Kedves Látogató,
Az unikornis.hu oldalunkra friss tartalmak már nem kerülnek, korábbi cikkeink továbbra is elérhetőek.
Üdvözlettel: az NWMG csapata
Értem

Kevesen tudtak úgy elköszönni az élettől, mint Leonard Cohen

2016.11.12. 08:32
Végül addig halogattam ezt a lemezkritikát, míg nekrológ lett belőle. Pedig többször is nekiültem az elmúlt hetekben, de aztán mindig magával ragadott az a mély, egyszerre karcos és selymes hang, amelyen átmosva minden valahogy igazabbnak és örökérvényűbbnek tűnik.

Mert Cohenben épp az volt a lenyűgöző, hogy képes volt közös nevezőre hozni az időtlent az itt és mosttal. Egy szűkszavú utazó hibátlan öltönyben, aki úgy kutatta az örökérvényű igazságokat, hogy közben sosem értékelte le a pillanat hatalmát. Aki ugyanúgy otthon érezte magát a Kálvária hegyén, a feszület tövében, mint a malibui strandon, koktélt szürcsölgetve. Miközben persze végig kívülálló maradt, mint minden született krónikás, aki életét bizonyos szempontból csak a művek alapanyagának tekinti.

Cohen nem feloldani akarta az élet nagy ellentmondásait, hanem szembenézni velük, és esetleg megénekelni őket, ha marad még elég ideje az utolsó szót is a helyére tenni. Amúgy is szerette az ellentmondásokat, hisz ő is közülük való volt. „Iszákos buddhista" – ahogy egyszer egy interjúban nevezte magát, rámutatva, hogy az elmélyült spiritualitás és a hedonizmus nem zárja ki egymást.

Forrás: AFP

Talán ezért nem jött zavarba az olyan határhelyzetektől sem, amelyekről nehéz nyíltan beszélni, így gyakran inkább félrenézünk, hogy elkerüljük a kényelmetlen látványt. Mint például a halálét, ugyebár. Kevesen tudtak úgy búcsúzni, mint Cohen, ezt mutatja a haldokló Marianne Ihlennek írt gyönyörű levele is. Azonban nemcsak régi szerelmétől és múzsájától köszönt el szívbe markoló őszinteséggel, hanem a közönségétől, sőt magától az élettől is. A You Want It Darker ugyanolyan tökéletesre csiszolt, megrendítő búcsúlevél, mint David Bowie Blackstarja volt januárban. 

A pózoktól persze itt sem válik meg, de miért is kellene, hiszen azok nem feltétlenül az őszinteség esküdt ellenségei. Lehetnek például az önismeret eszközei is: hús-vér motívumok, amelyek révén költőivé formálhatjuk az életünket. Mert ugye az összes pózunk minőség kérdése, nem csak a hazafiság.

Nézzük meg egy pillanatra, ahogy flegmán, cigarettával a kezében kikönyököl a borítóból, mintha csak Humphrey Bogart tévedt volna be Mondrian valamelyik minimalista festményébe. A végső letisztultság teljes egységben jelenik meg a menthetetlen pozőrséggel. De hát Cohen már túl volt azon, hogy olyasmivel ámítsa magát: személyiségünk valóságát sebészileg le lehet választani szerepeinkről.

„Hineni, hineni, I'm ready my Lord" – énekli a címadó dalban, mély hangjában pedig egyszerre érhető tetten fáradtság, rezignáció és némi várakozás. Ezzel megadja a lemez alaphangját is: az elengedést. De tényleg minden elengedését, ami valaha fontos volt az életben és az életműben. Persze ez szólam végigvonul a fél évszázadnyi munkásságon, hisz Cohen kezdetektől a mindenben ott rejtőző mulandóságot ízlelgette dalaiban – különösen az utolsó pár lemezén, az Old Ideas; Popular Problems címűeken. Ám az elengedés gesztusa sosem volt olyan erős és végérvényes, mint itt.

A You Want It Darkeren a megrögzött szerencsejátékos végleg feláll az asztaltól, és új tétek után néz. A kincs elherdálva, a harcok megharcolva, az utolsó akkord lefogva, és már azok az imádott kontrasztok is csak a pusztulás képeiben tudnak formát ölteni: Malibu és a Kálvária eleven díszlete szépen átadja a helyét az oltár és a bevásárlóközpont romjainak, amelyek között rezignáltan bolyong a megfáradt utazó.

Forrás: AFP/j S 2/Joel Saget

Helyenként képtelenség eldönteni, hogy Istennek vagy egy szeretőnek címzi a sorokat, és vajon melyikükkel akar békeszerződést kötni, hogy végre letehesse a fegyvert. A különös kétértelműség miatt észrevétlenül olvad egymásba a spiritualitás és az evilági, akárcsak Cohen cigarettától és viszkitől recsegő hangja a zsinagóga kórusával a címadó dalban. Mondtam már, hogy Cohen rajongott az ellentmondásokért?

Épp ezért, hiába fújja el a lángot utolsó lehelletével, a You Want It Darkerben sem lehet pusztán a sötétség az úr. Ahogy a költő mondja: mi másra szolgálnának állandóan hanyatló világunk repedései, mint hogy valahol be tudjon szűrődni a fény. Az utolsó lemez melankóliája mögött is ott dereng az a visszafogott, már-már irracionális derű, ami Cohen személyiségéből áradt.

Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

Ez a kisugárzás még a Papp László Aréna hátsó széksoraiban is átjött, mikor a bőven hetven fölött járó énekes Budapesten járt 2009 nyarán. Pedig ha valakiét, hát Cohen zenéjét végképp nem stadionkoncertre találták ki. Az éteri dalok nem is igazán találták magukat abban a hatalmas térben, a csoda mégis megörtént.Mikor ugyanis Cohen finoman meghajolt, mind a tízezer rajongó azt érezte, hogy a megilletődött dalszerző személyesen neki köszöni meg, amiért eljött, és meghallgatja őt aznap este. Ez az apró, szinte észrevétlen mozdulat, és a benne rejlő őszinteség elementáris hatással volt rám. Még a gyötrő bűntudatot is feledtette velem, melyet azért éreztem, mert a Famous blue raincoat alatt suttyomban végigpörgettem az sms-eimet. Kimért elegancia és közvetlenség tökéletes harmóniája volt ez a jelmezek és színfalak mögé megrögzötten beleső költőtől, aki egyébként öltönyben élte le egész életét.

Cohennel ellentétben, én mindig pólóban és farmerban éreztem jól magam, a koncert másnapján mégis elvittem egyetlen öltönyömet a tisztítóba. Persze azóta is a szekrényben áll, az ember nem tagadhatja meg önmagát. Mikor ünneplőbe akarok öltözni, inkább a dalokba bújok bele, és úgy nézek szembe a világgal.

(Címlapi kép: AFP)