott kézzel keveri a valóságos eseményeket a regényesekkel. Pontosabban: biztos abban, hogy a tiszaeszlári történetben legalább annyi a valóságos elem, mint a kitaláció, éppen ezért a mesék és pletykák, a fantazmagóriák ereje éppoly nagy, vagy ez esetben nagyobb, mint a valóságé. Krúdy egész történelemszemlélete ezen alapult: 

Mintha bolondok, gonoszok és kísértetek földjén volnánk.
„Szellemekkel kellett viaskodni, az ördögtől megszállottakkal vitatkozni, a fanatikusak mesemondásait kellett elfogadni igazság gyanánt, mert még senki se tudta a valót Magyarországon, amikor így állt az eszlári vizsgálat ügye.” Ezt a tutajosok történetéről állítja, de a mondat kiterjeszthető az egész regényre. 

És ekkor a formálás, az elbeszélés stratégiájának alapja nem a lineáris történetmesélés lesz, hanem a babonák, mesék, látomások, szóbeszédek, pletykák felidézése. 

A korabeli gyermekek a tiszaeszlári gyilkosság változatait hallgatták a gyermekmesék helyett.

Maga a vád és a per is úgy alakul, mint a pletykák és szájról szájra terjedő mondák. A töredékes anekdotizmus világa ez. Valakinek a szájából véletlenül kisurran egy mondat, azt a másik továbbadja, némileg kiszínezve, aztán jön a harmadik; az egyénekből kórus lesz; a történet egyre nő, terebélyesedik, míg végül váddá áll össze, azaz regénnyé pocakosul.

Istóczy Győző, az Országos Antiszemita Párt alapítója 1883-ban. Krúdy: „Sóstón majálist rendeztek a tiszteletére...”

Forrás: Wikipédia – Norden1990

Ritka irodalomtörténeti pillanat, hogy az elbeszélés tárgya és maga az elbeszélés, valamint annak módja egy és ugyanaz legyen. Ez Krúdy Gyula hallatlan teljesítménye, mely legkivált az olyan fejezetekben röpíti mennybe az olvasót, mint az Ónody Géza szerelmei, ahol a parlamentben rettenthetetlen antiszemita válogatott zsidónők lábainál hever a legkülönfélébb bejzlik és kávéházak különtermeiben. Krúdynál az antiszemitizmus úgy lép színre, mint valami különösen elfajzott szexuális abberáció.

Az elbeszélő is csak hamis tanú

Minden szkepszise ellenére, Krúdy mégis Eötvös szellemében zárja könyvét, nagyjából a felvilágosult racionalizmus hangján: „Mint egy rossz álom, múlott el a földről a tiszaeszlári vérvád emléke. Felébredtünk, megdörzsöltük a szemünket, hogy a pokolbeli látományok elmúljanak tekintetünk elől. Nagy felszabadulása volt az a lelkiismeretnek, hogy sehol remegve nem szenved senki az igazságtalanság miatt, amelyet majdnem véghezvittek.”

Vagyis nem lett a zsidók Mohácsa Tiszaeszlár. De ne feledjük, Krúdy 1931-ben írta a könyvet, és két év múlva meghalt. Éppen Hitler hatalomra kerülése évében, de azért még Auschwitz előtt.

Az 1959-ben született Márton László friss regénye sokkal brutálisabb tapasztalatok birtokában keletkezett, noha alapjáraton a szerző Krúdy és Eötvös nyomán dolgozott, akiket természetesen roppant szarkazmussal parodizál. Nagyszabású koncepció, virtuóz kidolgozásban.

Ágai Adolf: „A karikatúra az a tükör, amelyben mások látnak meg minket”

Forrás: Wikipédia – Dencey

A Hamis tanú cím legalább kétértelmű. Egyrészt természetesen Scharf (a regényben Spitz) Móricra vonatkozik, aki a végletekig tartotta magát a tökéletesen hazug vallomásához. Másrészt magára az elbeszélőre utal, aki ebben a történetben nem is lehet más, csak hamis tanú. Márton azt sugallja, hogy Krúdy és Eötvös tévedett, Solymosi Eszter története ugyanis mindmáig megoldatlan; Kövér György szavaival élve a felderítetlen ügyek halmazába tartozik. 

A kettős hamis tanúzás elbeszélői pozíciójából valami hallatlanul szellemes kavalkád kerekedik ki. A hang kaján és luciferi humorral szól, tökéletesen Ágai Adolf fekete humora szellemében, akinek 1882 szeptemberében leírt dadaistán tisztánlátó mondata bízvást a regény mottója lehetne: „Solymosi Eszter hogy csakugyan meghalt-e azt nem tudjuk, de hogy a zsidók ölték meg, az bizonyos.” 

Mártonnál a tiszaeszlári történet nemcsak a magyar történelem, de egyben a magyar irodalom fekete lyuka lesz. Minden csak az általa létrehozott eseményhorizonton belül látható.

Az elbeszélés ugyanis felidézi irodalmunk számtalan művét. A sor a Lúdas Matyival kezdődik, és folytatódik Mikszáth, Gozsdu Elek, Justh Zsigmond, Czóbel Minka, Bródy Sándor, Móricz, Krúdy (és még ki tudja, ki más) írásain át egészen a nemrég meghalt Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéig. És mindegyik valamilyen módon Solymosi Eszter történetébe torkollik, azaz belezuhan a fekete lyukba. Persze irtózatos ferdítések és hátborzongató kifordítások alkalmazásával. Márton elbeszélője kissé úgy meséli el a jól ismert regénysztorikat, akár Krúdy Valakit elvisz az ördög című regényében Tinódi, az iszákos könyvtáros Az aranyember történetét:

„Egy Tímár nevű, görög származású hajós megöli és kirabolja a hajójára menekült török basát. Elrabolja a leányát is, akit Komáromban rejt el, az üzletcimborájánál, Brazovicsnál. Ámde Brazovics követeli a török hajó kincseinek ráeső részét, mire Tímár Brazovicsot is megöli. Az egész machinációnak tudója egy derék, becsületes fiatalember, bizonyos Kristyán Tódor...”

És így tovább, lázálomszerűen. Márton László regényében az ilyesfajta hideglelések szükségszerűen áramlanak bele a tiszaeszlári alaptörténetbe, másrészt a magyar történelembe.

Ópusztaszer. Az 1896-ban emelt műemlék Kallós Ede szobrász és Berczik Gyula építész közös alkotása

Forrás: MTI/Rosta Tibor

A regény zárlata a jövőbe (azaz a jelenbe) céloz, amikor megjeleníti az Ópusztaszeren felállítandó honfoglalási emlékművet, továbbá a Feszty-körképet, miközben új értelmet ad Eötvös Károly alapműve címének: „Megbámulhatjuk majd azt a monumentális festményt, amely hazánk birtokbavételét lesz hivatott bemutatni. Elgondolkodhatunk majd, hogyan jutott a magyar nemzet onnét, ahol vitéz őseink voltak, idáig, ahol mi vagyunk most. Ez ám az igazi nagy per, amely ezer éve tart, és még sincs vége.” 

Márton László: Hamis tanú, Kalligram, 2016, 348 oldal, 3490 Ft

Forrás: Kalligram kiadó

(Címlapi kép: Fortepan)