A robbanás határán

2016.12.30. 08:54
Törésteszt címmel jelent meg az eddig költőként ismert Szabó T. Anna első novelláskötete. A történetek karakterei többnyire saját vágyuknak kiszolgáltatott vagy éppen tárgyakba csimpaszkodó nők és férfiak, akik ezért vagy azért, de a robbanás határán állnak. Szabó T. Annával a kötet ürügyén arról is beszélgettünk, hogy miért jó üvölteni, miben gátol a hiúság, és hogyan távolít el a humor saját hülyeségeinktől. És persze az is szóba került, hogy felmerül-e a szakmai féltékenység egy íróházaspárnál.

Azt mondtad, mostanában kezdesz egy kicsit kiégni. A Törésteszt novelláinak szereplői is mintha ezen a mezsgyén táncolnának. Húztak, halasztottak különböző, számukra tarthatatlan helyzeteket és a novelláidban a végső robbanás előtti utolsó percben mutatod meg őket.

Eredetileg Robbanó test lett volna a kötet címe, csak a terrortámadások után ez most nagyon félrevezető lett volna. Igen, a Töréstesztben sok hozzám hasonló korú szereplő van, aki kapuzárási pánikkal vagy megfáradással küzd. Negyvenéves kor körül azt érzed, hogy végre kezd beérni a sok munka, nagyjából megtaláltad a hangodat. És ilyenkor olyan jó lenne egy kicsit megállni, pihenni és élvezni, ami van. De pont ebben a korban nem lehet, mert ott vannak a gyerekek és egyre jobban rád szorulnak a szüleid is. Középen állsz, és kétfelől húznak. Közben pedig ott vagy te a saját vágyaiddal, párkapcsolati játszmáiddal, kiszolgáltatva az időnek.

A kiszolgáltatottság visszatérő motívum a történetekben. De nemcsak a nemek közötti hatalmi játékokban, hanem ember és tárgy viszonyában is megjelenik. Az egyik novellában például egy feleség azzal ünnepli a huszonöt éves házassági évfordulóját, hogy újra bejárja a menyasszonyi ruhakölcsönzőket, és friss menyasszonynak adva el magát gyönyörű ruhákat próbál egész nap. Majd este a férje elé teszi a vacsorát, aki szabadkozik, hogy kiment a fejéből az évforduló. Erre azt mondja a nő, nem baj, ő már megünnepelte. Egy másikban a kétgyermekes anya hónapokat spórol egy külföldi márkás csizmára, amiben végül a lábát töri.

A majdnem nyakát törő anyuka félig-meddig az én történetem. Tényleg volt egy drága csizmám Berlinből, amire az első fiam születése után mindennél jobban vágytam. Valószínűleg ezzel akartam kompenzálni magam a testem szülés utáni romlásáért. A Törésteszt eredetileg divatkönyvnek indult, mert mindig is nagyon foglalkoztatott, hogyan válunk kiszolgáltatottá a tárgyainknak. Csak aztán megszólalt az eggyel későbbi korom hangja is, a testé. Nálam a harmincas éveim válságtünete volt a divat iránti élénk érdeklődés. Egyrészt korábban meg sem engedhettem volna magamnak, hogy egy-egy szebb tárgyat vegyek, másrészt valahogy odáig az agyamat treníroztam, és akkor kezdtem rádöbbenni a testem öregedésére. Ezt táskákkal, cipőkkel próbáltam ellensúlyozni. Az a folyamat érdekel a tárgyakkal kapcsolatban, ahogyan beléjük habarodunk és megpróbálunk valamilyen hiányt betölteni velük. Az egyik novella szereplője például egy interneten rendelt élethű szilikon csecsemővel rendezkedik be a lakásába, és ugyanolyan érzelmeket kezd el táplálni iránta, mint egy valóságos csecsemő iránt.

Ha már említetted a szilikon csecsemőt. Miért a kapcsolatban tátongó űr pótlásaként, utolsó mentsvárként jelenik meg a gyerek a novelláidban?

Nagyon fájdalmas és éppen ezért kevés nő vallja be ezt önmagának, de egy csecsemő szerintem ugyanúgy ki van szolgáltatva az anyának, ahogy a nő a férfinak. És ilyen értelemben egy kicsit visszavágás is a gyerekvállalás a férfinak, miközben óhatatlanul tovább örökítjük az elnyomást. A nyelvünk nagyon jól őrzi az anya bekebelező, már-már uralkodó szeretetét a kisbabája felett. Azt mondjuk a babáknak, hogy te édes vagy hogy eszem a szívedet. Csupa evéssel kapcsolatos sóvárgás.

Az előbb említett szilikonbabát majdhogynem ugyanazért rendelte a történetben szereplő nő, mint amiért egy férfi szexbabát vásárol magának. A férfi a vágyával tesz magáévá egy valóságos nőt vagy egy szexbábut, a nő pedig a gyengédségével „kebelez be” egy csecsemőt. Az egyik novella azzal végződik, hogy a nő néz az őt csúnyán megalázó férfi után és azt mondja magában, szülni fog neki egy gyereket, és bosszút áll rajta. A történetek írása közben én úgy vitatkoztam a szereplőkkel, ahogyan magammal szoktam, és azt szeretném, hogy az olvasóim is vitatkozzanak velük. Ezt a bosszúéhes nőt egyszerre lehet sajnálni a nyomora miatt, és hatalmas marhának tartani azért, hogy még gyereket is akar az őt elnyomó férfitól. De ez a kettősség szerintem majdnem mindenkiben jelen van. Minden nőben ott a kurva és a jókislány. A tündér és a banya. A gondoskodó feleség, anya és az idegenek csodálatára vágyó, saját vágyainak kiszolgáltatott nő.

Szándékos koncepció volt, hogy túlsúlyban legyenek a női hangok a kötetben? A férfi által megtiport, testileg-érzelmileg kiszolgáltatott szeretők, feleségek, anyák?

Nem terveztem előre, de végül tényleg sokan lettek, és ez jól van így. Számomra fájóan kevés anya-lánya történet van, valahogy sokkal több írás és film szól az apákról, talán ezt próbáltam öntudatlanul is ellensúlyozni. Szerintem fontos a női tapasztalatok, bölcsességek továbbadása. Ahogy a férfiak megírták a maguk katonatörténeteit, a női sorsokból is sokat tanulhat egy-egy generáció. Ezért vagyok nagyon hálás az anyámnak, hogy leírta nekem a családi titkainkat egy füzetbe. Egyébként meg nem gondolom, hogy a férfi ne lenne kiszolgáltatott. Például a szexuális vágyainak vagy a tesztoszteronnak. A nők viszont a biológiai determináltság miatt egy fokkal még kiszolgáltatottabbak. Szerintem kevés kegyetlenebb dolog van a világon, mint hogy nemi erőszakból gyerek foganhat. Egy nő testének meggyalázásából, vagyis az igazi bűnből a legnagyobb ártatlanság születhet meg. Ilyen értelemben hangsúlyozom a női sorssal járó kiszolgáltatottságot, ami egy férfit ennyire radikálisan mégsem sújt. Érzelmileg viszont ők is kiszolgáltatottak (az apaság ugyanolyan fájdalmas és erős, mint az anyaság), de erőszak és szentség, sötétség és fény nem egyazon testben van jelen.

Forrás: MTI/Czimbal Gyula

Ugyanakkor a női-férfi hatalmi játszmákban vagy a szereplők tárgyaknak való kiszolgáltatottságában sok humor is van. A már-már kegyetlen helyzetek szinte groteszkbe fordulnak át valakinek a butasága vagy naivitása miatt. A férfit elátkozó nő, aki mielőtt végleg eltűnne a lakásból, még négykézláb kitapogatja a veszekedés hevében bokorba dobott gyűrűjét. Vagy a már említett anya, aki a gyerekei megszületése után annyira elfelejtett magassarkú cipőben járni, hogy lábát töri méregdrága új csizmájában.

A humor szerintem önmagunk és mások megértésének is az előszobája. Mindannyian nagyon elemi, mohó ösztönlények vagyunk legbelül, és ez már önmagában is sok komikus helyzetet eredményez. Ezt kezdem jobban megérteni, amióta kamasz lett a nagyobbik fiam. Felismered a viselkedésében a visszatérő mintákat, látod, hogyan küzd az indulataival, mégis sokszor tehetetlennek érzed magad. De a haraggal képtelenség együtt élni, addig nem tudsz megbocsátani, amíg mérges vagy. A humortól önmagában még nem változnak meg a dolgok, de könnyebb elviselni őket, ha egy lépéssel távolabbról nézzük.

A történetek szereplői szinte kivétel nélkül üvöltenek valamiért. Van, aki teli torokból , mások meg inkább csak magukban.

Én egy viszonylag konzervatív családból jövök, ahol mindenki próbálta elfojtani az ilyen típusú érzelmeit. Kamaszkoromban néha kimentem az erdőbe hangosan kiabálni, de aztán később valahogy elfelejtettem ezt a tudást. Torokból üvölteni a férjem mellett tanultam meg igazán (Dragomán György író, Szabó T. Anna férje). Régóta együtt vagyunk és nagyon sok meccsünk volt, mire sikerült összeegyeztetni az óráinkat. Ő nagyon szenvedélyes és analizáló típus, éppen ezért nagyon fájdalmas tud lenni, amikor haragjában szembesít a rossz tulajdonságaimmal. Régen például nagyon sok tettemet visszavezette a hiúságomra, ami persze akkor nem esett jól, de később építkezni tudtam belőle.

Tényleg muszáj néha ordítani, mert sokkal rosszabb fojtott indulatból vitázni. Olyankor jönnek az én mindig, bezzeg te típusú kijelentések. Viszont ha először kiordítod a dühödet, utána egész más lesz a beszélgetés. A Töréstesztben sokféle üvöltő van. Talán azok a szerencsésebbek, akik még teli torokból tudják kiengedni az indulataikat, és nem törte meg őket annyira az élet, hogy a családjuk előtt is elfojtsák az üvöltésüket.

Forrás: MTI/Czimbal Gyula

Apropó hiúság. Egyszerre indult a pályátok a férjeddel, Dragomán Györggyel. Soha nem voltál féltékeny arra, hogy ő rögtön a második regényével világhírű lett? Azért is kérdezem, mert a Google kidobott egy angol nyelvű oldalt rólad, ahol így mutattak be egy mondatban: Szabó T. Anna, a magyar író, Dragomán György felesége.

Én magyar író akartam lenni, hazai pályán akartam helytállni, és húsz könyv után már elmondhatom, hogy ez sikerült. Ami a külföldet illeti: sok nyelvre lefordítottak, bejártam a világot Kínától Indián át Amerikáig, de azt már nem hittem el, hogy más nyelven is megértenek. Csak magamra mutogathatok, hogy nincs angol kötetem. A saját kishitűséggel kombinált lustaságom miatt nem mentem utána a kiadói ajánlatoknak vagy nem válaszoltam a levelekre és ezért senki mást nem hibáztathatok. Meg persze ebben benne van az is, hogy nem hiszek igazán a verseim fordíthatóságában, holott többször tapasztaltam az ellenkezőjét.

Forrás: Dobó László

Gyuritól megtanultam, hogy ha valamit nagyon akarsz, azt megcsinálod. Ha kell a 28. órában, féllábon is. Ő nem világhíres akart lenni, csak a lehető legjobb író, és ehhez annyit dolgozott, amennyit bírt, és mindent elolvasott, ami számára fontos volt. Tulajdonképpen tizenhárom éves korától huszonkilenc éves koráig dolgozott az első könyvén, az első vázlattól a megjelenésig, és magát a szöveget nyolc éven keresztül írta úgy, hogy közben csak én olvastam, másnak nem mutatott belőle részleteket. Én pedig tudtam, hogy jót ír. Addig nem adta ki a kezéből, amíg minden mondat a helyére nem került, hiába sürgette a kiadója. Voltak nagyon kétségbeesett őrlődései a végén, amikor már én sem tudtam mást csinálni, csak magára hagyni, hogy küzdjenek meg ketten a szöveggel.

Annyira benne vagyunk egymás munkáiban, olyan figyelemmel olvassuk és szerkesztjük a másik írásait leadás előtt, hogy nem is nagyon tudnánk féltékenyek lenni a másikra. A katarzist nagyon nehéz közösen megélni, pláne felépíteni – akár a valóságban, akár egy regényben – és valahogy Gyurival nekünk ez sikerült, mindig volt valami nagyobb közös, amihez képest a saját hiúságunk, becsvágyunk semmiség. Gyuri fogalmazta meg egyszer és nekem is nagyon tetszik ez a definíció: mi harcostársai vagyunk egymásnak.

Forrás: MTI/Czimbal Gyula

Említetted, hogy a márkás csizmáról szóló novella, vagy amikor a játszótéren odaült mellétek egy elkeseredett idős nő, és nagyon borzasztó dolgokat mondott a fiadnak, megtörtént élményeken alapulnak. Alapvetően veled vagy ismerősökkel megtörtént dolgokról írsz a Töréstesztben, vagy csak kiindulópont egy-egy ilyen motívum?

Bizonyos szempontból minden novella megélt élményből, indulatból vagy haragból ered, még akkor is, ha a történet csak minimális szinten kötődik hozzám. A harag nagyon egyhangú és felőrlő érzés, éppen ezért nagyon nehéz volt írni róla. Ugyanakkor írni akartam róla, mert mindannyiunkban ott munkál, és folyton küzdünk vele. A Törésteszt történetei az összegubancolódott emberi indulatokról szólnak, amivel nem tudsz mást tenni, csak odacsapni a földhöz, mint egy tányért és megkönnyebbülni, hogy elengedted.

Ez a könyv az első novellásköteted. Könnyebb volt a vers után prózát írni?

Formailag és a rászánt idő tekintetében könnyebb, más szempontból meg nehezebb. A vers sokszor egy kimerevített pillanat, a novella viszont nem akarja megállítani az időt és nem zárja le a történeteket. Egy novella szerintem akkor működik jól, ha sóvárgás és hiányérzet marad az olvasóban utána. Ha nem tudsz meg mindent a szereplőkről és tovább kell gondolnod az egészet. Ilyen értelemben nincs értelme különválasztani a versíró és prózaíró énemet, mert a Töréstesztben is sok balladaszerű, szinte énekhangon megírt történet van.

(Címlapi kép: Kummer János)